Pezsgő szilveszteri élet
Kővágó néni kondíciói
Az igazi csajod
Kopasz nők reggelije
A képkereskedő dilemmája
Maszkabál
A Fanni az egy igazi valóság
Átutazók
A hetedik érzés
Tilda tojása
A szobafestő utazása
Ahogy a katonatiszt fizet
Nyolcas anya
Mátyás király hitelbe
A repülő markolós
Zsírégetés
A szerencsés ember
A nyaraló vasárnapja
A nehéz vándor
Neonfényes délutánok
Képzelt riport
Nápolyi anzixok
Lomtalanítás
A felhők vére
Élni az életet
Kiderült
Áram és galamb
Az elmúlás virágai
A vajtolvaj
A lovak színe

Pezsgő szilveszteri élet

Még nem volt hat óra, mikor elkezdett esni a hó, a férjem meg ott állt alsógatyában a tükör előtt. Azt gondoltam, hogy nem szólok neki, mert akkor mindjárt elkezdi, hogy ő ilyen hóesésben nem indul útnak, mire odaérünk a Karcsiékhoz, háromszor az árokba borulunk. De ahogy kijött a konyhába megmutatni, hogy nem túl farsangos-e a rózsaszín inghez a micimackós nyakkendője, olyat káromkodott, hogy szerencsére túl voltunk karácsonyon.

Ő ugyan nem indul útnak a Karcsiékhoz, és már cibálta is lefelé a micimackós nyakkendőt, végre egyszer itthon szilveszterezhetnénk kettesben, mint virsli a pezsgővel. Megtöltenénk egy fél malacot zsemlegombóccal, aztán megsütnénk, ehelyett állandóan a Karcsiékhoz járunk, ott döglünk hajnalig abban a rohadt dzsakuzziban a garázsban, ami tele van lopott olajos hordókkal, aztán úgy bűzlünk, mint az olajos halak.

Én mindjárt neki is álltam vetkőzni, a csipkés tangára fölvettem az otthoni mackóruhát. A Dezső bevágta magát a fotelbe, hogy lemenjen a vérnyomása, mert mondta neki az orvos, hogy egészen más döntéseket hozunk 180 per 110 fölött, mintha mondjuk nem lépnénk át a 140-et.

Egyébként a Dezsőnek hülye egy vérnyomása van, rá van kötve a kocsi kilométerórája. Tavaly kapott egy egynapos vérnyomásmérőt, amit állandóan hordott és mérte a vérnyomását, aztán másnap simán le tudtuk olvasni róla, hogy hol, mennyivel ment az autópályán, és még azt is, hogy hol vannak a trafipaxok.

Ilyenkor arra is harap, ha apucikámnak szólítom, úgyhogy beültem a sarokba uborkát enni. A piacon vettem öt litert belőle, de annyira túltormázták, hogy a Dezső rá se bír nézni, nekem meg nincs szívem kidobni. Kifejlesztettem rá egy prodzsektet, hogy amikor nem tudok mit csinálni, akkor nekiülök uborkázni.

Tíz perc alatt lenyugodott, ivott egy pohár ecetes vizet, hogy helyreállítsa a szervezet sav-bázis háztartását, aztán azt mondta, hogy indulhatunk.

Annyira pelyhedzett a hó, hogy csak lépésben tudtunk haladni, Dezső majd’ elaludt a kormánynál. A kesztyűtartóból beraktam neki egy cd-t, valami csehszlovák ütőegyüttes játszott rajta a Dezső gyerekkorából. Annyira odavolt ezért a zenéért, hogy képes volt a bakelitről átmásoltatni, és ha hallgatja, megszűnik körülötte a világ, azt érzi, mint gyerekkorában, hogy nem kell mennie dolgozni, nincs felesége, nincs gyereke, nem kell neki pénzt keresni, nem nyomasztja semmi, csak ül a homokban egy bögre meleg kakaóval és vigyorog a macskára.

A Tóth Feriék már ott itták az első konyakot, mire megérkeztünk, a feleségén ugyanaz a ruha volt, mint tavaly előtt, amiben magára rántotta a bólés tálat. A Dezső szereti a Ferit, csak azt nem bírja benne, ahogy parkol. Úgy állt be a Karcsiék udvarára, hogy neki fél kerékkel le kelljen állni a díszburkolatról.

De azért a Karcsit se kell félteni a pofátlanságtól, úgy tudja fogadni az embert, hogy legszívesebben hazamenne aludni. Jó, hogy jöttök, Dezső, már azt hittem, elfelejtettelek meghívni. Vagy meg se hívtalak és itt vagytok?

Ha nem a Marika lenne a Karcsi felesége, akkor már rég nem járnánk ide szilveszterezni. Csak hát a Marika volt a férjem első nagy szerelme, a Karcsinak meg gazdagok a szülei, úgyhogy hozzáment feleségül. Az nem számított neki, hogy disznókkal foglalkozik, és egész nap olyan szaga van, hogy a ventillátor ledobja magát az ablakból.

Már régen átbeszéltük a Dezsővel a Marikát, és én hiszek neki, hogy semmi érzelem nem köti hozzá, de amikor például kártyázunk, egyáltalán nem tud blöffölni. Máskor úgy viszi a jumbó-tízes kétpárral a kis sort, mint a huzat, de ha ott ül a Marika egy fullal, a Dezső begörcsöl és az első körben bedobja a lapokat. Lélektanilag azért nagyon megviselhette, hogy a Marika azon a héten állt össze a Karcsival, mikor a hétvégén elutaztak a szülei, és úgy volt, hogy végre kettesben maradnak. Hát, ilyen az élet, addig kell kettesben maradni, amíg lehet. Odáig azért nem jutottunk, hogy ha utólag pótolhatná, jobb hangulatba kerülne.

