Podmaniczky Szilárd

Ork és Orkla
Részlet az Idõntúli hétméteres címû regénytrilógiából

Hosszan és elnyújtva Ork elüvölti magát.
Mi van, kérdezi végre Orkla, aki fölriad rövid képzelgésébõl, õ már megint sodorta oldalán a bugyit, és dörgölte volna homlokát a forró és imbolygó lágyszervhez.
Mi van, kérdezi újra Orkla.
Semmi, mondja Ork, csak hát majdnem, és itt befejezi.
Majdnem meghaltál, mi, kérdezi Orkla.
Te meg megint a gatyámban jártál?
Hát, ott is.
Menjünk el ma este a kocsmába. Utálok élni, ha nem élhetek.
De elõtte még egy picit..., mondja Orkla, és mutatja,... csak odapöttyintesz...
Ha így mondod, nem bírok ellenállni.
És úgy látszott, ez a nap sem utolsó az életükben, pedig minden adva volt hozzá.
Ork elõtolja a garázsból a motort, vastagon ömlik az égbõl a hó, az eresz alatt lámpa vibrál, fénye félkörben rajzolja ki a havazást, mögötte a sötétkék ég, mint óriási festékcsomag belseje.
Ork berúgja a motort, a lendület fiatalos, Orkla úgy be van bugyolálva, mint aki bebábozódott.
Ahogy elhagyják a házat, a villany halk kattanással leolt, csak a motor lámpája világít, nem messzebb, mint öt méter, bár messzebb sincs semmi látnivaló. Ork csak nagy vonalakban lövi be az irányt, már ismeri a járást ebben az ismeretlenben, legfeljebb elmegy a falu mellett, gondolja.
Orkla hangosan énekel, néha a torkán akad pár hópihe, a hangja szép, nõhöz méltó. Ork is rákezd, egy bukkanónál majdnem elharapja a nyelvét, a szélét el is csípi, a vér sós íze fogai között szivárog, szeretne oldalt köpni, de visszanyeli a vért, még eltalálja Orklát.
Aztán egy szélárnyékos ösvény mögött, ahol még soha nem járt, egyszerûen megszûnik a hó, a motor kerekei erõre kapnak, az ötven méteren begyorsul, Ork szíve izgatottan ver, nem látja, hogy merre suhannak, mi lesz a földnyelv végén; talán árok. Egyszer csak erõs ütést érez a kormányon, a kormánykeréken, az arcát forróság önti el, a motor megcsúszik, Ork veszít egyensúlyából, lefékez, megáll.
Leszáll a motorról, nem állítja le a lámpa miatt, Orkla az oldalkocsiban. Ork a motor elé megy a fénybe. Orkla ijedten elüvölti magát, sikkant kettõt. Szakad a hó.
Hogy nézel ki, csupa sár vagy, mondja Orkla.
Sár, kérdezi Ork alig hallhatóan, a motor alapjárata hangos, itt nincs sár, minden meg van fagyva... különben te is sáros vagy. Vagy milyen?
Orkla kiszáll az oldalkocsiból, Ork megfordítja a motort, visszavilágít. A hóban balra ott a nyúl feje, amott béldarabok, a vér beleolvad a hóba, a nyúl teste kissé arrébb, amin ráng még a farkinca. Ork elhányja magát, közben vadul dörzsöli az arcáról a vért.
Orkla nem dühöng, az ájulás környékezi.
Biztos, hogy meghalt, nem kéne állatorvoshoz vinni, kérdezi Orkla.
Elég biztos, mondja Ork, a nyúlfejhez caplat, fölemeli, és a nyitott szemû fejet Orkla elé dobja, aki hangosan szitkozódik.
Nem láttam semmit, mondja Ork.
Most mit csináljunk, kérdezi Orkla, a hófúvás átkap a cserje fölött, a motor lámpáját lassan elfödi.
Semmit, majd a kocsmában lemosdunk, mondja Ork.
A nyulat elvisszük, kérdezi Orkla.
Minek, kérdezi Ork.
Megenni, mondja Orkla.
Te ezt még meg tudnád enni, kérdezi Ork.
Hát ha én nem is, de esetleg más örülne neki.
Örülne, igen, azt hiszem, ebben a helyzetben az öröm a leghelyénvalóbb szó. Örülni a halott nyúlnak, melynek vére a motoros vadász arcát pöttyözi.
Ne kezd már megint, mondja Orkla.
Nem kezdem, de az is jó, ha itt hagyod a rókáknak, a kocsmában van más kaja is.
