Anyák napalmja
Részlet az Idõntúli hétméteres címû regénytrilógiából

Hirtelen fényesség gyúlt a szememben, mintha a napba néznék, vagy azon is túl. A világosságot szédülés követte. Rohanó lábaim elhagyták a talajt, majd átfordultam vízszintes tengelyemen és megkönnyebbülve, minden súlyomat elveszítve zuhantam a föld belsejébe felé. A középpontban megálltam, ezer darab fényes csillag szaladgált a szemem elõtt.
Feküdtem ott a fényben, és egy kis egér jelent meg elõttem, bajszának minden szálán egy-egy cukorka lógott, aminek jelentõsége késõbb sem derült ki. A háta mögül elõkapott egy kis kempingszéket, kényelmesen elhelyezkedett, keresztbe csapta lábait, napszemüveget tolt az orrára, bundáját kissé megnyitotta a mellkasán, naptejjel bedörzsölte magát, majd így szólt:
Te is szolizol? Vagy te haldokolsz? Tiéd ez a szép túlvilági fény?
Meglepõdtem, milyen jó kiejtése van az egérnek. És hogy nem szivarozik. Mert akkor már megint túlmõködik a fantáziám. De nem, az egér diszkrét volt, mint egy darabka sajt.
Nem mertem válaszolni az egér kérdésére, csapdát sejtettem benne, vártam, hátha jobban megmutatja magát.
Mondom, jó fényed van, mondta hangosan az egér, manapság satnya egy ájulások vannak. Bekajálnak és akkor, vagy megáll bennük az ütõ. Neked nagyon jó fényed van. A rémület a legjobb, a legegészségesebb a fénye, nincs benne egy vektornyi káros sugárzás se. Nagyon csípem az ilyet, mondta az egér.
Lehet, hogy én is szolizhatok? A saját túlvilági fényemben?, kérdeztem, bár a hangomat nem hallottam.
Lehet, hogy, ja, mondta az egér, egy kicsit megigazította a szemüvegét. Csak arra kell vigyáznod, meg ne halj közben. Akinek nincs arányérzéke, az könnyen bekampózik. A múltkor is volt egy csávó, annyira meg volt döbbenve, hogy hiába ültem be a fényébe szolizni, azt mondta, õ ilyen csodálatosan még nem érezte magát, és sutty, már benne is volt az alagútban, a fénylény elkapta a tökeit, és kész, besötétedett. Az a jó, ha meg bírod állni, hogy ne dõljél be a fénylénynek. Kevés ma az ilyen haldokló, ezért is vagyok ilyen szürke. Nincs kinek a fényében szolizni eleget.
Minek neked állandóan szolizni?, kérdeztem.
A mi nemzetségünk a szolizós egerek nemzetsége. Remélem, ez kielégítõ válasz. Utálok magyarázkodni.
És amikor ti haltok meg?
Ne gyerekeskedj! A szolizós egerek örökéletûek, ezért nem is szaporodnak, csak a szemüveget kell újratermelni, mert néha ráülünk, vagy a haldokló magával ragadja a kezünkbõl, hogy azért lásson is valamit. Nem nagy kunszt! Nem szaporodunk, ezért örökké élhetünk. Viszont a szexuális életünk kiváló. Napozunk, piálunk, meg csajozunk. Ez az igazi egérélet. Ha meg úgy adódik, golfozunk is.
Egér, mondtam így, egér, nem tudod véletlenül, melyik út vezet a lemezboltba?
Az egér lábai közt elõhúzta a farkát, aminek belsõ oldalán, úgy láttam, keskeny nyílás nyílt, a füléhez emelte, és cincogott:
Szevasz, tahó, gesztenyebarna arclabdáid cuppanásra érettek? Aha..., aha..., aha...
Az egér ledobta a farkát, lekapta a szemüveget, fölemelte a kempingszéket, s diszkréten beszélt felém:
Köszönöm, gyermek, remekül szórakoztam, de nem adhatok útbaigazítást hanghordozók ügyében, ugyanis mi a fénnyel vagyunk elfoglalva. Most szólt az egyik csajom, hogy útjára indult valami eksztatikus haláleset, ahol tömegesen szolizhatunk, és állati sok kaja is maradt a buliból. Állítólag lakkbenzint meg nitrót ivott az egész család. Na, viszlát! Ha meg nem, kösz az ingyenszolit.