Nem vagyok féltékeny a Dezsőre, mert nem olyan fajta, aki az első sípszóra ledobja a nadrágját, ha ő egyszer valaki mással fog foglalkozni, annak komoly oka lesz. De szerintem egy bizonyos kor után sokkal fontosabb a szerelemnél, hogy az ember elkerülje a létbizonytalanságot.

Olyan nyolc órakor fogtunk hozzá a vacsorához, a Tóth Feri nem rég ütött el egy őzet, azt főzte meg pörköltnek a Marika, mert a Feri felesége, a Liza irtózik az elütött állatoktól. De enni azt tud, körülbelül akkora feneke van, ahogy a Feri tud beállni a díszburkolatra. Ekkora fenekű nőt én még az életben nem láttam, úgyhogy neki mindig karfa nélküli széket kell behozni. A Feri azzal szokott viccelődni, hogy legalább van mibe kapaszkodni, mire a Dezső meg mindig azt mondja röhögve: de hát nem lehet egész életedben a szakadék szélén kettyinteni!

A Karcsi az idén nem volt valami jókedvű, vagy másnapos volt még karácsonyról, vagy túl sokat foglalkozott a disznókkal. A Marika mesélte, hogy fölhívta egyszer az állatorvos a figyelmét arra, hogy figyeljen a Karcsira, mert ha az állatokkal foglalkozó emberek elcsendesednek, akkor baj van. Mert például ha a Karcsi nem beszél, az azért van, mert napközben kibeszélte magát a disznókkal. Elkezdi figyelni a szemüket, melyik, hogy reagál rá, aztán szépen kialakul köztük a metakommunikáció, és már szavak nélkül is megértik egymást. Aztán ha a Karcsi szavak nélkül is megérti a disznókat, azt hiszi, hogy a felesége is megérti szavak nélkül. Elkezdi nézni a Marikát, hogy metakommunikáljanak, de a Marika nem disznó, úgyhogy nem sikerül neki. A kudarcnak pedig az a vége, hogy a disznók felé vonzódik a Karcsi.

Hatan megettünk vagy három kiló pörköltet, két kiló krumplit meg uborkát. Mondjuk abból én nem sokat ettem, otthon már bevettem az uborkaadagom. Akkor a Tóth Feri kitalálta, hogy marokkózzunk, mert amikor bent van neki a négy feles meg az üveg bor, már nem remeg a keze, mire a felesége oldalba vágta, hogy nem kell folyton dicsekedni az alkoholizmussal, mert mióta Európához tartozunk, nem az a férfi, aki ellenáll és holtrészegre issza magát, hanem az, aki esténként fitness-salátát eszik. Akkor olyan csend lett, mintha aznap este jött volna rá mindenki, hogy elrontotta az életét, de annyira, hogy már kedve sincs szilveszteri fogadalmat tenni.

Mi kimentünk a Marikával mosogatni, a többiek meg leültek a tévé elé és várták az éjfélt. Ők is iszogattak és mi is iszogattunk. Pont a Himnuszra tudtam eltörölgetni, úgyhogy azt már egyszerre hallgattuk a nappaliban. Máskor ilyenkor már régen melegíti a Karcsi a vizet a dzsakuzziban, össze-vissza kapcsolgatja a fúvókákat, aztán bejön csurom vizesen, most meg ott állt a tévé előtt és mozgott a szája a Himnuszra.

Meghallgattuk a beszédet, aztán néztük az esztrádműsort. A Marika néha behozott egy üveg bort és egy kis sós rudat.

Mi a nappaliban aludtunk a kihúzhatós ágyon, a Tóth Feriék meg a volt gyerekszobában. Délben keltünk, de nem ebédeltünk együtt. Előbb a Tóth Feri tolatott ki az udvarból, aztán mi is hazamentünk.

Kővágó néni kondíciói

Mikor a Marika elment szülni, én mentem a pénztárba. Vittem is neki három szál szegfűt, hogy maradjon csak nyugodtan, nevelje föl rendesen azt a gyereket, aztán majd visszajön, amikor én már nyugdíjba megyek.

Eddig csak takarítottam, de tudtam én, hogy egyszer majd rám fog ragyogni valami csillag. Régen hatra jártam, hiába mondtam az igazgató úrnak, hogy inkább este takarítanám ki a vécéket meg a konditermet, de azt mondta, hogy kevés az idő a zárásig, és még beszorulnék.

Aztán amikor a Marika szülni kezdett, behívatott, kaptam kávét meg cukrot, el is voltam készülve rá, hogy kirúgnak, akkor ilyen barátságos az ember. Ahogy megittam a kávét, olyan ideges lettem, hogy ahogy cigivel kínált az igazgató, egyszerre három szálat is kivettem. Azt mondta, nem tudtam, hogy ilyen erős dohányos, Kővágó néni. De rá már nem gyújtottam, mert igazából nem dohányzok, csak gondoltam, nem utasítom vissza a kínálást, és akkor azt kérdezte, mit szólnék, ha három százalékkal megemelné a fizetésemet a jövő héttől. Na, akkor majdnem rágyújtottam. Próbáltam arra gondolni, hogy biztos megszolgáltam, de nem jutott eszembe, hogy mivel, hogy tán három százalékkal jobban takarítottam a vécét a röplabdameccs után.

Be kéne állni a pénztárba, Kővágó néni, mert megy a Marika szülni, de az eggyel magasabb beosztás, meg kell adnom a három százalékot. Hogy mit szólok hozzá. Hú, de jó, igazgató úr, csak attól félek, hogy mi lesz velem, mert egész nap mászkáltam a fölmosóronggyal, most meg majd ott fogok ülni a pénztárban, hogy bírom-e az ilyesmit.