És szerinted, hogy jött nekünk, kérdezi Orkla, a motor pattogva, ritmustalan dugattyúhanggal és kipufogóval pönög.
Hogy?
Hogy jött nekünk?
Nem hallom.
Mi van? Megsüketültél?
Mi?
Ne csináld ezt!
Nem hallok semmit. Na, jó, most kipattant a fülem, biztos légnyomásváltozás van, elment az enyhülés, sokkal hidegebb lett.
Azt kérdeztem, hogy jött nekünk a nyúl?
Hát hogy, oldalról.
De mit akart?
Mit tudom én!? Biztos tüzet kérni, mondja Ork.
De a bokorból egyenesen beugrott a kerekek közé? Azért ez elég valószínûtlen.
Hát akkor? Valaki bedobta?
Nem. Csak azért mégis milyen kicsi a valószínûsége, ha belegondolsz, hogy ezen a több száz hektáron egyetlen motor megy, és ebbe pont ez a nyúl veti bele magát.
Ugyan, hagyd ezt, rossz a logikád. Te már abból indulsz ki, hogy mindez megtörtént. Ha abból indulnál ki, mikor még a bokorban volt, belátnád, mást szinte nem is tehetett szerencsétlen. Ha nekem is itt kéne álló télen, egy szál répa nélkül gubbasztanom, lehet, hogy tavasszal az elsõ dominátor vagy kombájn karjaiba vetném magamat.
Hát, te biztos.
Mindketten fölülnek a motorra, a hóesés nem hagy alább, egészen a kocsmáig hallgatnak.
A motor fényköre útközben pásztázza a havat, most elõször jó érzés belépni erre a lakott területre. A sötét hómezõ kissé kísérteties mögöttük, teljesen ésszerûtlen, hogy ez is a földön van.
A motor leáll a kocsma elõtt, mindketten leszállnak, a bukósisakokat összekapcsolják. Orkla elkapja Ork karját:
Emlékszel a fönti szobára, kérdezi Orkla.
Emlékszem, mondja Ork, minden pici mozdulatodra emlékszem, olyan voltál, mintha pontonként akarnál belém csavarodni.
Vagy fordítva.
Lehet. Néha arra gondolok, jó lenne legalább egyszer azt érezni, amit te, csak hogy tudjam.
Milyen egyszerû kívánság...
...és mégse lehet.
A kocsma elõtt áll Ork volt autója, itt a pék, mellette a taxi, a kocsmáros pedig úgymond törvényszerû.
Ork benyit, vágni lehet a füstöt.
Csönd és hullaszag, mondja Ork, bár nem is tudom, ezt most nem kellett volna.
Orkla bólogat, a pék és a taxis asztalánál kihúzza a két széket, Ork a kabátokat rakja a falra, a fogasra, a fali csapnál lemosdanak.
A taxis és a pék pálinkázik, félig telt címkétlen üveg az asztalon, a literes üveg formailag hibás, alig lehet átlátni rajta. A fiúk szemén látszik, rosszkor kezdtek inni.
Orkla nem szól egy szót sem, leül, nézi mindkettõt.
Megvan az elsõ áldozat, mondja a taxis, mikor Ork az asztalhoz ül.
Kicsoda, hol, kérdezi Orkla.
A markoló agyonütött egy munkást a temetõnél, mondja a pék.
Mégis csak elkezdték, kérdezi Ork, a vállán már ott a kocsmáros keze.
El, mondja a kocsmáros.
De hogy, kérdezi Orkla, hogy történt?
Beszakadt az egyik jelöletlen sír a markoló alatt, fölborult, a vezetõ kizuhant, a gép meg rá.
Temetõben meghalni, öh, mondja Ork.
Azt mondják, mondja a kocsmáros, palacsintává lapította a gép, három gyerek maradt utána, két lány meg egy fiú, a felesége a gyantagyárban dolgozik, három mûszakban, kell majd neki egy új férj, az biztos.
Azért abba elég furcsa belegondolni, mondja a pék, hogy feleségül venni valakit, akinek a férje meghalt. Szóval, az a furcsa benne, hogy nem elváltak, nem önként, hanem a halál juttat téged egy asszonyhoz. Ezt én soha nem bírnám elviselni.
Hülye vagy, mondja a taxis.
Lehet, mondja a pék, de nem bírnám, folyton arra gondolnék, amikor nyekergünk az ágyon, hogy a férje heréi meg ott rohadnak a földben.
Ne gusztustalankodj, mondja a kocsmáros.
Nem, õ komolyan gondolja, mondja Ork.