És azzal beballagott a fénybe az egér, és úgy eltûnt, mint mozdony a hatalmas fa lombjai között, vagy extrémebb esetben, mint mozdony a lekvárban.
De alig hogy eltûnt, megjelent a fénylény az alagútban, csodálatos érzések áradtak belõle, nem szólt egy szót sem, csak áradt és áradt, az ujja nagyon fényes volt, és azzal így csinált, hogy: gyere, gyere!
Eszembe jutottak az egér szavai. Mik is voltak azok?
Nem mozdultam. De hisz nem is mozdulhattam, immár nem létezett a testem, egészen szuper volt.
A fénylény ekkor megmutatta magát az alagútban teljes egészében. Bekapcsolta a ködgépet, az alagút faláról leakasztott egy mikrofont, s hosszú, fényesen izzó ruhájában megindult felém, hogy elkapja a tökeimet. Jött-jött, mégse haladt egy métert se, mintha futószalagon lépdelne. Vagy nem is lépdelt, mert nem láttam a lábát. Hosszú, fehéren izzó ruhája – fejét kivéve – mindent eltakart.
Hogy milyen volt az arca? Jóságos. Egyszerre volt férfi és nõ, öreg és fiatal, de mindinkább popénekes. És akkor rázendített. Megszólaltak mögötte a harmóniumok, s azt énekelte, mennyire, de mennyire szeret, s már most 25 százalékban eláraszt a szeretetével, mint tavaszi réteket a hegyekbõl lezúduló esõ, csak egyet kér cserébe, hogy nézzük át együtt, majd helyezzem tulajdonába azt a mikrofilmet, amit még a születésemkor varrtak be a lábaim közötti zacskóba.
Odakaptam, s tényleg, éreztem valami mikrofilmszerût, de azt is, hogy a mozdulat nem volt túl szerencsés. A fénylényt, mintha porszívó kapná el, beszippantotta az alagút. Lehet, hogy az õ tökeit kaptam el!? Majd meglátjuk! Talán ha legközelebb lesz rajta szuszpenzor...
Ejnye már, meddig lustálkodsz! Ráérünk majd aludni a föld alatt, visszhangzott a fejemben. Az égre néztem, s mellettem a földet fogtam marékra.
Fölültem. Szemeim körül szürke por lepte az arcom. Akkor most hol is vagyunk, néztem jó elõre.
A távoli nádasban megpillantottam Alice Coopert, buzogányt szedett egy fiatal költõnõvel, aki hangosan üvöltve sírt, mert hatalmas, párás üvegbúra szorult a fejére. Öblös fejhangon könyörgött a sztárnak, darálja le elevenen, különben publikálja az iránta érzett érzelmeit. Alice meg csak bicskáját villogtatta, hogy ugyan, bébi, túl ornamentikus a te poétikád, húsból húst akarsz, szellemtelen gagyi, inkább tedd magadévá Phil Collinst, hátha benne lesz a hármasbefutóban, és lovaggá ütik. Az a ti vesszõparipátok.
Fölpattantam, hátha Alice tudja, merre van a lemezbolt. De mire fölálltam, addigra olyat csinált a költõnõvel, hogy el kellett fordítanom a fejem, s ha valamikor beszélni fogok róla, azon a napon, amikor majd már mindent szabad lesz.
Szomorúan ballagtam az erdõ felé, és eszembe jutott, milyen szomorúan tudok ballagni az erdõ felé, és keveset is nevettem életemben, és ettõl még szomorúbb lettem, annyira, hogy dalra fakadtam: „Érzem minden porcikámban, hogy egy kislány Korzikán van...”
Idegtépõ pillanatok voltak ezek, de ahogy haladtam egyre beljebb és beljebb az erdõbe, a sötétség nagy nyugalmat kölcsönzött, azt mondta, elég lesz tíz év múlva visszaadnom.
És akkor bánatomban, ha nem hallom azt a szép dobszólót, biztosan eltévedtem volna magamban.
A hang irányába fordultam, s mikor kiszûrtem a visszhangokat, megszaporáztam lépteimet.