Ki kell próbálni, Kővágó néni, a kutyából is így lesz szalonna.

Este kitakarítottam a tornatermet, alig vártam, hogy hazamenjek és megmondjam a Gézusnak, hogy kineveztek. Nap közben már majdnem telefonáltam, de aztán úgy voltam vele, hogy úgyse hallaná az ívhegesztéstől, mert ívhegesztő.

A Gézus úgy megörült neki, hogy mindjárt elővett egy szál kolbászt és csinált belőle rántottát. De főleg azért, mert neki is jó híre volt, hogy ő meg két százalék emelést kap, mert az olaszok viszik a vasat, mint az anyjuk pizsamáját. Azt mondta, nem tudja, mit csinálnak ennyi kazánnal az olaszok, de baromira viszik. Azt el nem tudja képzelni, hogy az olaszok fűtenének, mert akárhányszor munkakapcsolatra utaztak Olaszországba, mindig megfázott.

Ki se kellett számolni, öt százalékkal fogunk többet keresni, amitől olyanok lettünk, mint akit megütöttek a lottón. Azon gondolkoztunk, hogy eltesszük a pénzt. Harmincnyolc év munka után elkezdhetünk spórolni. Gézusnak az is eszébe jutott, hogy fölmegyünk a tőzsdére, de ha már ennyire megdolgoztunk érte, nem kéne kockáztatni. Én azt javasoltam, hogy vegyünk rajta csirkéket meg egy hűtőládát és fagyasszuk le őket, hogy ha majd rosszabb idők jönnek, akkor is legyen mit enni. De igaza volt Gézusnak, nem tudjuk hová tenni a hűtőládát, csak a garázsba, de akkor nem férnek el a téli gumik, ha meg télen kihozzuk lecserélni, akkor meg a nyári gumik nem férnek el.

Végül abban maradtunk, hogy hagyjuk lebegni azt az öt százalékot, mint a gazdag emberek, hogy azt se tudjuk, mit csináljunk a pénzzel.

A pénztárba elég volt nyolcra menni, de annyira megszoktam a hatos kezdést, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni a két óra alatt. Mert a Gézus csak ötkor kel, csinálom neki a kakaót meg a szendvicset, aztán hattól nyolcig tisztára olyan volt, mikor egy reggel bombariadó miatt nem kellett bemenni.

Csak ültem a nappaliban a csöndben és vártam, hogy fölrobbanjon a sportcsarnok. Én elképzelhetőnek tartom, hogy valaki föl akarja robbantani, de azt, hogy miért, azt már nem tudtam elképzelni.

Néztem, hogy száll a por, a gyalogosok elmennek az ablak előtt, a szomszédba hatalmas csomagot hoz a posta, biztos Kanadából küldött ruhákat az Encike, ott halottöltöztető. Akkor arra gondoltam, majd ilyen lesz biztos az is, amikor meghal az ember, hogy már nincsen semmihez se köze, csak ül és hullik rá a por, és észre se veszik, hogy elment. Igazából addig él az ember, amíg egyáltalán beszél hozzá valaki.

Nem volt könnyű megszoknom a pénztárt, mert minden jegy különböző. Nyugdíjas vagy diák, felnőtt kedvezménnyel vagy anélkül, szauna külön vagy szauna konditeremmel együtt. De a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam megkülönböztetni a férfi meg a női öltöző kulcsait. Tudtam én, hogy a női rózsaszín, a kék meg a férfi, de ha nem gondoltam rá, akkor simán odaadtam a Túróczi Pistinek a rózsaszín kulcsot, az meg nem tudott bemenni a szekrénybe. Már atlétában volt, mikor elkezdett kiabálni, hogy jöjjön már Kővágó néni, nem bírom kinyitni a szekrényt. Addigra meg a Miskolczi Tibi visszajött a kondiból és ott vetkőzött meztelenre. A szemem elé kaptam a kezem, csak elég későn, mert akkora szerszáma van a Miskolczi Tibinek, hogy azt nem lehet nem látni. De legalább most már azt is tudom, hogy nem legenda. Szegény gyerek sokat szenvedhet a biciklin, tíz kilométerről jár be kondizni, úgyhogy hirtelen azt se tudtam, milyen kulcsot adtam a Túróczinak, de végül kicseréltem egy kékre.

Azt még a takarítási időmből tudom, hogy a kondis csajok átjárnak a kondis férfiakhoz, aztán van, amikor egyszerre többen is jajveszékelnek. A gyógyszerész lánya, a Melinda, az úgy be szokott rekedni közben, hogy csak hörög, mint aki torokgyulladást kapott. Nem tudom, mit szólna hozzá az apja, ha megtudná, hogy fűvel-fával összekefélteti magát. Bár azt mondják, hogy ez a legjobb levezetés. Hát, nem tudom, én még soha nem kondiztam.

Pedig amikor ki volt takarítva, meg letöröltem az üléseket, sokszor eszembe jutott, hogy elkezdek kondizni. De attól féltem, hogy majd egyszer csak én is olyan kigyúrt leszek, aztán lebukok, hogy titokban használom a gépeket.

Három hónap alatt azért belejöttem a pénztárba, már hiányom se volt olyan sok, vagy ha előző nap több jegyet adtam ki, mint a bevétel, másnap megpróbáltam rosszul visszaadni. Akkor jöttem rá, hogy az emberek igazából nem tudnak számolni. Hatszáz forintos jegynél úgy adtam vissza ezresből, hogy kétszázat meg egy százast, és észre se vette senki. Aztán gondoltam, hogy ha ilyen jól megy, nem kéne elaprózni. A kondi-szauna kombinált jegyre úgy adtam vissza tízezresből, hogy nyolcszáz a jegy, nyolcezer kettőt meg a visszajáró. Azért arra vigyáztam, hogy bocsánatot kérjek a tévedésért, ha lebuktam.

