A varázslók presszója
Nyári zsír
A válás napja
Vérből és vizeletből
Szépségek és terhek
A vese és a rotátor
Piros család a viharban
Panaszok panasza
A vásárlás művészete
Meleg vacsora
Koldusok
Holnap is nap lesz?
Ha egy bicikli az isten
Étvágyak útvesztői
Egyedül
A cserépkályha
Aranyhíd
Állati mesék
Tárcák
Fáradtan és elcsigázva jött a páros, szatyrokkal és táskákkal fölpakolva, békésen vásároltak, férfi és a nő. Az asszony nem csak a táskát, de a fenekét is szerette volna letenni, megkérte a férfit, üljenek be egy kávéra. A férfi nem volt elragadtatva, délután ötkor ő már nem iszik kávét, de hát legyen.
Nem sokat válogattak, az útjukba eső második teraszra kiültek. Nem volt hőség, ám húsz fok fölött, mondta a férfi, mindenképp a teraszt preferálom. Jött a pincérnő, várta a rendelést, s mintha évek óta ismernék egymást, megfogta a férfi vállát. Az asszony össze is rezdült, talán köze van hozzá, de ezt a reflexnyi ostobaságot gyorsan elvetette. A nő kávét, a férfi ásványvizet rendelt, igaz, mindkettő ötszáz forint fölötti áron. Amit nyertek a leárazáson, most pár kortyban elisszák.
A pincérnő kihozta a kávét, de, így mondta, ásványvizük pillanatnyilag nincsen, várni kell rá egy kicsit, majd ahogy volt, elindult az utcán. A férfi kiment vécére, s mire visszatért, ott volt a víz. Nem hiszed el, mondta az asszony, a boltból hozott egy üveg ásványvizet. A férfi vállat vont és nevetett, mondván, van ilyen.
Akkor a szomszéd asztalhoz anya és fia telepedett, mintha iskolából jönne a páros. Fagylaltból banánkelyhet kértek. No hiszen, ekkor a másik pincérnő indult el az utcán, és kisvártatva, blúza ujjába dugva egy banánnal tért vissza az oszlop takarásában, de a férfi és a nő előtt nem maradhatott rejtve, már figyelték a hadműveleteket.
Akkor egy angol páros telepedett a szomszédos asztalhoz, szépen beszélték a nyelvet, ötven év alatt végleges birtokká válik az anyanyelv. Két pohár sört kértek. A férfi meg a nő figyelt, vajon most melyik indul el a boltba két üveg sörért. Hát, egyik se. Mégis csak véletlen, hogy a víz és a banán egyszerre fogyott el a "konyhán". De hát akkor miért nem hoztak egy egész rekesszel, miért nem hoztak egy fürt banánt? Olyan titkok, amelyekért Agatha C. is megnyalná mind a tíz ujját.
Az angol páros tűrve várta sörét, mikor mellettük a pincérnő két hatalmas tálon fölkínálta a fagyit, fölül az imént még héjában rejlő fél-fél banánnal. Esküszöm, mondta a férfi, mintha titkos sorsok bugyraiba látnék.
Ekkor azonban előtűnt az utcai pincér, akit eddig nem is láttunk, s aki egyúttal a járókelőket invitálja a presszó fél tucat asztalához. De hát mit akar itt ez a férfi pincér? Nos, feladatot kapott. Egészen halkan súgta a női pincér, te, szerezni kéne két poharat, mert az angolok sört akarnak inni.
A férfi kilép, s mintegy fogyasztásra ingerelve bámul két sörözése végén járó vendéget. A poharak fenekén még néhány korty, de ő az asztalhoz lép. Elnézést, elvihetem a poharakat? A vendégek csodálkoznak, kihörpintik söreiket, s majd fizetnének mindezért.
Az idő közben megy, a banán eltűnik a fagylaltkelyhek tetején, ám a két angol vendég egyre szomjasabb, és nem értik, mi tarthat tíz percnél is tovább. Benéznek hátra a sötét presszó mélyére, de semmi jel nem mutatkozik, hiszen ők nem látják, hogy a férfi pincér most lépdel a pulthoz, kezében az előbb megszerzett két pohár.
Telik az idő, mosolyognak, összenéz az angol turista a magyar párral. Ám akkor hirtelen megjön a női pincér, s mintha varázslat volna, leteszi az imént kiürült poharakat teli sörrel. Az angolok boldogok, isznak egy kortyot, s megkérik a férfit, csináljon róluk egy képet. A férfi érzi, így teljes a színjáték, mely talán az örökkévalóságnak készült, a helyszín is tökéletes, maga a zsúfolt Váci utca.
A bolt előtt teherautó áll, a sofőr a nyitott ajtón keresztül föld felé lógatja a lábát, pirított napraforgót tör nagy figyelemmel, mintha az apró magházakban nyereménycédulát keresne. Az autó platója félig rakva dobozokkal, előttük rakodómunkás áll a ponyvába kapaszkodva, a telefonját nézi, úgy tűnik, egy régi telefonszámot keres, de fogalma sincs, az abc melyik részén találja a nevet.
A bolt oldala körben hatalmas üvegtáblák sora, melyre leárazott csirkeszárnyat és májkonzervet ragasztottak kilenc plakáton, ha valakinek nem sikerülne meglátnia az egyiket, még akkor is ott van nyolc másik. A pénztárgép előtti üvegtábla üres, így a pénztáros kedve szerint nézelődik, ha nincs forgalom. Most annyira nincs, hogy három másik eladó is ácsorog mellette, a teherautót nézik. Hosszú, fehér köpenyükben, amely mázsán fölüli testük domborulatain lóg, inkább meglett ápolónőknek látszanak, akik a raktár és a hűtőpult között kiselejtezett tolókocsin szállítják a lecsókolbászt.
Nyáron a hőség mindenkire rossz hatással van. Az aszfalt fölött szürke levegő remeg, izzó tetejű személyautók rohannak bele. A járdán magas nő közeledik a teherautó felé, a kezében üres szatyor lóg mereven. A közelben lakik, napközi főzős otthonkáját nem cserélte le, két hosszú karja hófehér, ahogy túl magas kontyba kötött haja is. Vajszínű, magas szárú cipőt visel, amely sűrű, feszes fűzőjével szorosan tartja a boka fölötti részt. Hatalmas, kék szemében nyári napfény csillog, vastag, húsos száján még tegnap estéről fönnmaradt a mosoly.
A koszos murván óvatosan lépdel, elhalad a teherautó mellett, a két fuvarosra lopott pillantásokat vet. A platón álló mintha erre várt volna, elrakja a telefont és a dobozokat a plató végébe pakolja, lassan elfalazza magát.
Az asszony megtörli lábát a betonon, az ajtó hangtalanul nyílik ki előtte. Az egyik eladó mégis fölkapja a fejét, mintha megváltozott volna a légnyomás, a bejárat felé néz, de a magasra rakott kosaraktól semmit nem lát. Alig hogy visszafordul, mintha lépések zaja ütné meg a fülét. Fölemeli a fölmosóvödröt, melyből hosszú nyél magasodik az orra elé. Talán egy állat, amit előbb nyakon önt a habzó vízzel, aztán a műanyag rúddal agyonüti. De akkor hirtelen meglátja az asszonyt a hűtőpult előtt.
Szia, Piroska! Te vagy az? Egészen megijesztettél.
Túl sok filmet nézel a tévében.
Dehogy nézem, elég az újságot olvasni. Mit keresel?
Zsírt.
Az van rajtam is. Elvihetnél belőle egy kicsit.
Piroska kosarába rak egy kilós csomagot, és elindul a pénztár felé, de a gép előtt már ott áll a sofőr, a szállítólevelet lapozgatja.
Itt írja alá, aztán hozzuk az árut. A sofőr trikóján fényes szotyihéj.
Értse meg, hogy nem veszem át, mi nem rendeltünk burizst, mondja a legkisebb köpenyes, a boltvezető.
Pedig nekem azt írták ki, hogy ma délelőtt, 327-es bolt.
De hát ez a 372-es, neveti nyitott szájjal a pénztáros, fekete melltartója csillapítás nélkül remeg a rolnizott apró fölött.
Ez a kurva meleg, dühöng a sofőr, tetovált kézfejével megtörli a száját. Van egy üveg hűtött tonik? Kifizetem.
A pénztáros orrával a bolt belseje felé bök, s már veszi is elő a kosárból az asszony kilós zsírját.
Csak zsír, Piroska, kérdezi a pénztáros, a többiek szétszélednek.
Csak zsír, mondja az asszony.
A pénztáros nejlontasakba rakja, valamit mondani akar még, de csak ennyi jön ki a száján: Úgy tűnik, nyár van.
Aznap, amikor a férfi elvált, borongós tavaszi idő volt, egymást váltották az égen a felhők. Néha úgy besötétedett, mintha hirtelen jött éjszaka közeledne. Ebédelni nem volt kedve, bár elővette a hűtőből a maradék krumplilevest. Csak járkált a lakásban, üres fejjel bámult ki az ablakon, s nézte, hogy veri a betonjárdát az eső.
Már fél éve albérletben lakott, így egyeztek meg a feleségével. Nem érezte tragédiának, ami velük történt, mégis mintha eddig tucatszor átolvasott könyv lapjai váltak volna üressé.