Egy kis tisztáson Cozy Powell dobolt. A Tánc az ördöggel dobszólójába nyomatta, teljesen belegabalyodott. Amikor épp belépett volna a gitár, újra fölvette saját ritmusát, a gitáros meg üres lendülettel állt és bámult. Cozy kacsintott, és a háta mögé intett.
Így megy ez végestelen végek óta, mondta hirtelen, és megint a háta mögé kacsintott, fölengedte a lábcsint, s egy csavarkulccsal állított rajta, s így végre beláthattam a háta mögé.
Mi a szösz?, mondtam magamban, s a legkevésbé ismert változatra gondoltam, amely szerint a szösz a tilolt és gerebenezett len vagy kender rostjainak megfonható tömege.
Lassan oldalazva mozogtam, nehogy a szemem fényét kioltsa a látvány, mikor is a hang felzúgott fejemben: Ez a gyerek olyan körülményes, hogy ha elküldöm szódáért, vajat hoz, és csak a saját temetésére ér vissza. És: Már megint mit csinálsz!? Ne szerencsétlenkedjél!, szólt a hang, s egyre kevésbé hittem, hogy angyalok társalognak velem.
Megráztam a fejem, netán rosszul látom: a dobos háta mögött, egy szép görögkeleti-mintás pamlagon ott feküdt a hatalmas fekete nyúl. Fehér lepedõvel volt letakarva, s a nyúl lábai között szorgalmasan térdepelt egy ember. Úgy láttam, John Updike az, és minden igyekezetével azon van, hogy segítsen a nyúlnak a szülésben.
John fél szemmel rám pillantott: Ez lesz az elsõ húsvéti tojás, mondta.
Mellette Günter Grass ült egy sámlin, noteszt kucorgatott meztelen térdein, s szemüvege fölött így beszélt: Itt nem lesz többé probléma! Soha! Följegyzek mindent. Fölírom, hogy mi volt elõbb! A nyúl vagy a tojás! És az utókor meg fogja tudni! És hálás lesz nekem ezért! Mindenki hálájának fénye fogja beragyogni a múltamat, a jövõmet, és a jellememet.
Ugyan, tati, be kéne venni a gyógyszeredet!, mondta a mellette ülõ fiúcska, aki valahonnan a peloponészoszi félszigetrõl származott, japánul verselgetett, és a multikultúra volt a szakterülete. Azt akarta megtudni, milyen hatással van saját magára.
John hátraszólt: Günter testvér, szólj, légy szíves Cozy testvérnek, hogy valamivel lassabban dolgozzon a lábgéppel, mert erre a ritmusra nem találok fogást se a tojáson, se a nyúlon.
Günter fölhagyott a jegyzetekkel, átment Cozyhoz intézkedni. Én meg lehajoltam.
Találtam a fûben egy papírlapot. Valami hirdetés állt rányomtatva. Egy lemezbolt hirdetése. De a címet már elmosta az esõ.
Fölemeltem, odalépdeltem Cozyhoz, Johnhoz, Günterhez. A fejüket rázták, nem tudnak semmiféle lemezboltról, különben is nekik dolguk van. Méghozzá nagy.
Jól van, rázzátok csak a fejeteket!, mondtam, mikor láttam, hogy a pamlagon fölemeli fejét a húsvéti nyúl, a füleivel felém integet, de már nincs ereje megszólalni a végtelen szüléstõl.
Szánalmasan a nyúlhoz léptem, megfogtam a kezét, mintegy részvétileg, s ebbõl némi erõt merítve mégis megszólalt:
Volt itt lemezbolt, fiacskám, itt a sarkon, a metrólejáró mellett, de csak délután tartott nyitva.
Az bizony nagy baj, válaszoltam a nyúlnak, mert nem tudjuk, hogy hány óra van, arról nem is beszélve, hogy egy feneketlen erdõ kellõs közepén vagyunk.
Nem hallgattad a híreket, kérdezte a nyúl, bemondták-e már a tudományos bizottság döntését? Hogy akkor emlõs vagyok vagy kloákás? Borzasztó ez a halogatás, hogy nem tudom mi lesz. Most akkor véletlenül belém szorult ez a tojás, vagy tényleg szülök egyet?