A negyedik hónapja pénztároztam, mikor hívott az igazgató. Megkínált kávéval, de cukor nem volt, csak egy kis papírzacskó. Azt mondta, hogy nagyon köszönöm a munkát, Kővágó néni, de a Marika visszajön a szülésiből, mert így nem tudnak megélni, én meg megígértem neki.

A következő héten visszamentem takarítani, de volt olyan jó az igazgató, hogy a három százalékot meghagyta vagy elfelejtette. Csak a Gézusnak nem jött be a kettő százalék, mert az olaszok állítólag kazán helyett átálltak a kötött pulóverre.

Az igazi csajod

Most akkor péntek van vagy szombat? A Timinek megígértem, hogy kimegyek vele a piacra, mert jönnek a pasijának a szülei, aztán valami csirkével akar kedveskedni. Amikor mondta, hogy faluról jönnek, azt hittem, élő csirkét akar venni, hogy az orruk előtt megkopassza, de azt mondja, inkább levágatja a haját, de ő el nem vágná semminek a torkát, még attól is kivan, ha rálép egy csigára, nemhogy a torkának essen.

Általában gyorsan szoktam fürdeni, mert föntről lefolyik a hab a lábamra, aztán azt nem szappanozom, hanem egyből törölközök. Mondjuk kéthetes a törölköző, a múlt héten elkezdtem használni a másik oldalát, meg amikor a Feri itt aludt, az is megtörölközött. Az túlzás, hogy aludt, mert hajnal négykor jöttünk meg, akkor hatig megállás nélkül kevertünk, hogy a végén teljesen kijózanodtam, a Ferinek meg hétre bent kellett lenni a gyárban, a babkonzerveseknél dolgozik.

Egyszer láttam bent, ilyen nagy fehér sapka van a fején, és abban áll a futószalagnál, hogy kiválogassa a géphibát. Nem állandó pasim, és ez benne a jó, hogy amikor fölhívom, akkor mindig ráér, és ő is cigizik. Persze jobbat tenne nekem is, ha leszoknék róla, mert tuti, hogy valami rákban fogok elpatkolni, mondjuk vastagbélben, mert rendesen leszívom a gyomromig.

Most már el fogok késni, mert a Timinek fél tizet mondtam, hogy a lángososnál benyalunk egy tejfölös sajtosat, úgyhogy kénytelen vagyok taxival menni, a legfontosabb a barátságban a becsület.

Halló, egy taxit kérek a Rákóczi úti éjjelnappali elé! Melyik Rákóczi? Hát amelyik tízig nyitva van. De aztán jöjjön, mert nincs pénzem várakozni.

Ez is direkt szemétkedik az emberrel, ahelyett, hogy megértené, amit mondok. Tisztára olyan néha, mintha franciául beszélne nekik az ember, ők meg arabul válaszolnak.

Na, végre, itt a taxi. Majd fogadjunk, hogy ez se érti a címet, aztán délig itt fog autóztatni az állatkert meg a cukrászda körül. Még ennyi szemét embert, már bocsánat, nem magának mondtam. A Timinek már biztos, hogy tűkön áll a lába. Jól van már, nem kell parkolóhelyet keresni, álljon meg itt, aztán üsse le az órát.

Szia, Timi, általában így szoktam a Timinek köszönni, ne haragudj, hogy elkéstem, de így is taxival jöttem, ami legalább három kiló banán. Gyere, keressünk egy jóképű csirkét. Hogy nem, disznót akarsz? Tegnap még csirkét mondtál a telefonba. Nem, nem értettem félre, a csirke az csirke, nem lehet disznónak érteni.

Azt mondja, a pasijának az anyja nem szereti a csirkét, mert allergiája van a tollra, hogy otthon is gyapjú van a párnában. Akkor vegyél neki birkát! A birka is emlős.

Tudod, mit, szivi, vegyél másfél kiló valamit, addig én veszek zöldséget, azzal se múlik hiába az idő.

Hát most ez van. A barátság se egyszerű dolog. Fogja magát és mást mond. Egyébként nem tudom, minek ragad arra a pasira ilyen családi alapon, én ki nem állhatom azokat a nyöszlett ebédeket, amikor belefagy az ember arca a húslevesbe.

Persze, megértem a Timit, egyedül nőtt föl, az anyja berakta egy áruházban a hűtőpultba, úgy találtak rá a kedvezményes tonhalak között. Az apjáról semmit nem tud, csak azt, hogy a születése idején börtönben ült, mert kirabolt egy zöldövezeti kispostát. Aztán bevitték a menyhelyre, mert majdnem megfagyott. Az egyik kisujját azóta se tudja mozgatni. Neki legalább ennyi emléke van a gyerekkorról.

Igaz, én is olyan vagyok, mint egy menhelyes, csak én magamtól hagytam ott a családot. Az anyám szilánkosra törte a lábát, az apám agyvérzést kapott, az öcsém skizofrén, a nővérem pedig belefulladt a bányatóba, úgyhogy tutira vettem, hogy én következek. Hiába fogadta meg az anyám az apámmal, hogy jóban rosszban együtt lesznek, nekik csak a rossz jutott, azt osztották szét a családban.