Bekapcsolta a tévét, amiben hatalmas orrszarvú jelent meg. Dagonyázott a sárban, a szeme körül megszáradt iszap, madarak kopácsoltak a hátán. A nap száraz fénye átszökött a fűszálakon. Valaha ő is láthatta így a világot, mikor még közel élt a földhöz. Most legfeljebb akkor hajolna a növényekhez, ha kifeküdne a térre, vagy a szoborparkba, és lassan, kúszva közlekedne az indák között.
Aztán átkapcsolt egy családi drámára. Az asszony hosszú, spirálos gyűrűkben hullámzó hajat viselt, s mikor fenyegetőzött, hogy a tengerbe öli magát, egyetlen rugóra járt a hajkoronája. Mellei férfiasan lapultak a szűk blúz alatt, s ettől olyan törékeny lett, mint egy madár, aki hiába verdes a levegőben, nem tud többé fölszállni, mert a szárnytollak elhulltak az idegi megrázkódtatástól. A férfi szótlanul hallgatta a jelenet, s mikor a filmbeli férfi csendesen kikérte magának a fenyegetőzést, magára ismert. Ő is épp ilyen türelmes volt a feleségéhez, egyetlen hangos szó el nem hagyta a száját, s mikor az asszony betörte az orrát a merőkanállal, megalázkodva térdelt a konyhaszekrény elé, mintha Isten oltára előtt kérne bűnbocsánatot.
Pedig igazából nem tehetett semmiről. A dolgok kihulltak az ujjai közül, semmit nem irányított, semmit nem akart, szolgaian követte az utasításokat, melyek a feleségétől vagy a munkahelyéről érkeztek. Úgy érezte, akkor marad jó és tiszta ember, ha egyetlen saját gondolatának, kívánságának, ösztönös megérzésének nem engedelmeskedik, csakis másokénak.
Kikapcsolta a tévét, megmelegítette a krumplilevest, amit tizenöt év óta először főzött magának; a receptjét még az anyjától tanulta. A sós leves olyan volt, mintha saját könnyeit kanalazná. A krumplit szétfőzte, a köménymag hangosan ropogott a foga alatt.
Ebéd után ledőlt az ágyra, de nem tudott elaludni. Péntekre szabadságot vett ki a válás miatt, holnap szombat, aztán vasárnap. Csupa üres délutánok.
A hűtőből elővett egy üveg bort, de nem nyitotta ki, csak elolvasta a címkét. Majd vacsorára csinál egy rántottát kolbásszal, ahhoz jó lesz. Ettől a gondolattól izgalomba jött, folyton az órát nézte, mikor lesz már este. Kikészítette a dugóhúzót, bekapcsolta a számítógépet. A Windows szignálja betöltötte a szobát, s mikor a képernyőn megjelent az Üdvözöljük! felirat, összedörzsölte a kezét. A lakás egyszerre megtelt melegséggel, talán az utófűtés is beindult, de ezt az izgalommal teli melegséget az ujjaiban is érezte.
Megnézte a leveleit. Harmincnégy üzenet érkezett. Szemüvege mögött fényesen vibrált a szeme. Az első levél angolul szólt, lassan, szótárral fordította. "Óriási lehetőség, ne hagyja ki, húsz százalékkal megnövelheti a pénisze méretét..." A férfi kalkulálni akart, de akkor jött rá, még soha nem mérte, az egyetemi vonalzókészletét pedig otthagyta a gyerekeknek. Húsz százalék, gondolta, talán elég ahhoz, hogy megváltoztassa az életét.
Legjobb szándéka szerint próbálta levenni reggeli vizeletét az úgynevezett középsugárból. Nem ment könnyen, mert az ürítési izgalom nem csak elöl kapta el, viszont a lába között nem fért be a keze az üveggel együtt. Vajon ezt mások hogy csinálják? Talán a kertben egyszerűbb lenne. De nincs kert, csak erkély, a szemben lévő házban pedig reggeliznek.
Aztán valahogy mégis sikerült benyomni lábai közé az üveget, de ott olyan sötét volt, hogy nem látta, hol tart az eresztéssel. Találomra megszorította az izmokat, kirántotta az üveget. Hát, nem volt teli, úgy egy deci. Mintha rémlett volna gyerekkorából, hogy egyszer visszazavarták az orvostól. Ez kevés, öcsi! Mindegy, talán most elfogadják, már nem gyerek.
Arra emlékezett, mintha azért is beolvastak volna neki, hogy nem címkézte föl az üveget. Körbe nézett a lakásban, mit ragasszon rá? A gyerek íróasztalán a floppylemez matricája éppen megfelelt. Filctollal rávéste a nevét.
Letusolt, fölöltözött, még volt fél órája. De mibe rakja az üveget? Kézben nem viheti. A konyhában talált egy apró zacskót "Hülye azért nem vagyok!" fölirattal. Ez pont jó méret. Még erősebben rászorította a kupakot, ki ne folyjon. De most így vigye az utcán? Mindenki látni fogja, hogy kora reggel középsugaras vizeletét hordozza a városban. Begyömöszölte a farzsebébe, megnézte a tükörben. Az ing hátul kipúposodott. Átpakolta a bal első zsebét a jobba, berakta oda. De így meg érezte, hogy lötyög, és a járása is sánta lett. Végül rácsavarta a zacskót és úgynevezett alsó madárfogásban lógatta a combja mellett. Elölről nem, csak hátulról láthatták. De hátulról nem jön szembe senki, gondolta.
Az utcán pezsgő élet fogadta, mélyen belenézett minden járókelő szemébe, látszik-e rajta a suttyomban hurcolt üveg. Bizonyára látszott, már csak azért is, mert egyenesen a labor felé tartott.
A laborban hatalmas, néma tömeg várakozott, mint akik pontosan tudják, sorsuk hajója most kapja az első ágyúlövést. A levegő forrón és párásan gomolygott a gyógyszerszaggal.
Beállt a sorba, hogy leadja a papírjait, de mindjárt másik sorba küldték, ahol fizetnie kellett a rendszerbe való belépésért. Abba a rendszerbe, amibe harminc éve tömi a pénzt.
A pénztár előtt hosszú sor kígyózott, 20-30 méter. A három pénztárból egy volt nyitva. Becsúsztatta az üveget a zsebébe. Miért nem nyitják ki a többit is, kiabált egy asszony. Mert a kolléganők szabadságon vannak, jött a válasz. Síri csend, ez elfogadható magyarázat.
Húsz perc alatt ért a pénztárhoz, előtte egy magas férfi állt, behajolt az ablakon. Csókolom, tök süket vagyok, ne tessék válaszolni, nincs még időpontom, de befizetek. Ez nem jó sorrend, kiabálja a pénztáros. Csókolom, mondom, hogy tök süket vagyok, ne tessék mondani nekem semmit, itt a pénz.
De jó neki, gondolja a férfi. Vajon elég a süketség, vagy meg is kéne vakulni? A fájdalmak legfőbb forrásai az érzékszervek.
Végre levették a vérét. Egyik kezével vattát szorított a vénájához, a másikkal a "hülye zacskót" fogta. Várjon, ráragasztom a papírját és tegye be a vécé ablakába, mondta az ápolónő. Hová, csodálkozott a férfi. Bemegy, látja!
Vagy harminc üveg, műanyag pohár gőze forrt egybe a lehúzható ablak párkányán. Az már csak otthon jutott eszébe, hogy a nevét azért lehúzhatta volna az üvegről.
Egyszer megkérdeztem egy csinos festőművésznőt, hogy miért fest olyan csúnya embereket. Nem gondolkodott a válaszon, mert tudta. Azért, mert ilyennek látom őket. Nem kértem rá, hogy egész falat beborító portrét készítsen rólam, de azóta újra és újra az ő szemével próbálok nézni. Nem sikerül.
Egyszer egy élő rádióadásban, hogy megtörjék a handabandázásom lendületét, azt kérdezte a riporter, hogy szépnek tartom-e magam. Ha jól emlékszem, tovább handabandáztam.
Van egy nagyon kedves svájci festő barátom, akinél öntörvényűbb embert nemigen láttam. A megalkuvás és megfelelés csírája sincs benne, mégis végtelenül figyelmes. Már többször próbáltam Magyarországra hívni, de nem hajlandó kitenni a lábát a Paradicsomból. Amerikai meghívásokat utasít vissza, meg másmilyeneket is. Nincs műterme, a szabadban fest és biciklivel járja a környéket, állítólag az absztrakt képeit is így festi. Pedig biztos vagyok benne, hogy nagy megrázkódtatásban lenne része, olyan képi világot találna, amilyet a legmerészebb álmaiban sem remélne. De talán nincs szüksége rá, a nyugalom és biztonság tisztább rálátást biztosít, mint az, ha naponta bevisznek neki nyolc maflást a boltban, az utcán, az ügyintézések bürokratikus útvesztőiben. A svájci pálma okosabb, teher nélkül is képes a növekedésre. Mert most már megértem, és biztosan tudom, hogy nem fog eljönni, gyűjteni kezdtem neki az embereket, úgy ahogyan ő láthatná őket.
Idős asszony megy át a piaccsarnokon, sűrű ősz haja vattacukorként ül a fején. Fölül fehér kötény van rajta, alul virágmintás cicanadrág, amelyik két fekete gumicsizmában végződik. A teste csontsovány, a járása bizonytalan. Egyensúlyát egy ötliteres üvegbe kapaszkodva tartja, amely telis-tele van érő kovászos uborkával, tejfehér lével és föl-fölbuggyanó koriandermaggal. Olyan vékony, hogy a fotocellás ajtó nem akar kinyílni neki.