Na, mondja a pék, van ebben ráció.
És milyen a markolós felesége, kérdezi a taxis.
Ne ízetlenkedj, inkább igyál, mondja a kocsmáros, vállára dobja a törlõkendõt, visszamegy a pulthoz, megpödri a bajszát, beszól a belsõ segédnek, hogy dobjon össze öt rántottát 25 tojásból, házi kolbászból, szalonnából, van ott hagyma is, mondja a kocsmáros, a tetejét meg szórd meg piros paprikával.
Igenis, mondja a segéd, és iszonyatosat tüsszent a paprika gondolatától.
A kocsmában oldódik a levegõ, a füst nem. Egyszer csak fölugrik az egyik férfi a másik asztalnál, ököllel az asztalra csap, elüvölti magát:
Én kinyírom ezeket a szemeteket, mondja, és elrohan.
Vadász, mondja a pék.
Megteszi, kérdezi Orkla.
Van rá esély, mondja a taxis, egyszer már ölt, de akkor egy kisbusszal.
Egyre pokolibb itt minden, mondja Ork.
Van egy kis fölfordulás, de majd ha beindul a baromfifeldolgozó, és lesz munkahely, már senkit nem fog érdekelni, hogy a temetõ helyén van, mondja a pék, éppen olyan jó lesz nekik az új temetõ, mint a régi.
A pék rövid, félszeg pillantást vet Orklára, mágnesként vonzódik hozzá. Ork elkapja a pék tekintetét, de nem szól semmit.
Egy darabig szótlanul ülnek, a kocsmáros kihozza a rántottákat, az asztalhoz húz egy széket, az evõeszközt csörögve szétrakja, a villával egész tenyérnyi falatot rak a szájába, és olyan jóízûen eszi, hogy a többiek elõbb csak õt bámulják.
Elütöttem egy nyulat, mondja Ork.
Nem érkezik rá válasz, ettõl elbizonytalanodik, talán a nyúlütés itt szentségtörés.
Orkla csóválja a fejét, Ork érti, ezt most nem kell folytatnia.
Egy pillanatra mindnyájan fölnéznek, mintha az asztal fölött lebegne valami. Aztán egymásra néznek, nem értik az egészet, de valamit egyszerre megéreztek.
A vacsora után a kocsmáros kétliteres agyagkancsóval tér vissza, a pálinkás poharakat leszedi.
Én inkább sört innék, mondja a taxis.
Majd iszol holnap, mondja a kocsmáros, ezt a bort a hegyekbõl hoztam, ilyen íz az életben nincs több. Ha a szádba veszed, nem akarod lenyelni.
Akkor minek ekkora kancsó, kérdezi Orkla.
Naccsága, szeresse jobban az élvezeteket, mondja a kocsmáros.
Ne bíztassa, kocsmáros uram, mondja Ork, nem tudja mit szabadít ki a palackból.
A pék elvörösödik, a taxis észre veszi.
Mi van veled, kérdezi Ork.
Nem tudom, valami furcsa, lüktet az összes erem, valami lehet a szívemmel, mondja a pék.
Nem kéne innod, mondja Orkla.
Szívesen abbahagynám, mondja a pék, mert mostanában kicsit messzire megyek az ivászatban.
Errõl egyedül kell döntened, mondja Ork.
Ne rontsátok nekem a boltot, mondja a kocsmáros.
Elkezdtem a nyelvórákat, mondja a pék.
Hogy haladsz, kérdezi Orkla.
Lehet, hogy egyszerre csak egyet kellene, egy nyelvet, nem tudom eldönteni.
Szerintem jó a kettõ, ha bírod erõvel, és nem kevered össze, mondja Orkla.
Szerintem is jól csinálod, mondja a taxis, bár nekem lenne ennyi magamhoz való eszem!
Miért nem jártok együtt, kérdezi a kocsmáros.
Hogy érted ezt, kérdezi a taxis.
Mármint nyelvórákra, mondja a kocsmáros.
Csend, senki nem válaszol. Nyílik az ajtó, belép a vadász, nagy üdvrivalgás fogadja, mindenki érdeklõdik, hogy megtette-e, vagy hogy inkább nem. És erre elfogadható magyarázatot ad, miszerint mire hazaért a puskáért, elfogyott a bora, úgyhogy vissza kellett jönnie, mert bor nélkül az ölés se igazi.
Röhögnek, koccintanak.
A kocsmáros fölhúzza a tekintetét:
A legszívesebben be se engedném, mondja a kocsmáros, de elvette a második unokatestvéremet, nem dobhatom ki.