Na, mi van, Timi, mit vettél? Két kiló borjú? Meg vagy te húzatva? Azt se tudod, hogy kell a borjút csinálni. Hogy én? Elment az eszed? Én főzzek a pasid anyjáéknak? Te tisztára hülye vagy! Persze, tanultam szakácsnak, de csak egy félévet jártam, akkor is megrántottak anyagismeretből. Hogy lehetsz ilyen birka? Inkább vettél volna készételt. Nem is hülyeség, Timi, idefigyelj. Berakjuk nálam a borjút a mélyhűtőbe, aztán a jövő héten veszünk egy szakácskönyvet, azt csinálunk rá egy orgiát. Most meg szépen bemégy a kifőzdébe, és veszel hat adag kaját. Azért hatot, baszd meg, hogy legyen valami látszatja, mintha te főzted volna. Otthon nem lehet pont négy személyre főzni. Különben is, honnan tudod, mennyit esznek ezek? Lehet, hogy ilyen nagy bőrdzsekis marha az apja, aki két csülök alatt meg se áll. Nem, Timi, ne vegyél csülköt külön, mert lebuksz. Vegyél húslevest lúdgége tésztával, és vegyél mondjuk hentestokányt. A hentestokány az nem jó, mert van benne uborka, és nem lehet külön savanyút enni hozzá. Úgyhogy vegyél sima rántott húst, de nehogy sült krumplival, mert az délig megszikkad, hanem petrezselymes burgonyával, és kiló kovászos uborkát. De azt el ne felejtsd, hogy a főzésnek szaga is van, úgyhogy legalább egy kis olajat égess le a serpenyőbe, különben rájönnek. A levest forrald föl, hogy jó levesszag legyen. És könyörgöm, ne szeletelt kenyeret vegyél, mert az nem házias. Te gondoskodsz a pasidról, magad vágod föl neki a kenyeret. Nem az ereit, a kenyeret. Hú, baszki, hogy mibe fog ez neked kerülni! Nem, nekem te ne fizessél semmit, legföljebb egy kávét, mert szétesik a fejem. A Lacira tegnap rájött a konyakozhatnék, és kurvára szeret koccintani. Az még nem is lenne baj, de a konyaktól olyan fickós lesz, hogy nem bírja abbahagyni. Na, még egy kicsit, Juditka, na még egy kicsit, aztán azt veszem észre, hogy annyira rám van mászva, hogy ütögeti a fejem a radiátorba. Mondtam már neki, hogy fordítsuk meg az ágyat, mert mindig lecsúszok, de mire megfordítanánk, már rajta fekszünk, merthogy nekem is csak olyankor jut eszembe, hogy megint jön a radiátor.

Na, egy tanácsot még adhatok. Hogy ha süteményt is veszel, mondjuk krémest, mindenképpen mondd el, hogy azt nem te sütötted, mert már nem volt rá időd. Az ilyesmi hihető, meg úgyis azt fogják mondani, hogy ugyan, ezt se kellett volna, Timike, nem kellett volna ennyit fáradni miattunk, mi tényleg csak beugrottunk, hogy lássunk benneteket. Na, akkor elmehetsz mosogatni. Tudom, hogy pofátlanság, de mondd azt, hogy egy pillanatig se bírod látni a mosatlan tányért. Jó, értem, ha nem porszívóztál föl, akkor ezt ne mondjad. Ha valami gáz van, hívjál nyugodtan. Tudod, én vagyok a te igazi csajod. Na, puszi, és ne öltözz ki nagyon, mert azt fogják hinni, hogy étterembe mentek.

Hát, igen, így megy ez nálunk. Néha szórakoztat, néha meg rohadtul unom, hogy ilyen tetves ez az egész. Jöjjön, megiszunk valahol egy sört, az a kávé olyan volt, mintha le se darálták volna. Van felesége? Nincs? Szép a szája, mondtam már? És ez a kis bajusz. Tudja, én olyan csiklandós vagyok, hogy elég, ha egyszer hozzámér, órákig tudok röhögni rajta. Ne féljen, nem fogom megerőszakolni. De ha jól látom, már vastagodik a zsebkendője.

Kopasz nők reggelije

Két hónapja vettek föl a boltba eladólánynak, de még nem adtam el semmit, mert állandóan a dobozokat pakolom. Tésztát, mosóport, műcsontot a kutyának.

Azzal biztattak, hogy mindenki így kezdi, nem lehetek mindjárt atyaúristen. De nem is ez a baj, hogy atyaúristen legyek, hanem ezek a dobozok. Ezek olyan porosak, hogy meg tudnék fulladni mindjárt.

Van apámnak egy ilyen permetező maszkja, amiben a galambokat szokta gyűrűzni, azt húztam föl a múltkor. Akkor behívatott a boltvezető, hogy ne finnyáskodjak ezzel a maszkkal, a japánok szoktak ilyenben mászkálni a terrortámadás idején, meg azt hiszik az emberek, hogy járvány van a boltban. Hiába mondtam, hogy a por, nincs itt semmiféle por, hanem rosszul jutok levegőhöz. Nem a számon kell venni, hanem az orromon keresztül, mert az orrom tele van szőrszálakkal és azok megszűrik a levegőt.

Otthon megnéztem az orromat, de nem láttam benne semmiféle szőrszálat. Jól is néznék ki nagy szőrös orral, elég az nekem, hogy ilyen kicsire nőttem. A kezem is kicsi, a lábam is, a hajam is, meg mindenem, még az is.

Először tizenhét éves koromban voltam fiúval, vagyis lettem volna, de mivel nekem az is olyan kicsi, nem sikerült mindjárt. Pedig egy éve készültünk rá a Ferikével, hogy megtesszük. A Ferike magát okolta, próbálta elterelni a figyelmem, de tudtam én, hogy velem van a baj. Mondjuk a helyzet is olyan volt, hogy nem bírtam elengedni magam.

Egy éve vártuk a kedvező pillanatot, de soha nem tudtunk egyedül maradni, mindig volt otthon nálunk valaki, vagy ha elment, öt perc múlva visszajött a sapkájáért. Akkor elhatároztuk, hogy a falu szélén álló olajos tartályban fogjuk megpróbálni.