Koszos és büdös hontalan férfi fekszik a földön, összekucorodva alszik a tűző napon. Válltól fölfelé, így a feje is egy női fodrászüzlet küszöbe előtt hever. Éppen ki lehet lépni mellette. Finom parfümök illata száll bentről, vékony köpenyek alatt fürge testek mozognak. A frizurák és a sminkek bámulatosak. Az üzletben nincs légkondicionálás, ventillátor mozgatja a levegőt, amely időnként az alvó férfi zsíros fürtjeibe kap.
Görbe hátú férfi ül a biciklin, van vagy két méter magas. A kormány szokatlanul messze van a nyeregtől, másként nem is érhetné el, csak így, hogy a bicikli váza fölött ívben megfeszül. A fogai közül folyamatosan szórja az útra a napraforgó üres héjait.
Egy férfi lép ki a templom kapuján, gyermeket tart a kezében. Az az érzés kerít hatalmába, hogy megelevenedett egy szentkép. A karon ülő gyermek duci, lábai puhák, a tekintete üres. A férfi arca nyugalmat sugároz, és mintha glória volna a feje fölött. De nem. Szemüveget visel, amelynek bal oldalát leragasztotta a szemész. Csakhogy mindez pont fordítva szokott lenni, a gyerek visel ilyen látásjavító szemüveget. Itt most mégis a férfi. Jönnek lefelé a lépcsőn, s az utolsó foknál megállnak, leülnek a napsütésbe. A férfi inge mellzsebéből száraz morzsát szór a galambok elé.
Fiatal, félkarú nő kéreget az utcán, sovány és szelíd. Ha nem kap pénzt, nem tárja szét bosszúsan a karját.
Az ablakban szólt a rádió, arról mesélt, hogy egy nőnek Mexikóba kellett kiutaznia új veséért. A körülmények rosszak voltak, visszasírta az itthoni ellátást, de itthon meg veséből volt hiány.
A férfi fölállt a teraszon, kikapcsolta a rádiót, aztán bement a faházba, ahol a rotátort tartotta. Délben piszkosul beebédelt, alig bírta kiemelni a gépet a magas küszöbön.
Még tavaly karácsonyra kapta a feleségétől, mondván, jövőre úgyis át kell alakítani a kertet. Ki kell vágni minden növényt, mert már unja őket, új bozótokat akar, más színnel és formával.
A férfi nem halogathatta tovább, szeptemberre járt az idő, ami a fűmagvetés és a faültetés ideje.
A bokrokat a múlt héten vágta ki erővágóval és motoros fűrésszel. A szilvafát meg a díszfákat a kövér szomszédja, a Vili segített kidönteni. Körbeásták a gyökerét, erővágóval elvágták a rostokat, aztán a Vili egy létráról rákapaszkodott a fára, ami úgy kifordult a súlya alatt, mintha ott se lett volna.
Már csak az elmohásodott fű maradt hátra. Benzint töltött a rotátorba, háromszor átolvasta a használati utasítást, aztán nekigyürkőzött és derékból ráfordulva berántotta. A rotátor meg se mukkant. Rántott még párat, aztán fölhívta a Vilit, aki Krétán nyaralt. Hát rángasd, mondta Vili, rántsál rajta jó nagyot.
A férfi újra nekiveselkedett, de a gép meg se mozdult. Ezer forintba került a telefon, morogta és azon gondolkodott, hogy visszarakja a faházba, és ha hazajön a felesége, megmondja neki, hogy adják el vagy cseréljék el ötszáz négyzetméter műfűre, amit ráterít a régi fűre, hogy kirohadjon alatta.
De ahogy nézegette a rotátort, meglátott egy kis fekete púpot, mellette angol szöveg. Kihozta a gyerek szótárát. Nyomd meg háromszor, fordította. A férfi megnyomta háromszor, és láss csodát, egyből beindult, mint a mesében.
Óvatosan kiengedte a kuplungot, a gép rángatózva megindult. Hol elásta magát, hol futott, mint az őrült a kerítés felé. Hát, ennél azért egyszerűbb volt az iskolai talicskázás!
A kapálógép az istennek se akart kapálni. A férfi meg nem akart szégyenben maradni a felesége előtt, meg, ugye, a szomszédok is látták, hogy beindította a rotátort. Majd leszakadt a veséje, alig bírta tartani a gépet. Leállt, újra elindította. Másfél óra alatt kirotátorozott egy tank benzint. Nem volt mit tenni, a kocsiból leszívott üzemanyaggal föltöltötte. Amikor újra nekiveselkedett, rájött, hogy azt a hosszú vas bigyót, a csoroszlyát a földön kell hagyni, így vágja és kapálja a földet. Sőt, fordulni is a vason kell.
Röpke húsz perc alatt fölkapálta az egész kertet. Ömlött róla a víz, még a gatyájába is befolyt. Kihozott egy palack ásványvizet a hűtőből, egy húzásra megitta a teraszon. A mindenit, morgolódott, megtetszett neki a rotátor. Kemény, férfi munka, olyan mint vacsorára megenni két darab bogyiszlói paprikát.
Akkor nekiállt, hogy a kikapált füvet összegereblyézze. Az se ment könnyen, mert veszettül kapaszkodott a tarackja. De három óra alatt azzal is megvolt.
A régi kert üresen állt, csupaszon és földesen, csak négy gyökér- fűkupac emelkedett ki belőle. De hát hova tegye a kupacokat? A férfi utolsó erejével kiásott egy széles és mély gödröt, belehúzta a füvet, mintha komposztálna, a maradék földet meg szétterítette.
Épp hogy végzett, beállított a felesége. Döbbenten nézte a pusztítást. Képzeld, terelte el az asszony figyelmét, egy nőnek Mexikóba kellett kiutaznia új veséért.
A vihar egyik pillanatról a másikra kerekedett. Sötétlett ugyan az ég alja, de máskor is sötétlett már, a tóparton heverészők nem szoktak hozzá az időjárás ilyen gyors változásához.
Nem sokkal ebéd után járhatott az idő, mikor egy piros színű család leverte a napellenzős sátrat a parton. Gyerek nem volt velük, mégis telepakolták magukat fölfújható kacsákkal és krokodilokkal. A férfi testhez simuló, piros fürdőnadrágot viselt, amely a szövet kopása révén olyan hatást keltett, mintha derékban rákvörösre sült volna a napon. A felesége piros bikinit viselt, ám az ő kollekciója csöppet sem keltett viseltes hatást, a bőre is fehérebb volt, amiből jól látszott, ki tartózkodott többet a konyhában.
A sátor takarásában kiterítették a kockás pokrócot és eldőltek a hűsítő árnyékban, mikor is a nap a felhők mögé vonult. Az ebéd súlyos étel lehetett, mert ahogy elfeküdtek, azonnal elaludtak. A kacsák és krokodilok szanaszét hevertek körülöttük.
A viharjelző lámpák fölgyorsultak, s aki tehette, szedelődzködött.
Anyák rohantak a partra, hogy a vihar elől kihajtsák a gyereket. Jóska, Juci, Eufrozina, pörögtek a nevek a széllel szemben.
Hagyjad a labdát, nem ér semmit, kapsz másikat! A gyerek rémülten bújt elő a nádasból.
Egy apa vadul gázolt a vízbe, a felesége kint gumicsónakázott a gyerekkel, rádió, ital, naptej és újság is volt náluk. A férfi testén izgatottan rezgett a háj, mellbimbói nőiesen himbálóztak. Aztán bevetette magát a vízbe és delfinként úszott a csónak felé, kisvártatva madzaggal vontatta partra a családot.
Villám hasította át a nyugati égbolton, a fénye égen és vízen átviláglott. A hullámok előbb a távolban vetettek taréjt, aztán a sekélyebb vizekre fordultak. Hajó haladt a kikötő felé, a móló mögül két szörfös úszott a vízre.
Pirosék mozdulatlanul feküdtek.
Szél cibálta a fákat, eldobott szemetet hajtott a part belseje felé.
A tópart olyan üres lett, mint a téli napok egyikén. Az ég újra rázendített és hatalmas csöppekben eleredt az eső.
Előbb a piros férfi ugrott föl, már a jég is verte a combját, a szél kitépte a homokba nyomott sátorcöveket, s mintha sárkányt eregetne, magasan a levegőbe dobta.
A piros férfi előbb a kacsák és krokodilok után kapott, a rossz műanyag rátapadt a hasára. Valahogy nem jutott eszébe a feleségét ébreszteni, vagyis úgy volt vele, előbb az értéket menti, aztán majd ráüvölt.
Az asszony nem várta meg az ébresztőt, magától pattant lábra, álmos hangon kiabálva szidta a férjét, miért hagyta ilyen időben aludni. A nő, fölmérve a helyzetet, kézbe kapta a papucsot és az égben lengedező sátrat szelídítette.
Az eső olyan sűrű szemekben hullott, hogy függönyén át tíz méternél messzebb látni sem lehetett. Csak annyi ideje maradt piroséknak, hogy a lángosos bódé szélvédett eresze alá besoroljanak.
A hasukon sátor, kacsa, cövekmadzag és krokodil.