Ó, szegény nyúl barátom, mondtam a nyúlnak, jobban járnál talán, ha beáldoznád magad egy kis pörköltnek.
Nem is rossz, nem is rossz, mondta Updike, és fogást váltott a nyúlon.
A peloponészoszi félszigetrõl származó, multikulturális japán verselõ az óriás tojáshoz illõ festékmintázatokat vetett össze a laptopján, miközben így szólt: Fel kell készülni idõben mindenre! Mi lesz, ha megszül a nyúl!? Itt áll majd Günter bácsi minta nélkül. Hisz nem írhat le egy csupasz tojást, amin nincs semmi!
És akkor hirtelen szél támadt, fázni kezdtem, egy apró kéz nercbundát terített a hátamra, s mutatta, ott a házban vendégül lát.
A nõnek bóléillata volt.
Rengeteg bólét iszom, hogy tûrjem a magányt, mondta, mikor benyitottunk a kis vadászkastélyába, ahol óriási trófeák tapadtak a falra: szörnyû medve vicsorgó fogakkal, röhögõ ló, ájult lazacmama, hároméves nyeretlen rénszarvas, s állt ott egy fej, amely emberé volt. Igaz, nehezen lehetett kivenni a vonásait, mert üvegbúra alatt tartotta, mint egy cipót.
Én itt félek, mondtam a nercbundában, s a nõre pillantottam, akinek homályos vonalai abszolút barátságtalanra változtak.
Maga embert is gyûjt?, kérdeztem.
Csak egy van, ne félj, válaszolta a bóléillatú nõ, ez az elsõ ûrhajós, Gagarin trófeája.
Biztos? Biztos, hogy nincs több?, kérdeztem tõle nyersen, mert a félsz lassan teljes uralma alá hajtott.
Nem, ezt most még egyszer: A borzongás és a félelem, mint valami sötét tinta, szivacsszerû sejtjeim falán felszívódott, apránként árasztotta el egész lényemet, s most a végkifejlet felé kacsintva kanyarodott, és én gondolni se mertem arra, mi tévõ legyek, ha 100%-ban hatalma alá kerít e félsz.
Félek, ismételtem egyre vékonyabb hangon.
Na, jó, beismerem, mondta a nõ, van még egy trófeám. Úgy hívják, hogy Hemingway. De neki nincs meg a feje, csak a csontváza. A dolgozószobámban. Megmutassam? Oda van ragasztva a csontváza az íróasztalom oldalára. Érdekel?
Igen, érdekel, csak most nem vagyok rá kíváncsi, motyogtam, s megpillantottam a nappaliból nyíló vécéajtót.
Bólintott, hogy bemehetek.
Topogtam a mosdó felé, és szaporán szõttem a tervet, hogyan szabadulhatnék ki a fogságból. Mert rágondolni is borzalom, hogy évek múlva mutogat majd az itt túrázó írószövetségi tagoknak: Tessenek befáradni a játszószobába, ahol a legújabb szerzeményemet tartom, egy gyermeket, a bõrébe véstük Juhász Gyula szonettkoszorúit, amit egy hagyományos, mezei lemezjátszón is meghallgathatunk! És hosszú, erõs taps!
A nõ bekapcsolja a készüléket, a bõrlemezem elfordul, ráhelyezi a tût, s megszólal a Várszegi Aszterix Szinitanoda növendékének sápadt, túlvilági hangja: „József Attila: „A” mama.”
Pardon, pardon, mondja a nõ, vállán a nercbunda, elnézést, ez a B oldal, már fordítom is a kis köcsögöt.
Eddig értem a gondolattal, mikor a vécé ajtaját zárva találtam, megfordultam.
Meg akarsz szökni, mi!?, mondta a nõ, s közelebb lépett.
Most láttam csak, vörösre van festve a haja, s ahol a frizura szétnyílik, a hajszáltövek ezüstösen csillognak.
Mit nézel a fejemen?, üvöltött rám.
A haja, mondtam.
Mi van a hajammal?
Õszül.
Te nekem ne hazudozz, mondta, s azzal berángatott a toalettszobájába, leült a tükör elé: „Tükröm, tükröm, beszélj szépen, õszbe hajt itt minden génem!? A festék is hiába? Mártsam inkább gyerekbõl fõtt piába?”