Ork Orklára néz, a szája körül piros ívet fest a paprika, mintha bohóctréfára készülne.
A pék ránéz Orklára, meglátja õ is a piros ívet, érzi a szájában az ízt, hogy lenyalná, alig bírja magát visszafogni, szeretné megcsókolni Orklát, olyan puha a szája, hogy majd’ megõrül érte, becuppantaná az egészet egyben, aztán az egész nõt.
Köd ül a pék fejére, aztán visszazökken, és újra elvörösödik.
Most megint, kérdezi Ork.
Megint, válaszolja a pék, de csak õ tudja, mit megint.
Orkla méregeti a péket, mintha megérezné rajta, mi jár a fejében, fogja a székét, Ork felé húzza egy centit.
Ork a zsebeit kutatja, a mellzsebbõl mûanyag flakont húz elõ, leteszi a pék elé.
Minden este egy szemet beveszel, jobb lesz, mondja Ork.
Mi ez, kérdezi a pék, fölemeli a dobozkát, hunyorítva olvassa.
Természetes alapanyagú gyógykészítmény, az ilyen lelki szívbetegeknek való, amilyen te meg én.
Mi a túró ez, kérdezi a kocsmáros, és kikapja a pék kezébõl a dobozkát.
Egészen éjfélig ülnek az asztal mellett, már a második kancsó bor is elfogy, valóban pazar termés. A pék alig bírja magát türtõztetni, úgy érzi, el kell mondania, hogy megbolondul Orkláért. A sokadik pohár bor után ennek már semmi értelme, nem tudja magát tartani, és olyan megjegyzéseket tesz, amik egyértelmûvé teszik vonzódását Orkla és Ork elõtt is. És tán még a kocsmáros is sejt valamit, pedig õ már annyira részeg, ismerve magát, a gatyájába kötötte a napi bevételt.
A taxis mellére ejtett fejjel alszik, a péknek üveges, opálos a szeme, hallgat.
Biztos, hogy nem tudsz semmit tenni, kérdezi a kocsmáros Orkot.
Nem, hogy nem tudok, nem akarok, nem akarok semmibe beleavatkozni, mondja Ork.
És igazat adok neki, mondja Orkla.
Megvan az elsõ áldozat, a markolós, mondja a kocsmáros.
Tudom, mondja Ork, már mondtátok.
Már mondtam, kérdezi a kocsmáros, csuklik, hullarészeg.
Nem te.
Az egész év egy örökös gyásznap lesz, majd meglátod, mire fölépül a baromfifeldolgozó, szerintem vagy tízen meghalnak, ezt követeli a hely szelleme, ennyi áldozatot kíván, hogy elviszik onnan a temetõt, mondja a kocsmáros, és honnan, honnan nem, egy szál füstölt kolbász kerül a kezébe, beleharap, recseg és szakad a hús, a bél.
Erre nem tudok mit mondani, mondja Ork. Örülök, hogy végre megszabadultam mindenféle kötelezvénytõl, most még nem tudom rászánni magam semmire. Egyébként is, inkább dolgozni szeretnék, ha lesz kedvem, otthon, bezárva a négy fal közé, és jegyzetelni. Végre van idõm meghallgatni, amit írok.
Értem, mondja a kocsmáros, vagyis a fenéket értem. Nekem ezek a dolgok magasak. Inkább akkor csak annyit mondjon, tanácsoljon, hogy mit kell ilyenkor csinálni, majd a pék megteszi. Igaz, pék?, mondja a kocsmáros a péknek, akinek lámpaszerûen kigyulladnak a szemei.
A pék mindenestül összerezdül az asztalnál, mintha az Úr szólítaná magához.
Tanácsot se fogok adni, meg fog épülni az a baromfifeldolgozó, mondja Ork, ott fog állni a temetõ helyén, sok pénzt hoz, és a sok pénzt mind elisszák a kocsmában, ki lehet bõvíteni a kocsmát, kerthelyiséget építeni, föl fog virágozni minden.
Azt mondod, kérdezi a kocsmáros, és egy pillanatra lefejeli az asztalt.
A vendégek már elmentek, pénz az asztalon, a kocsmárosért kijön a segédje, beviszi a konyhába, ott lefekteti a díványra, és már horkol is, a segéd mellékucorodik egy báránybõrre, a konyhában étel és mosószer szaga terjeng.
Induljunk, súgja Orkla Orknak.
Beszélni szeretnék veled, mondja határozottan a pék Orknak.