Meddig állunk itt, kérdezte az asszony. A férfi széttárta volna a karját, honnan tudja, meddig tart az eső, de akkor leesett volna a krokodil. Ne tétlenkedjünk, folytatta az asszony, inkább együnk lángost. A férfi a falhoz tapadva megkerülte a bódét és két tejfölöset rendelt. Mire megették, a vihar elvonult, s a csomagokon kívül még két összegyűrt szalvéta lebegett a kezükben.
Ül a férfi a boltjában, kanalazza a levest hátul, mindjárt dél. Kissé sötét van bent, szűk az ablak, a villany meg drága. Nézelődök, hogy mi tetszene.
Leginkább szennyestartót vinnék, a férfi körbevisz a portékákon, aztán visszaül a leves mögé. Valahogy belekerültem az ebédbe.
Minden háncsból van, vagy vessző, ha jól látom. Eszembe jut egy régi dilemma, amihez tükrösre lenne szükség. De lehet, hogy üvegesnek mondják, hülyén is hangzik, hogy keresek egy tükröst.
Na, mindegy, feltevődik a kérdés, a levesnek éppen vége.
Volt itt tükrös, mondja, itt lakott nem messze. De nem ment a bolt, visszaadta az ipart. Az embereknek nem kell a tükör, mostanában én se adtam el egyet se. Nem mernek belenézni, mert attól félnek, hogy meglátják magukat, és az nem szép dolog.
Értem, mondom, hogyne érteném, szavakból áll az életem.
Újabb tányér leves kerül elő a fiókból. Micsoda fiókok!
Tönkre fog itt menni minden, de főleg a kisipar. A nyugdíjig se jutunk el és már meg is haltunk.
Gyorsan célba értünk, a temetést már nem vártam meg, köszöntem szépen, mert most jött volna az a rész, hogy bezzeg a temetkezési vállalkozóknak milyen jól megy, mert egyszer mindenki igénybe veszi a szolgáltatást, zsoltárral vagy polgári kiszerelésben. Tehát nehéz idők járnak az emberiségre.
Utam egy parti büfébe vezetett, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a Balatonra, csakhogy egy reklámcég molinója eltakarja az egészet. Egy korty sör az asztalnál, négy lépés a panoráma, vissza és megint, itt így lehet szórakozni.
A lángos elé, valamit kérnék, mondjuk egy langyos metaxát.
Hátul, hallom, morog a férfi: majd otthon a szekrényben metaxázzál.
A nap végén járunk, dühét jószerével érthetném. Fáj a lába és kivan egészen. Próbálom nem gyomorra venni, inkább kibeszélni a beszólást. Mondom neki, szép a panoráma.
Nekem nem tetszik, válaszolja, utálom ezt az egészet.
Megértem, mondom sörhabbal a torkomon, és tényleg van bennem valami atyai melegszívűség.
A férfi kezében megremeg a sörnyitó, benne van a mozdulat, hogy az orromra nyomja és fölrántja. Kibékíthetetlen a világgal.
A vendégszeretet nem marasztal, esti húsáruért megyek a boltba.
Nézem a marha szűzpecsenyét, ami hirtelen megszólal.
Ha már halat nem fog a Balatonban, vegyen legalább marhahúst.
Három éve horgásztam utoljára, amit persze nem kell mindenkinek tudni, főleg a régi ismerősnek, aki a hentespultban áll.
Nincs hal a Balatonban, kezdi a régi nótát. Én már csak tudom. A télen nem fagyott be a víz, szépen lehalászták, mindenféle törvényes fogadkozás ellenére. Még csak keszeget se lehet fogni.
Hát ez nem túl szép fogadtatás, mondom, idejön az ember lakni, és nincsen hal.
Az még csak hagyján, folytatja, de még kárász sincs, pedig az a kedvencem.
És életemben először most tudatosul bennem, hogy azt az utcát, a szegedi Kárászt, amin éveken át jöttem és mentem, erről a halról nevezték el. Kárász. Arany és ezüst kárász. Máskülönben szeméthal, tartja a szakirodalom, vagyis nem nemes.
Tudja, mi az én nagy problémám, mondom végül. Hogy mindenki csak panaszkodik. Hosszú életem során alig találkoztam emberrel, aki elégedett az életével és ezért jó hallgatni, amit mond.
A bolt ajtaja nyitva állt. De nem csak nyitva, egyszerűen beszippantotta az embereket. Légi felvételről pontosan látnánk azt a tölcsérszerű alakzatot, ahogy a parkolóba érkező autósokra szívóhatást gyakorol a bolt kapuja. De nem is bolt volt az, hanem az élelmiszerek és használati eszközök palotája.
Ebben a palotában hihetetlenül nagy rend uralkodott. A szabálynak is megvolt a szabálya, és ezt számítógépek ellenőrizték, összegezték és elemezték, amiből szakmailag képzett emberek következtetéseket vontak le. Olykor be kellett avatkozniuk a rendszerbe, hisz leggyengébb pontját, az embert még nem sikerült kiküszöbölniük.
A férfi az élelmiszerek és használati eszközök palotájának parkolójában kiszállt a kocsijából, s alig telt bele egy perc, a bejárati ajtó beszippantotta. Kevéske idejében egy apró érme segítségével kézi vontatót szerzett, mellyel kivonszolhatja kocsijához válogatásának és választásának eredményeit. A férfinél volt készpénz, bankkártya, pontgyűjtő kártya, áfás számlát kérő betétlap, úgy föl volt szerelve, akár egy dzsungelharcos.
Kis léptékben ínyenc volt, nagy léptékben fogyasztó, ezért előbb a sajtok között válogatott. Talált ott soványat, kövéret, kecskét, juhot, könyörgő hazait és nagyképű külföldit. Ezek a tulajdonságok soha nem tudták megtéveszteni, ő egyszerűen a finom sajtot szerette. Kérte is mindjárt a kisasszonytól, mutassa be a portékákat, tegyen ajánlatot a maga módján. A kisasszony fölhúzta a gumikesztyűt, ami már önmagában is dicséretes, előre hajolt és tenyerével simogatni kezdte a sajtokat. A férfi figyelmesen követte a kezét, az ízlelés efféle kézrátételes módjáról eleddig nem hallott. Akkor a kisasszony megrázkódott, ujját az ajkára biggyesztette és kacéran elmosolyodott.
A trappistát tudnám önnek jó szívvel ajánlani, mondta két pével, mert én még csak azt kóstoltam. Jó reszelve, szelve, mindenhogy.
A férfi nem tudott betelni a gyönyörűségtől, mindjárt kért tíz dekát, merthogy ínyenc volt, nem két pofára zabáló.
A kisasszony újra érdeklődött, adhatna-e még valamit.
Adjon, mondta a férfi, a szeme szinte belefolyt a sajtpultba.
De hát mit, kérdezte a kisasszony vállat vonva.
Magára bízom.
Én a maga helyében vennék még belőle húsz dekát, mert most nagyon olcsó.
Rábeszélt, válaszolta a férfi, sőt, legyen huszonöt.
A kisasszony felső ajkába harapva elmosolyodott, mintha régi ígéret teljesülne be, melyet oktatója ejtett el egy régi szép napon. Kisasszony, eszébe ne jusson árufeltöltőnek menni, magának a pultban a helye. És lám! Csak jó vásárló kell hozzá.
Huszonnégy lett, mondta a kisasszony, elbénáztam.
Maradhat, válaszolt a férfi, mire a kisasszony illedelmesen megköszönte, pukedlizett a pult mögött, majd odasúgta. Ha akarja, adja vissza a két sajtot, vágok magának egyben harmincöt dekát.
Igazán kedves, mondta a férfi, de ne fáradjon, beosztással élek, majd előbb a kisebb szeletet fogyasztom el, így tudni fogom, mennyi maradt még hátra.
Igaza van, válaszolt a kisasszony, aztán nem szólt semmit, várakozott. Lehúzta a kesztyűt és lesütötte a szemét, hátha történik valami. Mikor fölnézett, a férfi már nem volt ott.
Hát te meg, kiabált rá egy kitűzős, kövér férfi, mit baszod a rezet a pult mögött!?
A légkondicionáló csapkodja a biztosítékot. El kell dönteni az étteremvezetőnek, az elektromos főzőlapot vagy a légkondit működtesse. Ha a főzőlapot, akkor lesz vacsora, de a meleg miatt nem kívánja senki. Ha megy a légkondi, nincs kaja.
Üljetek ki az utcára, mondja, beizzítom a szakácsot.
A szakács a pinceablakon át liheg az utcára, a feje vörös, akár egy fuldoklóé. A pultra kirakott zsírtömbök beleolvadnak a papírba.
Itt zsírral főznek, mondja egy vendég kimerülten, kenyérrel tunkolja a levesfelszínt.
Két nagy darab asszony érkezik, szivacsot nyomkodnak a bajszukhoz, különben folyamatosan ömlene szájukba a sós lé. Képzeld, mondja az egyik, rájött a könyvelőm, hogy tudom elszámolni a vállalkozásban a strandjegyet, de a csúszdáról már nem merek számlát kérni. Miért, kérdezi a másik, te beleférsz a csúszdába? Dehogy, a gyerek. A gyerek állandóan csúszik. Csak idén három gatya kopott le róla. Most olyat keresek, amit meg lehet fordítani.
A zene nyöszörögve leáll, mintha lemezjátszóról szólna. Megtalpalom a biztosítékot, mondja egy hang, legföljebb a vezeték ég le a falban.