Nem volt más hátra, a tükörhöz ugrottam, s a fésûk közé helyezett kalapácsot belevágtam az üvegbe.
Te kis hülye, ordított a nõ.
Maga a hülye! Mit gondol, bármit megcsinálhat velem!? Ki vagyok szolgáltatva, az biztos, de a magam módján akkor is megvédem magam!
A nõ fölkacagott.
Ugyan hogyan? Tökön rúgsz, te kis nyikhaj!?
Nem, válaszoltam, elég hogy egyet gondolok, itt vannak kint a háza mellett a Günter Grass meg a John Updike bácsi, csak gondolok egyet, és a tudatátvitellel minden információt átadok magáról, és meg fogják írni, milyen gonosz és ostoba. Márpedig az ilyen figurák mindig is kelendõek voltak, úgyhogy még a lektori jelentésben is kikurziválják magát.
Hülyéskedsz, mondta most már valamivel higgadtabban. Ajánlok egy üzletet.
Csupa fül vagyok, mondtam magabiztosan, rátámaszkodtam a széktámlára, ahogy a fodrásznál láttam a férfiakat, mikor elkéredzkednek sörözni a dauerba rakott asszonytól.
Ha befested a hajam, szabadon engedlek!, mondta a nõ.
Szóval beismeri, hogy fogságban akart tartani!? Mindjárt elengedek egy gondolatgalambot a Günter bácsinak!
Ne, ne, inkább hozom a festéket!
Elolvastam a használati utasítást, kendõt dobtam a nõ vállára, hozzáláttam a festéshez, de azért azt elõre kikötöttem, hogy nem vállalok felelõséget a hajszínért.
Karmesteri mozdulattal nekiláttam, ám mire végeztem a festéssel, a nõ elaludt.
A nappaliban egy székre kuporodtam, sorban végignéztem a szörnyû trófeákat. Borzongástól kísérve a konyhában némi eleséget vettem magamhoz, mert már ki tudja, mióta nem ettem semmit.
Csak turkálod az ételt! Tedd fel a másik kezedet is! Hogy nézel ki? Mint akit lehánytak. Legszívesebben letagadnálak. Minek születik az ilyen a világra?
Beleharaptam a sajtba, és csend lett.
Ültem a székben és rágcsáltam a darabka sajtot a kastély óriási nappalijában.
A kis falatokat apránként forgattam a számban, kesernyéstõl a sóson át egészen az édesig játszott az íze.
Bambultam. Csak néztem magam elé, a fogaim õröltek.
Beesteledett. Egy személyautó állt meg a kastély elõtti udvaron, aztán még egy, aztán még egy, aztán még egy, aztán még egy, aztán egy teherautó, aztán egy kamion, aztán egy utánfutós billenõs tehergépkocsi, aztán egy terepjáró, majd valaki végül gyalog besétál a ropogó murván.
Elõbb az egyik ablakkeret, aztán a másik ablakkeret függönyén villant meg a künti fény, a künti sok tíz reflektor fénye.
Elõbb suttogás sikolyok nélkül, majd éles-fémes kattanás. Bekapcsolt a szájhangszóró.
Kisfiam! Hallasz, kisfiam?
Megállt a sajt a számban.
Én vagyok az, az anyád.
Ezt nem hiszem el, gondoltam, óvatosan a függönyhöz másztam, a párkányba kapaszkodva kidugtam a homlokom, alatta az egy szempárt.
Mondjon még valamit! Próbálkozzon, ne adja fel! Ki kell billentenünk a kis szarost!, mondta az asszony mellett alig hallhatóan egy férfi, a vállai csillogtak a csillagoktól, mintha õ maga lenne az éjszakai horizont.
Az asszonyt nem láttam jól, elvakítottak a reflektorok, messzebb vagy száz távcsöves puska lencséje csillogott a lombok között.
Beszaladtam a szobába, hogy a vörös hajú kastélytulajdonos boszorkányt fölrázzam. De már nem volt benne élet. Egy könyvet tartott jéghideg kezében, szemei fölakadva álltak, s mintha utolszor azt akarná mondani a szája: frajd, vagy fjord, vagy fúrjál, vagy orvel, te mákosguba!