Itt áll ez a tartály már vagy tíz éve, benzinkutat akartak nyitni, de csak ezt a tartályt hozták ide, aztán semmi. Aztán ráírtak egy telefonszámot, hogy eladó, azóta is rozsdásodik. Először szalmát hordtunk bele éjszaka, aztán pokrócokat is, hogy jó puha legyen, meg nehogy vérmérgezést kapjak, ha elvérzek. A Ferike belülről szép lassan beragasztotta tojástartókkal, hogy jobb legyen a hangszigetelése, nehogy meghallják a kutyák, hogy mit csinálunk.

Egyszer aztán úgy volt, hogy mehetünk a tartályba, amikor a Ferike meghallotta, hogy mégis csak megcsinálják a benzinkutat. Nem mertünk a tartályhoz menni, attól féltünk, hogy ahogy megpróbálnánk élvezni a lehetőséget, elásnak a földben meg ránk engedik az olajat. A Ferike először azt mondta, hogy ő már azt se bánná, csak csináljuk, mert neki már fáj a hasa a sok izgalomtól. És akkor úgy voltam vele, hogy éjszaka talán mégse kezdenek el benzinkutat ásni a falu szélén, úgyhogy kilopakodtunk a Ferikével és bemásztunk a tartályba.

A Ferike hozott egy kis halottak napi mécsest, azzal világítottunk. Először csókolóztunk meg minden, és csak később vetkőztünk le, nehogy megfázzunk. Akkor a Ferike már úgy szuszogott, hogy alig kaptam tőle levegőt. Lefeküdtem a hátamra és szétnyitottam a lábam. A Ferike pedig csak jött és jött, de mindig fölakadt valamiben. Nem megy, Gizus, nem megy, segíts egy kicsit! De hát hogy segítsek, te vagy a férfi? Addig erőlködtünk, míg a Ferikének megfájdult a hasa és lefeküdt mellém a pokrócra, nekem meg elgémberedett a combom, nem tudtam összezárni. Ott feküdtem vagy tíz percig, mire megkértem a Ferit, hogy zárja össze, de ő csak sírt meg sírt, hogy ne haragudjak, ő az oka, ő erőltette annyira, igazán várhattunk volna még pár évet. Nagyon megsajnáltam szegényt, mert egyedül nevelte az anyja. Akkor addig vigasztaltam, amíg el nem aludtunk.

Arra ébredtem, hogy rángat a Ferike. Kinyitottam a szemem, de nem a Ferike rángatott, hanem ott feküdt mellettem. Akkor elkezdtem a rángatni a Ferikét, hogy Feri, kellj fel, a szentségit, beraknak a földbe a tartállyal. A Feri fölugrott és kinézett a tartályból, és azt mondta, hogy nem a földbe tesznek, hanem emelkedünk, már látja a házuk tetejét. Nem mertünk kimászni, mert akkor minden kiderült volna. Megvártuk, amíg fölrakják a tartályt a teherautóra, és elindul. Nagyon sokáig mentünk és pityeregtem is, hogy soha nem fogunk hazatalálni.

Akkor megrázott a Ferike, hogy miért kiabálok. Kinyitottam a szemem és ott feküdtünk a tartályban. Teljesen megnyugodtam. Az egészet csak álmodtam. Piszok nagy szerencsénk volt, hogy nem vittek el. Annyira nyugodt lettem, hogy mondtam a Ferikének, na, most próbáljuk meg, hátha sikerül. És sikerült. Úgy éreztem magam, mint aki egy nap alatt tíz centit nőtt.

Aztán annyira fölbátorodott a Ferike, hogy milyen jól megy ez neki, hogy elhagyott. Rászokott a piára, cigizik, olyan lett, mint az összes többi. Én meg átjárok ide dolgozni a boltba, hogy ne is lássam többet. Ha egyszer keresek annyi pénzt, elköltözök a faluból, veszek egy kis garzont valami emeletes házban, ahol lehet macskát tartani, és föntről ellátok legalább száz-százhúsz méterre.

De azért sokat gondolok a Ferikére, mert mégis csak együtt töltöttük a gyerekkorunkat, és inkább sajnálom, minthogy haragudnék rá. Ha egyszer megjön az esze és megkeres, biztos, hogy elgondolkodok rajta, de hát egy garzon az kevés két embernek, főleg, ha a macska jó nagyra megnő.

Anyámék soha nem jártak ebbe a boltba, mindent a faluban szoktak vásárolni, de mióta itt dolgozok, folyton idejárnak. Vesznek egy kiló rizst és egy rejtvényújságot, beszélünk pár szót és mennek a pénztárba. Ilyenkor anyám rizst csinál vacsorára, apám meg fejti a keresztrejtvényt, úgyhogy nem nagyon tudok mit kérdezni, mégis olyan furcsa.

Amikor apámat kérdeztem, azt mondta, azért járnak a boltunkba, hogy ezzel is biztosítsák nekem a munkát, mert ha nincs vevő, könnyen bezárnak egy boltot.

Apám mellett mindig olyan kis hülyének éreztem magam, mintha valami tudós családba születtem volna, ahol a függöny is tudományosan van föllógatva, pedig apám csak autószerelő, anyám meg óvónő.

Egyszer hallottam apámat az udvaron, amikor anyámnak mondta, hogy csakis a fekete olaj és a fehér hintőpor keverékéből lehet olyan szürke ember, mint amilyen a lányuk. Anyám meg a facsipesszel rácsíptette a fülére a kétkilós vizes lepedőt, hogy csak úgy sivított, mint egy kismalac.

Annyira nem szeretem a boltvezetőt, mégis ő volt az egyetlen ember, akitől meg tudtam kérdezni, hogy szerinte most hirtelen miért ide járnak anyámék vásárolni. A boltvezető is legalább olyan okos volt, mint az apám, mert pontosan úgy mosolygott a bajsza alatt, mint akitől minden nap ezt kérdezik.