Ki a felelős ezért a melegért, kiabálja egy asszony, a fröccsös pohár majd' szétrobban a kezében. Ezt ki kell vizsgálni, bizottságot fölállítani és meg kell nevezni a bűnösöket. Mutatóujját érzéssel húzza el a torka előtt. Hirtelen kitör belőle a zokogás, ami átmegy tüsszögésbe. Rohadt allergia, dünnyögi a pohárba, fenékig húzza, aztán lecsukja a szemét, mintha belül követné nyomon a folyadék útját.
Egy férfi áll meg nem messze a bejárattól, trikó és klottgatya van rajta. A bőre fehér, mint a porcukor. Áll és vár, a fejét oldalt fordítja, pattanást pillant meg a vállán, nekiáll, nyomja.
Aki zsírt tunkolt a kenyérből, lábai közé húzza a fejét az undortól. Szólj neki, biztatja a felesége, ne gusztustalankodjon! Amaz nem válaszol, összepréseli a száját és tűr. Megérinti a kést és a villát.
Mentő rohan az utcán szirénázva, lámpája kéken villog az alkonyi fényben. Bárányfelhők szállnak az égen, a házak vakolatát porként fújja el a szél. Az ablakok sötétek. A mentő lefékez a zebránál, a gyalogosok nem adnak elsőbbséget.
A pincér hatalmas húsokkal lép az utcára. Vigyázzanak vele, mert meleg, mondja. És hogy fog itt kihűlni, kérdezi a vendég. A pincér fáradt, gondolkodik. Nem akar mellébeszélni, de az agya nem forog. Egy jéggel teli vödröt képzel maga elé, kiveszi a pezsgőt, tölt, majd az egész vödröt a fejére borítja. Megrázza magát. Hozhatok hozzá kovászos uborkát, az hideg, mondja. A vendég bólint, valami viccesebbet várt.
A levegő hőmérséklete egy pillanat alatt fokokat csökken, aztán újra trópusi levegő ömlik szét a betonon. A szakács a pincében hármas ritmusban klopfolja a húst, zsír sercen, alatta kérdés húz át a levegőn. Hová raktad a répámat?
Egy kisfiú jelenik meg az ajtóban, mintha nem érezné a hőséget. A bőre fehér, homlokába lógó fürtjei között nincs verejték. Megáll a küszöbön, az ujjait számolja. Újra és újra kezdi, mert a bal kezén két ujját mindig egyszerre nyitja ki.
Locsolókocsi közelít. Nem locsol, csak folyik belőle a víz. Környezetvédelem, olvasható rajta. A hídra vezető kaptatón a sofőr gázfröccsöt ad, a gép fekete füstöt okád a vacsorázók közé.
A kolduslány órák óta ült a napon, nézte a fehéren izzó kövezetet és nem vette észre, hogy a csuklóból csonkolt karját tartja a pénzért. Szemét föl sem emelve a kőről, ábrándozva kezet cserélt.
Dél körül van egy másfél óra, mikor az utcán végigsüt a nap, és egyik oldal sem ad árnyékot. Ilyenkor nincs menekvés, a levegő nem mozdul, mintha hőből keletkezett mágnes tartaná ott az embert. Megállok, mintha kirakatot néznék, és végiggondolom életem legszebb pillanatait. Vagyis nem a legszebbeket, azokat a helyeket, ahova visszavágyom. Az idő hiányosan telik, nem ott vagyok, hanem itt állok a forró utcán és ábrándozok.
Végigmegyek kocsival a francia riviérán, a rádióból sanzonok szólnak, s valahogy egészen közelről érintenek, mintha filmet néznék a szélvédőn át. St. Raphael, Ste. Maxim, St. Tropez. Alul sziklákat korbácsol az amúgy sima tenger, a kesztyűtartóban kagylós és rákos rizs lapul, párolt édes kömény, kuszkusz, sültek és friss, ropogós bagett. De nem a hasammal gondolkodom, az emlékeimben soha nem vagyok éhes.
A hosszú szabadstrandon még csak elvétve napoznak a homokban, június van, a víz nem több huszonegy foknál. A part enyhe lankán fut a vízbe, ahol a homokot apró kavics váltja. A víz alatt színes formák kavarognak. Megterítek a motorháztetőn.
Ott a holland család, amelyik soha nem megy be a vízbe, még a legtávolabbi fürdőzők is őket kérik, nézzenek néha a csomagokra. Bár az ilyesmi itt nem szokás. Francia alig van a parton, majd a szezonnal átalakul a nyelvarány.
Alkonyodik, Tropez kikötőjében ülünk az asztaloknál, a szomszédos butik eladója bemutatja, hogyan ette apja a kagylót. Betanítja a műveletet. Könnyű, áttetsző rosé a pohárban, a forróság elhagyja a falakat.
Aztán hirtelen Svájcban találom magam, szerpentinen kanyargunk fölfelé, mintha repülőgéppel emelkednénk, alul Martigny térképe, a távolban a Rhone-völgye dereng a forró párán át.
A Genfi-tó úgy csillog, akár a tenger. Ez is Riviéra. Montreux és Vevey. Kicsit beljebb a hajnali piac maradványa. A parton végig éttermek és szállodák teraszai. A város fölött szőlőültetvények futnak alá a déli oldalon. Az egyik teraszon magányos asszony ül napszemüvegben, a fején selyem kendő. Kétdecis kancsóból tölti a bort, iszogat, aztán bemegy a fotógalériába, átnézi a régi város képeit. Szandáljával aprókat koppant és hazamegy.
Sosem fogok ehhez a világhoz tartozni. Ha mégis, az összes itteni emlékemet el fogom veszíteni.
Vasút kaptat a hegy oldalán, nagyon lassan megyünk, fogaskerék kapaszkodik a sínpár között. Félúton kiszállok, a csúcsig gyalogszerrel megyek. A felhők hamarosan eltűnnek az égről, akár a szőnyeg rojtjai, úgy ragyognak a leszakadt páradarabok. Milyen magasan lehetek? Innen látszik, ahogy a hegy peremén keskeny út emelkedik egészen a csúcsig, akár egy megfordított dugóhúzó. Fenyők, szürke és sárga sziklák.
A kaptató végén csak a tiszta eget látni, valami azt súgja, ha elérem, különös látvány tárul elém. Hát, igen. Az Alpok több száz kilométeres, hóval csipkézett vonulata. Lent Luzern és a tó, amelyen Tell Vilmos szelídítette a hullámokat.
Most látom, az utcának ezen a felén árnyék vonult a falra, elém. A csonkolt lány a tenyerét tarja a padon. Hiába a legszebb ábránd, itt élek, ide tartozom. Tehát adok neki pénzt.
Mindketten tudták, nagy nap lesz a holnapi.
Vacsorához készülődve úgy tettek, mint egy néma család. Az asszony megmosta a zöldséget, salátát kavart, meglocsolta olívával, a kolbászból karikákat szelt, kirakta a juhtúrót és sajtokat.
A férfi a nappaliban olvasott, de magam sem tudta, mit. Már fél órája nem lapozott, a holnapi napon járt az esze. Az első mondatot tízszer kezdte újra, aztán valahol mindig elvesztette a fonalat. A szeme a lapot nézte, de a gondolatai távol jártak.
Asztalhoz ültek.
- Ennyi elég lesz? - kérdezte az asszony a szelet kenyér fölött.
A férfi hosszan elgondolkodott. Mi az, hogy elég?
- Ja, persze, nem is vagyok éhes. Ha nem tudnám, hogy este van, nem ennék.
- Voltál délelőtt az orvosnál? - a nő a kenyérbe harapott.
- Nem, úgy döntöttem, megpróbálom meggyógyítani magamat.
- Ne hülyéskedj! Az ilyennel nem lehet játszani.
- Tudom. De szeretném uralni a testem, legalább részben. Amit nem magamtól változtatok meg, az soha nem képes állandó változásra.
- Ez a te híres fogyókúra-elméleted.
- Például. Csak úgy van értelme a testsúlyból leadni, ha az életmódváltozással jár együtt. Különben két nap alatt visszajön, amit egy hét alatt leszenvedett magáról az ember.
- Miért akarod te állandóan megváltoztatni az életed? Nem jó így? - hatalmas paradicsomkarikák feküdtek az asszony tányérján.
- Ilyen a természetem. Időbe telik, amíg belakok egy teret, aztán használom, és a használat alatt vagy elfogy, vagy nem. De általában elfogy, mindenből múlt idő lesz, és úgy járkálok az utcákon, mint egy holdkóros, akinek semmihez semmi köze. És ez nem jó. Elveszi az időt és az erőt. Be kell látni, ha egyszer valaminek vége, oda pontot kell tenni - a férfi nagyot harapott a kolbászból, egy kanál túrót tömött a szájába.
- Nem lehet az, hogy inkább folyton szeretnél kitérni a sorsod elől?
- Ugyan már, mi az én sorsom? Egyébként igazad van. Ha életünk készletein képesek vagyunk változtatni, akkor a sorsunkon változtatunk. Ezért hagytam abba a dohányzást is. Tudtam, ha tovább szívom, majd verhetem a fejem a kórházi ágy vasába a szívműtét előtt, hogy én barom, miért nem hagytam abba, pedig minden jel arra mutatott, hogy ez lesz a vége. Igen, ki lehet, sőt, ki kell térnünk a végzetünk és a sorsunk elől. Aztán egyszer csak nem sikerül. Már nem leszek elég éber. Akkor fogok megöregedni.