Pocsékul és egyedül éreztem magam, mintha pingvinek tömegestül szaladtak volna ki a lábam alól. Visszatotyogtam az ablakhoz.
Rémisztõ sötétség örvénylett körülöttem, a sötétségbe bele-belevillantak a künti reflektorok.
Kisfiam..., szólt ismét az asszony, ...gyere szépen elõ, ne makacskodj tovább, itt van mindjárt a tanárod is, még pár perc, csak korrepetál egy hülyegyereket. Arra kérünk szépen, ismerd el, hogy utálod a kötelezõ olvasmányokat, hogy szarsz az egész irodalomoktatásra, kisfiam, valld be, nagyon kérlek, a tanárod megígérte, hogy nem írja be a naplóba az egyest, csak egy kis fekete pontot tesz az osztályozó füzetébe, amit még kijavíthatsz, ha elolvasod a kivonatolt klasszikusokat, és legalább egy szereplõ jellemzését el tudod mondani a saját szavaiddal...
A tiszt kikapta az asszony kezébõl a szájhangszórót, körbemutatott a lombosan csillogó fákon: ...különben agyonlövünk, te selejt!
Méltatlan gondolkodásra adtam a fejem: az nem lehet, hogy ekkora ribilliót hozzanak ki ellenem, fõleg az nem stimmelt, hogy egy könyvet se olvastam. Mert egy könyvet azért elolvastam. Anyám is látta, meg is dicsért érte.
Nem tudom, nem tudom, könyörögtem a lehetetlenbe szorulva: fakó kis vasmadarak, segítsetek rajtam, segítsetek, nyüszögtem gyerekesen.
És akkor a padlás felõl, pontosabban a kastély tetõtéri szobáiból zörgést hallottam.
Valaki járt fent.
Behúzódtam egy kiesõ sarokba.
Léptei tompán koppantak a gerendákból ácsolt lejárón.
Szerbusz, kispöcsös, mondta a hang, de még csak a lábait láttam, s mellette feketén suhogó kabátszárait.
Ki maga? Maga is kommandós?, kérdeztem szorongva, egyre szaporábban és erõsebben vert a szívem.
Mi a mûvészet, arra felelj!?, kérdezte rekedten, és apró léptekkel megindult lefelé.
Két kezében egy-egy nagybõgõtok, s amit kabátnak véltem, szárnyak voltak. S mikor a feje is elõbukkant, majdnem elájultam: egy madár feje volt az.
Ki maga?, nyöszörögtem remegve.
Mi a mûvészet? Arra felelj!, nem tágított a kérdéssel. De hirtelen megenyhült: Na, mindegy, majd visszatérünk rá. Én vagyok a Vörös Rébék, és azért jöttem, hogy kiszabadítsalak.
Micsoda! De hiszen tök fekete!, motyogtam.
Ne akadjál fel a részleteken. Átöltöztem. Változnak az idõk, a divatok, de azért nevet nem változtatunk!, mondta, és a két bõgõtokból egy-egy fegyvert húzott elõ. A nappaliban bekapcsolta a magnót, istentelenül dübörgött a basszus, a gitár úgy nyúlt bele, mint valami rakás szemét az éjszakába, aztán a többi gép is lomha tonnás testtel beindult...
Átdobta a szobán a fegyvert: Na, gyerünk, kispöcsös!
De most itt lefogunk lõni mindenkit? Anyám meg...
...fogd be a szádat! Megbízol a Vörös Rébékben, vagy itt hagylak...?
Oké!, mondtam, és kirúgtam az ajtót.
Odakint óriási szél kerekedett, és már csak az udvari lámpák halvány fénye világított.
A Vörös Rébék kiugrott az ajtón, meghempergõzött a murván, ellõtt egy sorozatot, de hát senki nem állt már az udvaron.
Most mi van?, kérdeztem a Vörös Rébéket.
Mi van, mi van?, válaszolta gúnyosan: Eldumáltuk az akciót! Na, szevasz, aranyom!, és azzal fölröppent a fekete éjbe, és amilyen sötét volt, ma sem látok magam elõtt mást, csak egy nagy fekete foltot, ami eltûnik az éjszakában.