Azért, Gizike, mert féltenek.

Ugyan mitől féltenek engem, mikor senkinek se tudnék ártani!

Hát éppen ezért, mert te olyan ártatlan vagy, és általában az ártatlanokkal szokott történni a legtöbb baj.

És akkor úgy beredőzte a homlokát, mint aki egy hosszú leltárt akar fölírni a zsírpapírra.

Azért, cuncimókus, mert a faluból följáró lányok előbb-utóbb megunják a dobozolást, aztán mindenféléket ígérnek nekik, és végül az a kézenfekvő, hogy elmennek kurvának.

Akkor én olyat nevettem, mintha a zoknim is nevetne a tornacipőben.

Hogy én kurvának? Kinek kell egy ilyen alacsony kurva?

És akkor majdnem elmondtam, hogy mi minden kicsike még rajtam, és olyan szívesen meg is mutattam volna, hogy engem biztosan nem kell félteni. De a boltvezető erősködött, hogy figyeljem csak meg, ez lesz a vége. És hogy láttam-e reggelente azokat a kopasz csajokat, akik idejárnak tejet, kiflit meg óvszert venni, mert azok is itt dolgoztak a boltban, de most már futtatják őket az út szélén meg ahol lehet.

Innentől kezdve figyeltem a kopasz csajokat és tényleg óvszert vettek a kiflihez, úgyhogy nagyon meg voltam rökönyödve. Elképzeltem magam, hogy én is levágatnám a hajam és keresnék egy csomó pénzt és nem a poros dobozokat dobálnám a konténerbe.

De akkor bejött az apám és látta rajtam, hogy ábrándozok, és tudta, hogy mire gondolok, mert magához szorított a bőrkabátjában. Azt mondta, hogy mindig attól féltem, kislányom, hogy majd egyszer nem tudlak megvédeni semmitől, és akkor nekem az a nap lesz az utolsó az életemben. Úgy szorított magához, hogy megint gyereknek éreztem magam, aki mindennél jobban szeret otthon lenni vasárnap. Beül az ablak mögé és nézi az utcát, ahol megrakott kocsikkal szállítják télire a tűzifát.

Akkor hallottam apámat életében először sírni, és tényleg olyan volt, mint aki mindjárt meghal. Potyogott a fejemre a könnye, mint amikor húsvétkor meglocsol a keresztapám, én meg néztem át a hónap alatt, szemben húsz zacskó leárazott Dunakavicsra.

A képkereskedő dilemmája

Már tíz éve rohangálok az országban a festményekkel, de ilyen még nem történt velem. Egy tömbház udvarán kipakoltam a képeket, aktot, naplementét, csendéletet, mikor megjelent egy sovány pasas és elkezdett mászkálni közöttük. Már háromszor megkérdeztem tőle, hogy tudok-e valamiben segíteni, mire ő lecövekelt egy tanyasi ház előtt, amit a Mónika szokott nekem festeni. Nem akart megszólalni, csak nézett. Átment a kép háta mögé, biztos az akasztót ellenőrizte. Aztán végre nekiállt beszélni.

– Kedves uram, nagyon szívesen megvenném ezt a képet, de előtte lenne önhöz néhány kérdésem.

– Csak tessék, állok rendelkezésre – és tényleg úgy álltam.

– Azt szeretném mindenek előtt megtudni, hogy hol van ez a tanya?

– Hát, ez úgy, nagyjából, vidéken.

– De melyik részén az országnak?

– Ha a valósághűséget óhajtja ellenőrizni, megnyugtathatom, hogy képeim festői mind láttak már meztelen nőt, szőlőfürtöt, naplementét, és természetesen tanyát is.

Akkor egészen közel lépett a képhez és megszagolta.

– Ebben a házban vajon mivel fűtenek? Nem látom gomolyogni a füstöt. Esetleg villanykályhát szereltek be?

Kezdett kicsit fölmenni bennem a pumpa, de a kereskedelmi ösztön azt súgta, minden vevő egyaránt értékes, tessék szépen válaszolni.

– Az a helyzet, kedves uram, hogy ez a kép ugyan őszi tájban ábrázolja az épületet, de azon az őszön, egészen októberig harminc fok meleget mutattak napközben a hőmérők, nem volt szükség fűtésre.

– Ez remek – mondta a férfi, és előhúzta a tárcáját. – Pardon, még egy utolsó kérdés. Tudná mellékelni az épület alaprajzát?

Akkor aztán elöntött a méreg, és vadul az arcába vágtam:

– A festmény ettől a pillanattól kezdve nem eladó!

– Hogyhogy? – értetlenkedett a férfi.

– Mert én lakom benne, és ha eladom, nem tudok hová hazamenni.

– Á, így már értem – mondta a férfi, s botját maga elé lendítve továbbállt.

Akkor leültem a képek közé a ládára, és elgondolkodtam, vajon mit csinálhattam rosszul az elmúlt napokban, aminek ilyen szörnyű következménye lehet? Talán annak köszönhető, hogy az eddigiektől eltérő módon két tányér halászlét rendeltem a vendéglőben? Megzavart volna a bőség? De hát két tányér halászlét mégse nevezhetünk bőségnek! Vagy az lehet az oka, hogy nem adtam borravalót a benzinkúton?

De nem morfondíroztam tovább, mert nyílt a kapu, és egy alacsony, kopasz férfi jelent meg a háztömb aljában. Kackiás bajuszt viselt, mint azok a katonatisztek, akiknek minden városban van szeretőjük.

Nem sokat tévedtem, mindjárt odaállt az aktok elé.

– Darabja mennyi? – nézett rám hatalmas, borjú nagyságú szemekkel.