- Dehogy, te mindig gyerek maradsz. Vén gyerek.
Aztán nem szóltak semmit, ettek tovább. A férfi bort bontott, mintha ünnepelnének.
Odakint csend volt, csak egy madár nyüszített az ágakon. Miféle madár az, amelyik nyüszít? A Hold sárga képe körül pára lebegett, megvilágította a szemközti ablakokat.
- Hányra állítsam a telefonom ébresztőjét? - kérdezte az asszony.
- Elég lesz hétre - mondta a férfi.
Aztán nyugovóra tértek. Éjszaka ugyanúgy telt az idő, ahogyan eddig. Se gyorsabban, se lassabban.
Csörgött az óra. Mindketten fölültek. Odakint vak sötétség.
- De hiszen - mondta a férfi - már világosnak kellene lenni!
- Biztosan rosszul állítottam be az órát - mondta álmosan az asszony.
A férfi újra kézbe vette a telefont, reggel hét órát mutatott. Fölkelt, megnézte a lakás összes többi óráját. Azok is a hetesen álltak. Megborzongott. Bekiáltott a szobába.
- Gyere, induljunk, estére szeretnék a külföldi otthonunkban aludni!
Az asszony is kibújt az ágyból, mindketten szedelőzködtek. Soha többé nem beszéltek az időről.
A férfi új életet kezdett. Lerakta a kocsiját, és attól a naptól kezdve mindenhova biciklivel járt. Ha jól számolta, négy tank benzinből megtérült az ára, arról nem is beszélve, hogy nem szennyezi a levegőt. Ez utóbbira olyan büszke volt, mint mikor először sikerült egyedül vécére ülnie.
Alig telt bele egy hét, szemmel láthatóan leapadt a pocakja, ami a feleségének se volt ellenére. Most merte elmesélni, hogy az utóbbi években, ha ráfeküdt az ágyban, alig kapott levegőt. Attól félt, hogy egyszer agyonnyomja borzalmasan nagy hasával.
Hogy a nőknek mit kell kiállni, sopánkodott a férfi, és ezek után belátta, soha többé nem hízhat meg, mert elképzelte, milyen lehet másfélmázsás asszony ölelése alatt rogyadozni.
A bicikli gyökeresen megváltoztatta az életét, a súlyát, a házaséletét, az önbecsülését, egy szóval: mindent.
Imádta is a járgányt, fényezte, mosta, rendszeresen mérte a kerekekben uralkodó nyomást. Fölszerelte halogén világítással, kilométerórát rakott rá, ami nem csak a megtett távot mutatta digitálisan, de még az elfogyasztott kalóriát, az átlagsebességet és a maximális sebességet is.
Most vette csak észre, hogy a városban kiépített bicikliutak vannak, amelyeken mindenhova eljuthat.
Látta maga előtt, ahogy régen a kocsi hátra döntött ülésében pöffeszkedett, és ahogy alig bírt kiszállni. A cipőjét se tudta már máshogy bekötni, csak az alacsony sámlin. Nagy levegőt vett és egy szuszra két csomót kötött. A feje vörös volt, mint egy kazán robbanás előtt. Úgy volt vele, előbb-utóbb cipőfűzés közben fog megfulladni.
Egy hónap teltével a szerelmi élete is intenzívebb lett, sőt, a háj visszahúzódtával úgy tűnt, a hímtagja is megnövekedett. Kell-e ennél nagyobb önbizalom-növelő egy férfinak?
Minden reggel úgy ülte meg a biciklijét, mint aki varázsparipa nyergébe pattan. Az útviszonyoknak megfelelően váltott sebességet, a lejtőkön hetven kilométer per órával száguldott, az emelkedőn pedig, ha a legkisebb fokozatban is, de fölhajtott.
Egyszer aztán valahogy rossz érzés kerítette hatalmába. Elkezdte félteni a biciklit. Mintha mindenki az ő kerékpárját figyelné és a fogát fenné rá.
Megvásárolta a legerősebb és legbonyolultabb, kulcsos kódrendszerrel ellátott biciklilezárót. Eddig ugyan soha nem kötötte ki a "lovát", de ettől a naptól kezdve vasra verve tartotta. Kényelmetlen volt folyton lezárni, kinyitni, de nem bírta volna elviselni, ha ellopják.
A felesége megígérte, minden alkalommal vesz neki másikat, csak vessen véget ennek a mániának. Őt se félti annyira, mint a biciklijét. Persze, válaszolt a férfi, mert te okos vagy és tudsz vigyázni magadra. Nem-nem, ingatta fejét az asszony, tudod, hogy én már nem kellek senkinek.
Na, így aztán hetente egyszer jól összevesztek.
Történt egyszer, hogy a férfi a postahivatalba kerekezett. A fal tövében állította föl a biciklit és már zárta volna a kerékre a zárat, mikor rászólt egy férfi.
Itt vagyok!
Az arca pirospozsgás volt, mint egy borissza manónak, sűrű, fehér körszakállt viselt, élre vasalt, kék pantallót hordott, fölül nyakkendős inget, azon sárga mellényt.
Ne zárja le, majd én vigyázok rá, folytatta a sárga mellényes.
A férfi nem értette, miért érzi át hirtelen egy vadidegen az ő problémáját. De végre oldódott benne a görcs, s kissé szégyellte is az emberek iránti bizalmatlanságát. Megköszönte, és betért a postára levelet föladni, csekket befizetni.
A sor hosszú volt, de nem zavarta. Bámulta a könnyű kezű postás kisasszonyt, és arra gondolt, egyszer minden megoldódik. És ha hazamegy, letépi az asszonyról a ruhát.
Dolgavégeztén kilépett a posta ajtaján. Először balra nézett, ahol a férfi állt. Aztán jobbra, de ott se látta. Sőt, a bicikli is eltűnt a fal mellől. Akkor ez nem biztonsági őr volt? Sopánkodott és várta, hogy infarktust kap. De nem kapott. Nem érezte becsapva magát. Végre megtörtént, amitől rettegett. És igazolva látta azt is, hogy nem szabad megbíznia senkiben.
Nagyot sóhajtott, elindult hazafelé a biciklikesztyűben és azon gondolkodott, vajon mennyi idő után veszi észre a felesége, hogy nincs meg a bicikli.
Hatalmas eső zúdult a városra, mikor a vonat elindult az állomásról. Jég kopogott a fülke tetején, az ablakon át az esőfüggöny vonalait látta a férfi. Elővette a jegyét és odaadta a kalauznak. Retúr jeggyel utazott el otthonról. Ezt máig nem érti, hogy csinálta.
A vihar hol elcsendesült, hol nekilódult. Az égzengés egészen közelről hallatszott, a vonat körül csapkodott a villám. Egyszer csak a nyílt pályán megállt a szerelvény, az égők kialudtak.
Odakint sötétedett, az eső elállt. Senki nem tudta, meddig vesztegelnek itt. Leszállt és elindult a vágányok mellett a legközelebbi falu felé. Útközben telefonált az öccsének, hogy jöjjenek érte kocsival, nincs értelme a vonaton várakozni.
Húsz perc gyaloglás után érte el a falut, az állomás épülete zárva volt. Újra szemerkélni kezdett az eső, kiállt az utca felöli részre az eresz alá. Egymás után érkeztek a vonatról, kocsik gördültek az állomás elé, fölszedték az utasokat.
Három házzal arrébb zene ömlött a kocsmából. A dobos párszor melléütött. Red Hot Chili Pepperst nyomtak. Hosszú fekete bőrkabát sétált az esőben, fekete bakancsban, a sarokvas korcogott a kövön.
Egy lány fogta meg a férfi karját. Tudna adni egy százast? Nincs apróm, szeretném fölhívni anyámékat. A férfi érméket kotort elő a zsebéből. A lány magára csukta a fülkét, tárcsázott. Nem beszélt, nem vette föl senki. Tessék, a mobilom, nyújtotta a férfi. A lány elfogadta, beütötte a számokat. Aztán még vagy hármat. Ez nem lehet igaz, pont ilyenkor nem lehet elérni senkit! Visszaadta a készüléket és beállt a férfi mellé az eresz alá. Percek múlva újra elkérte a telefont. Hiába.
A férfi megunta a várakozást, elindult a kocsma felé. Két magas szőke vihogva rontott ki az ajtón. Vazzeg, ide nem jövünk többet, ez kész csoda! Aztán a férfi se ment be, az ajtón meglátott egy plakátot. Grillparti a főtéren. Ötszáz méter, mutatta a nyíl. Fölhívta az öccsét, ne az állomáson, a főtéren találkozzanak.
Az eső elállt, feketén csillogtak a lombok. A téren csak páran lézengtek, pedig nyolc sátorban sütötték a húst. Új krumplit rendelt sült apróhússal, uborkával és kenyérrel.
A padokat víz borította. A pult mögül készséges nő pattant elő egy rongydarabbal, kitörölt egy helyet. Jó étvágyat, mondta. A férfi bólintott. A nő visszament a sátorba, onnan nézte, hogy eszik. Amikor a felénél elfogyott a kenyere, szó nélkül hozott egy szeletet. Nem szalvétában hozta, a tenyéren. A férfi zavarban volt, úgy érezte, valahonnan ismerik egymást.