Itt vagyunk, mondja Ork.
De négyszemközt.
Semmi akadálya.
Orkla a kabátokhoz megy, elõvesz egy szál cigit, rágyújt. Már vagy két éve nem, most jól esik, megpróbál karikákat fújni, de szelelnek az ablakok, a huzat kitépi a karikák szélét azonnal.
A pék elõre hajol, egy csomag félbehajtott papírlapot vesz elõ a belsõ zsebébõl.
Elolvasnád, kérdezi a pék.
Persze, válaszolja Ork, széthajtja a papírt, beleolvas a kézzel írott szövegbe. Próza?, kérdezi.
Ne itt, ne elõttem olvasd, mondja a pék, tedd el inkább, majd ha lesz hozzá kedved.
Nem akartam most, csak belenéztem, majd lapozgat a sûrûn teleírt lapok között. Ez egyetlen történet, kérdezi Ork.
Egy, mondja a pék.
Micsoda nevek, csodálkozik Ork, ezeket honnan szedted?
Kitaláltam, mondja a pék.
Mióta írod, kérdezi Ork.
Már vagy tíz éve.
Tíz éve?
Igen. Otthon hússzor ennyi van, ez az eleje, meg egy rész a közepébõl.
Hány oldal?
Nem tudom, nem számoltam meg. Nem tudom befejezni. Mindig történik valami, ami miatt folytatni kell. Nem bírom lezárni. A múlt héten is akartam, és akkor megint eszembe jutott valami, hogy ez és ez a szereplõ ezt meg ezt csinálná még. De ahogy csinálta, nyilván találkozott amazokkal, akkor meg azt a szálat se lehetett ejteni, belebonyolódtam. Rám van csavarodva az egész.
Benne élsz, mi?
Olyasmi. Te meg, gondolom, értesz hozzá, hogy hogy van ez.
Majd meglátjuk, mondja Ork, visszahajtja a papírokat, zsebre teszi, föláll, kezet nyújt a péknek.
A pék habozik, érzi, hogy ebben most több van, mint egyszerû búcsúzkodás, mondja is:
Béküljünk ki!
Orkla odaugrik a kabátokkal, és mintha fogadás lenne, ketté vágja a kézfogást.
Egy pillanat, mondja Ork, és a vécé felé veszi az irányt.
A pék visszaül az asztalhoz, mintha otthon lenne. Orkla riszálja a csípõjét, szorongatja a meleg kabátokat. A pék zavarban van, föláll.
Mi van, kérdezi Orkla.
A pék egészen közel megy Orklához.
Semmi, mondja a pék, és szikrázik az egész férfi, egy pillanat alatt kijózanodik, vagyis egy másik részegségbe zuhan. Orkla mosolyog.
Nem szabad, mondja Orkla.
Tudom, mondja a pék.
Pedig jó volna?, kérdezi Orkla.
Nagyon, mondja a pék, majd’ szétrobbanok.
Nekem se lenne ellenemre, de nem szabad, ugye tudod, mondja Orkla.
Akarod te is?, csodálkozik a pék.
Nem úgy, ahogy te, mondja Orkla.
Hát hogy?, kérdezi a pék.
Csak kíváncsiságból, mondja Orkla.
Végül is, én is nagyon kíváncsi lennék rá, mondja a pék, az elsõ hideg verejték megindul a homlokán.
Már le is izzadtál, látod, mondja Orkla, pedig még semmi nem történt.
És gondolom, nem is fog, mondja a pék.
Nem, mondja határozottan Orkla.
Rendes vagy, legalább most már tudom, és bocsánat érte, de képtelen voltam másképp elmondani. Mert hát ezt érzem, de majd elmúlik, ne haragudj, mondja a pék.
Semmi baj, ez így van jól.
Orkla kezébõl kicsúszik az egyik kabát, a pék lehajol érte. Mikor Ork kilép a mosdóból, mintha minden amonnan folytatódna.
Akkor szia, veri oldalba Ork a péket, aki egy pillanatra ellenségnek érzi Orkot, de majd hamarosan túlteszi magát rajta, legalább is nagyon reméli.
A hazaúton Ork és Orkla majd’ belefagy a motorba. Otthon aztán forró fürdõ, és ezúttal a legmélyebb alvás, a bor jótét súlya elnyomja õket.
Mozdulatlanul alszanak, nem szuszognak, mintha örökre elaludtak volna. A szobában csönd honol, a függöny résein vékony vonalakat húz a falra a holdvilág. Ha most látnák magukat, mindketten azt mondanák: itthon vagyunk.