Az étel végénél járt, mikor keményen koppant a villa. A fény felé fordította. Egy műköröm. Nem bírta folytatni az evést. Odament a sátorhoz és letette a pultra. A nő a körmeire nézett, megvolt mind. Megkeressük a gazdáját, kérdezte a nő. Fölösleges, Hamupipőke! A nő mosolygott, egészen közel hajolt hozzá. Hagyma- és édes parfümszag áradt róla, a mellei közül kibillent a medál. A bőre barna és sima volt, a szemei tiszták. A férfi combján ütemesen rezgett a telefon. Egy ismeretlen hang mutatkozott be, hogy erről a számról hívták. A férfi hirtelen nem tudta mire vélni, aztán eszébe jutott a lány. Átadta az üzenetet, az állomáson várja.
Ma te vagy az egyetlen vendégem, mondta a nő, kivárt. Az eső eleredt, kopogott a sátor falán. Halihó, itt vagyunk, kiabált a férfi testvére a tér másik oldalán. Intett, hogy látja, visszafordult. Jóllaktam, súgta a férfi, és körmével körbesimogatta a nő orrlikát.
Az asszony aznap egyedül volt otthon. A nappal még csak jól telt, olvasott, kávézott és cigarettázott, de már a vacsoránál összerándult a gyomra. Soha nem maradt még éjszaka magára, mindig vele volt a férje, a harminc év alatt először utazott el egyedül.
Nincs szörnyűbb a magánynál, amikor egyetlen szavad sem lehet, egyetlen gondolatot sem tudsz mással megosztani, gondolta az asszony, mikor kopogtattak.
Ijedten nézett az ajtóra, talán rosszul hallotta. De nem, újra kopogtak.
Az ajtóhoz osont és kettőre zárta, a láncot bekapcsolta, a reteszt is ráhúzta. Kikiáltott.
- Ki az?
Először nem jött válasz, csak motoszkálást hallott, mintha kabátban nekidőlne valaki az ajtónak.
- Ki az? - kiáltott újra.
- Ne haragudjon - szólt egy rekedt, gyenge hang -, legyen szíves, engedjen be.
- De ki maga és mit akar?
- Semmit. Rosszul érzem magam és segítségre van szükségem.
- Akkor menjen orvoshoz - az asszony egyre izgatottabb lett, de legalább végre beszélhetett, ez lassan oldotta a feszültséget.
- Azt nem lehet, nem mehetek orvoshoz.
- Hogyhogy? Lőtt sebe van?
- Nem, dehogy, csak rosszul vagyok.
- Az ajtót nem nyitom ki, de hívok orvost. Vagy a rendőrséget?
- Egyiket se. Megmondhatnám a nevem, de az nem jelentene magának semmit.
- Legyen szíves, menjen innen, megijeszt. Csupa libabőr vagyok. És honnan tudta, hogy egyedül vagyok? Ha a férjem itthon lenne, talán beengedném.
- Nem tudtam, hogy egyedül van és a férje biztosan segítene rajtam, nem úgy, mint maga. Egy kicsit szívtelen. Nem?
- Ne mondjon ilyeneket, nem is ismer. Nő létére maga se nyitna ajtót egy idegennek. De elég volt ebből, hívom a rendőrséget.
Szemét az ajtón tartva hátrált a telefonig. Fölemelte a kagylót. Nem volt vonal. Elborzadt, de igyekezett magán erőt venni, hogy még csak véletlenül se árulja el a helyzetét.
A konyhaszekrényből előhúzott egy hosszú, éles kést. Aztán egy másikat is. Reszketve markolta őket, soha nem gondolta, hogy képes lenne használni. Most se volt biztos benne, de valami fogódzót akart.
Nem mert közeledni az ajtóhoz. Odakint csend volt. Letette az egyik kést, újra megpróbálta a telefont. Semmi.
- Ott van még? - kérdezte halkan az asszony. Nem jött válasz.
Apró, néma lépésekkel közeledett az ajtóhoz, fölkészülve arra az esetre, ha netán beszakítja az ajtót. Az arcát félelemmel emelte a kémlelőhöz, mintha izzó vashoz préselné. Odakint nem látott senkit, üres volt a folyosó. Nézte a kövezetet, vér nyomát kereste. A fölfelé vezető lépcsőn mintha papírfecni feküdne. Lehet, hogy levél? Vagy zsebkendő?
Az asszony visszaosont az asztalhoz, csendben leült a fotelbe, a késeket a keze ügyében tartotta. Éjfél elmúlt, a szemei le-lecsukódtak. Aztán elaludt.
Másnap reggel korán érkezett a férje, zárva találta az ajtót, csöngetett. Az asszony a konyhaasztalon ébredt riadtan, kezében a késsel. Másodpercek teltek, mire fölfogta a helyzetet. A késeket visszarakta a fiókba. A férje újra csöngetett. Az asszony átmasszírozta az arcát, kinyitotta az ajtót.
- Szervusz, drágám! - mondta a férfi és szájon csókolta az asszonyt. - Hm! Mi van? Már föl vagy öltözve és még nem mostál fogat?
- Hát, tudod - kezdte az asszony -, egyedül olyan furcsa itt - és biztos volt benne, hogy egy jó ideig képtelen elmesélni az éjjel történteket.
Éppen csak kipattantak a rügyek, mikorra összegyűlt a pénz, meséli Lajos bácsi poharazgatás közben. Pontosan három év, öt hónapja spórolunk az asszonnyal egy jó cserépkályhára, aminek télvíz idején nekivethetem a hátam, hogy átmelegítse a csontokat.
Akkor biciklire ültünk és átmentünk a szomszéd faluba, ahol a lisztes Ferkó lakott, a régi molnár leszármazottja, aki az ipari forradalomnak köszönhetően búzaőrlésről átállt a cserépkályha-építésre. Megkoccantottuk a poharat, hogy mihelyst rangsorba kerülünk, átjön hozzánk a furgonnal és lépésről lépésre fölhúzza a cserépkályhát. Megegyeztünk az előlegben is, amiből a nyersanyagot vásárolja. Tudtuk, hogy nem issza el, mert volt saját bora meg pálinkája.
Megjött az április, kihajtott a tulipán és vártuk, hogy besorol a lisztes Ferkó és fölbukkan valamely reggel a nyersanyaggal. De nem jött. Szegénynek biztos annyi munkája akadt, hogy ki se lát a cserépkályha mögül. De az asszony csak magyarázta, illendő lenne megjelennie a portánkon, ha nem is épít, legalább a pofázmányát idedugja.
Fölmentem a Postára, hogy rátelegráfozok, ám ott mindjárt azzal fogadtak, hogy a lisztes Ferkó karambolozott. Épp jött volna hozzánk, mikor egy hatalmas gólya szállt vele szembe és hogy elkerülje az ütközést, az árokba hajtott. Három hosszú horzsolással megúszta, de a furgon rakománya ripityára tört.
Akkor hazaloholtam, mesélem az asszonynak, micsoda sorscsapásba keveredtünk. Addig gondolkodtunk, míg megegyeztünk abban, hogy nekünk az is jó, ha frankó mozaikból összerakja a kályhát.
Fölültem a biciklire, hogy megvigyem lisztes Ferkónak a jó hírt a nagy ijedtségre. Az bizony nagyot bámult, mert egy hete ki se mozdult otthonról, nemhogy árokba borult volna. Nagy kő esett le a szívemről, és megegyeztünk, hogy egy hónap múlva fölrakja a kályhát.
Ilyen hitelt adjál máskor az emberi szónak, fenyített az asszony, jó hogy meg nem rágalmaztad azt a javabeli embert.
Elmúlt a május, beköszöntött a június, nemúgy a lisztes Ferkó, akinek nyoma sem volt a féltekén.
Esténként arról beszélgettünk, hogy nem normális ez a lisztes Ferkó, kéne valaki mást szerezni, mert ez a temetésünk napjára készül el, hogy melengesse a pap fenekit. Csakhogy másik kályhást nem ismertünk, aki hasonló szakértelemmel rendelkezett volna, úgyhogy kénytelen voltam levelet írni.
"Kedves lisztes Ferkó! Három év, öt hónapig gyűjtöttük a suskát, hogy kegyelmed fölhúzzon belőle egy cserépkályhát, aminek nekidűlhetek télvíz idejét, vagy a székről nekinyomhatom a lucskos zoknimat. Nem élet az élet, ha még ilyen kicsi vágya sem teljesül az embernek, ezért kérünk szépen, ne szórakozzál velünk. Kérésünkben felszólítunk, hogy haladéktalanul jelentkezzél munkára vagy az előleg egészével. Punktum! Lajos bátyád, aki türelmes, mint a kocsikenőcs, de könnyen elcsúszhatsz rajta. Dátum, aláírás."
Másnap fölvittem a postára és földobtam a levelet. Piszkosul vártuk a fejleményt meg a postást, de egyik se jött. Én már úgy belekeseredtem, hogy fogtam a konyhakést, hogy elvágom ennek a disznónak a torkát, ha nem teszi jelenlétét. Onnantul az asszony nyugtatózta a teámat.
Már benne voltunk a júliusban, mikor egyszer csak csöngetnek. Biztos a sapkás férfi kulminál, mondta az asszony, aki horgászbotot meg kacsintós hűtőmágnest árul. Csakhogy akkorát tévedett, mint a ház. Megjött a lisztes Ferkó a cserepekkel. Úgy megörültünk, hogy még ebédet is kapott az a disznó.
Pár nap alatt fölhúzta, bekötötte a kéménybe, s már fizetni akartunk, mikor azt mondja, hogy tíz napra üzembe kell helyezni, különben ő szakszerűleg át nem adhatja. Micsoda? Észen vagy te, fiam? Odakint is negyven fok van! Azt hittem, hogy kettéfűrészelem a baltámmal. De nem lehetett mit tenni. A nyár kellős közepén tíz napig ontotta a hőt, füstölt a kéményünk, a szomszédok meg mutatták, hogy megbolondultunk. Kiköltöztünk a góréba a tavalyi csutkák közé. De annyira mégse bántam. Olyan izgatott voltam, hogy tíz nap alatt hétszer hágtam meg az asszonyt. Aztán visszaköltöztünk, de a falak azon a nyáron nem hűltek ki - mondta végül Lajos bácsi, nagyot húzott a fröccsből, mint akit azóta apadhatatlan szomjúság gyötör.
A víz huszonöt fokos, a szétnyíló felhők között a nap narancsos gerezdje fényhidat hasít a vízre, a Badacsony sötét koporsóhegy. Négytagú család közelít a partra, lépteikben már ott a pihenés lassúsága. Most érkeztek, a férfi háta mögött zörög a kocsikulccsal. Az asszony lemaradt, nézi a felhőket, mintha tavaly is ugyanilyen formák vonultak volna délre. A nagymama a kiszáradt füvet simogatja cipője orrával, valamit motyog a bajusza alatt, nyilvánvalóan a szárazság és az öntözés összefüggéséről.
A gyerek szökdécsel és pörög, a nagy tér nagy hatással van rá. A férfi büszkén lépdel mögötte, kihozta a családot a szabadba, s lám, a gyerek már az első perctől kezdve élvezi.
Az az aranyhíd, lendíti kezét a férfi, a kulcs a karja végén csörög. A gyerek az apjára néz, mint aki hülyeséget beszélt. Az aranyhíd, folytatja a férfi, láthatólag addig, míg szavai testté nem válnak valakiben. Az aranyhíd, ismétli gépiesen, s egy felhő eltakarja a napot. A férfi megáll, lábát előre veti, ahogy vert sereget szemlél a kapitány. Ha már nem figyel rá senki, legalább ő legyen büszke a tudásra, mellyel a tó vizén csíkot festő napfényt megnevezi. A távolba réved, azon töri a fejét, mikor hallhatta először ezt a szót és kitől. Szemét lehunyja, gondolkodik. Talán az apja mondta harmincöt évvel ezelőtt. Az öreg már nem él, de íme, tudását átörökíti, ám hogy képes lesz-e a gyerek tőle megtanulni, ebben bizonytalan.
Az asszony nem bírta tovább, zöld foltot találva a szárazság közepén, színházi ájulós mozdulattal a földre vetette magát. A mama megfordul, s értetlenül nézi, hogyan lehetséges az, hogy pont ott zöld a fű, ahová a menye lehuppant. Mintha füvet teremne a föld a nő közelségére. Vagy talán a szoknyája alatt locsolja?
Aranyhíd, kiabál a férfi a gyerek után, aki hirtelen fölszívódott, eltűnt. A férfi megtorpan, a szeme rémülten ragyog. Átszaladt volna a gyerek az aranyhídon a túlpartra? Ez lehetetlen. Vagy mégis? A fia nem hogy a híd nevét fogja átörökítené, de még a közlekedésbe is bevonja. Egy pillanatra mintha célt ért volna az élete, amit fia különös tudásával teljesített be. De mindez lehetetlen, csak a fantázia munkál benne. Megrázza a fejét és hátra néz. Felesége a zöld fűben, anyja gödröt rugdosott a földbe. Ahhoz túl messze vannak, hogy odakiabáljon. Hol a gyerek? Hirtelen fölfordul vele a világ, s még az apjától örökölt tudás is elveszni látszik.
A férfi a partra trappol, három fejet lát a vízben csobogni. De a gyereken nem volt fürdőnadrág. Kiáltaná a nevét, de nem tudja, melyik irányba. Hogy tud így eltűnni, egy szempillantás alatt?
Visszafordul a partról, s egy kisebb csoportot pillant meg, az öltözőkabin előtt állnak. S akkor meglátja az öltözőkabin nyitott alján azt a pár cipőt, amit tavasszal vett a gyereknek egy leárazáson. Megvagy, sziszegi, az eltűnéshez képest mit se számít néhány bocsánatkérés.
Megkopogtatja a kabin falát. Arnold, kisfiam, gyere ki! Három néni várja, hogy átöltözhessen. A férfi az asszonyokra mosolyog, bolondos gyerek, de hát megérthetik, a nők fogékonyabbak a csíntalanságra. Arnold nem válaszol. Gyere ki, fiam, különben bemegyek érted. Nem megyek, mondja a gyerek, jó itt. A férfi a csigavonalú öltözőkabinba préseli magát. Csiga-biga gyere ki, énekli fejhangon. A gyereket erőszakkal kibányássza, a nők szigorúan méregetik a kornyikáló férfit.
Gyerekkel a karján indul a partra. Az aranyhíd eltűnt a koporsóhegy fekete körvonala alatt.
Ahogy lehajtunk Európa legdrágább viaduktjáról, egy nyúl hátsó pár lába látható az aszfalton, a farkinca még rezeg, vagy a szél túrja meg a pihéket. A belső sávban ott a nyúl középső része, szabályosan kiszelve a testből. Végül a belső sáv szélén a tehetetlenül fekvő nyúlfej, az emlékezet nyitott szemmel és vicsorgó fogakkal őrzi, ahogy éppen átfut a sztrádán és nem érzi fenyegetőnek a veszélyt, csak a ráboruló sötétségtől rémül meg. Erre a fenevadra nem számított, pedig menekült már róka elől, sőt, egyszer egy réti sast is becsapott.
Néhány lejáróval arrébb nagy testű kutya fekszik a leállósávban. Előtte tábla, leállósávban állni veszélyes. A szeme körül véres monokli, mintha kiütötték volna. Fogai szétcsúszva állnak a szájában, egy befejezetlen mondat nyomai.
Emlékszem egy kutyára, négy napon keresztül ült a szerpentines út szélén és várta a gazdáját. Néha fölállt, sétált egy kicsit jobbra-balra, de ahogy telt az idő, ereje is egyre fogyott. Nem evett, nem vadászott, várt. Azt az embert várta, aki megunta őt és kirakta a szűk útszakaszra, majd csak elüti valaki. Az ötödik napon aztán nyomtalanul eltűnt, nem ütötte el senki. A gazdája visszajött érte, és sírva könyörgött, hogy bocsásson meg neki. A kutya utolsó erejével bemászott a hátsó ülésre és elaludt.
A feleségem apjának gyerekkorában volt egy malaca, amit ő nevelt, ő etetett. Karácsonykor aztán le akarták vágni. A gyerek nem engedte, mert nem értette, miért kell a barátját elpusztítani. Még egy évet élhetett, nehéz idők jártak. Mikor az iskolából hazabaktatott a hóban, a konyhaszekrény kilincsén ott lógott a malac rózsaszín masnija.
Ismerősöm hívott, menjünk vacsorára, elütött egy őzet. A szeme ugyan kifolyt az ütközésben, de ami a lényeg, a csontja valószínűleg nem tört szilánkosra.
A szomszéd kutyája régi bútordarab, emberi korban túl van a nyolcvanon. Csakhogy az utcában tüzel valahol egy szabad szuka, ezért senki és semmi nem állhatja útját. Még a drótkerítés sem. Széthajtogatta a csípőfogóval is nehezen hajlítható rövid szálakat, hogy üzekedhessen. Másodszorra a fél bundája fönnakadt, új frizurával állított be a lányos házhoz. A földbe húzható drótháló vetett véget a férfias kalandnak. Vagy ki tudja? A hormonok sokszor csodákra képesek, szárnyat növesztenek a kutyára, hogy a vágyak a kielégülhessenek.
Vadászgörényt sétáltat a kislány, az asszonyok sikoltva ugranak félre, biztosak benne, hogy hozzájuk ért az állat. A gyerek vagy a szülő a hibás, kérdezi egymástól két nő. A gyerek. Nem, a szülő, vágja rá a másik. Persze, folytatja amaz, a te lányod is miattad esett teherbe?
Nem értem, hogy nevezhettek el kutyáról porszívót, mondja a nő a férjének a boltban. A férfi értetlenül bámul, szemöldökét homlokára húzza. Tudod, folytatja az asszony, a morzsaporszívó!
A ló súlyos rakományt vonszol az úton. Sportkocsik, fürge autók húznak el mellette. A férfi, kalapja szemébe húzva, alszik a bakon. A kocsin vasrudak, rozsdás kályha, lekopott gumiabroncsok. A végtelen lassú vonulásnak egyszer csak vége szakad. A ló megáll egy emeletes gyógyszertár előtt. A férfi lassan ocsúdik, láthatóan szépet álmodott. Aztán szétnéz, próbálja kitalálni, mi lehet az ácsorgás oka. Rájön. Előhúzza zsebéből a butykost, a másikból a gyógyszert és benyeli. A ló nekifeszül, újra megmozdítja a kocsit.
Minden
jog fenntartva © Podmaniczky Művészeti Alapítvány
2004-2007