– Momentán nem szabtam ki egységárat, kedves uram, ugyanis méretben és stílusban igen különböző alkotásokról beszélhetünk. De ha olcsó aktképre vágyik, mutathatok egy miniatűrt, amely nőiségében hasonló paraméterekkel rendelkezik, mint a nagyobb alkotások, ám méretének köszönhetően a fantáziát is nagyobb mértékben igénybe veszi.

– Mutassa! – mondta rögtön a férfi, megpödörte a bajszát, mint aki a sajtból egy kis kóstolót remél. Az orra alá dugtam a képet.

Előbb mondta, hogy disznó, és csak utána törült képen? Vagy fordítva? Már nem tudom, de a lényeg, hogy mindkettő megtörtént.

– Maga képes az én feleségem aktját árusítani? – kiabálta, mire kinyílt fölöttünk néhány ablak.

Attól féltem, hogy nekiesik a képeknek, úgyhogy nem kezdeményeztem dulakodást. Másfelől fogalmam sem volt, kit ábrázol a festmény.

Kértem ugyan a Miklóst, akitől az aktokat szállítom, ha modell után dolgozik is, ne vigye túlzásba, a test hasonlóságát ne tetézze felismerhető arcvonással. Ugyanakkor kizártnak tartottam az egybeesést.

– Uram – mondtam sajgó állkapoccsal –, először bizonyítani illik és legföljebb utána rátérni a testi elégtételre.

– Jolika – kiabálta a férfi – Jóóóóóólííííííí, gyere le azonnal, a becsületembe gázoltak.

Az asszony pongyolában ugrott ki a függőfolyosóra.

– Jesszusom, Lajos! Ki ütött el téged!?

– Öltözz föl, fiam, és gyere le, nézd meg!

– Ne szóljak a rendőrségnek?

– Azt mondtam, öltözz!

A férfi sötéten forgó szemekkel állt előttem, mint egy fölhergelt bika, én azért apránként pakolni kezdtem a csomagtartóba. A miniatűr képet a körmén kocogtatta.

Eszembe jutott, hogy mit össze nem dilemmáztam reggel a térkép fölött, hogy melyik háztömb előtt pakoljak ki. Akkor azt hittem, majd itt a napsütésben micsoda boltot csinálok. Maradtam volna inkább árnyékban.

Mire lejött az asszony, elpakoltam, lezártam a csomagtartót, fölhúztam az ablakokat, a kocsikulcsot pedig a nadrágszíjamhoz kötöztem.

– Ezt nézd meg, Joli, valaki a pucér testedet ábrázolja, a keskeny, de hosszú szőrzettel, a formás és apró melldombokkal, és nézd meg, ez a mosoly is a tiéd!

Az asszony kezébe vette a képet és hosszan nézte. Nyalogatta a száját, gondolkodott, valamit ki kellett találnia.

– Ez nem én vagyok – csóválta a fejét –, különben is soha, senkinek nem állnék modellt. Meztelenül is csak a szülészorvos és te láttál.

Most a férfi gondolkodott néhány pillanatig, és visszaadta a képet.

– Még jó, hogy nem vettem meg. Ezek szerint ez hamisítvány – és azzal belekarolt a Joliba, és két lépés után már krémesekről meg csokiöntetről diskuráltak.

Beültem a kocsiba és hazaindultam.

A sztrádán behajtottam az első benzinkúthoz, de nem tankoltam. Ki se szálltam. A benzin bőven elég hazáig, holnap pedig egészen biztosan nem indulok útnak. Aztán gázt adtam, csikorogva fordultam vissza az autópályára.

Valami más foglalkozás után kellene nézni, gondoltam, legalább is egy időre. Ha hazaérek, megnézem az újságban az apróhirdetéseket. De csak vacsora után, hogy ne lássa az asszony.

Otthon aztán kaptam hideget-meleget, hogy megint nem adtam el egy darab képet se. A feleségem szerint képtelen vagyok kontaktust teremteni az emberekkel. Vagy túl sokat beszélek, vagy nem figyelek oda. Próbáltam vele megértetni, hogy úgy nem lehet képet eladni, ha a tanyasi idillhez a tanya alaprajzát követelik, az aktkép miatt pedig fölpofoz a vevő, mert azt hiszi, hogy a felesége meztelenségét árulom.

A feleségem nem hitt nekem. Azt mondta, hogy ezt csak én képzelem, hogy az emberek nem ilyen ostobák.

Vacsora közben úgy nézett rám, mintha hitelbe enném a töltött káposztát.

Megtévéztünk, aztán ledőltünk aludni. Éjfél után sem jött álom a szememre. Egyre csak az járt a fejemben, hogy a feleségemnek igaza van. Az emberek nem ilyenek, csak én találom ki. Meglehet. De biztosan jó okom van rá.

Maszkabál

Huszonkét éve vagyok a pályán, de ilyet még azóta se láttam. Kitalálta az igazgató, hogy én is öltözzek be valaminek, mondjuk lónak. Pedig direkt vettem egy kockás szoknyát a farsangra, csak hogy néz ki egy ló szoknyában, úgyhogy maradt a farmer.

Azt mondta az igazgató, nem lehet az illúziót rombolni, hogy a jelmezesek között ott állok felnőttként a mikrofonnal, hanem ha játék, akkor legyen az.

Amikor meghalt a fiam, megválasztottak a szülői munkaközösség elnökének, hogy eltereljék a figyelmemet, meg mindenfélével terheltek, akkor bízott meg az igazgató a farsangok szervezésével is. Pedig akkor én mindenre nemet akartam mondani, abbahagytam a lottózástól kezdve mindent, a férjemmel se mertünk egymáshoz nyúlni, mert úgy éreztük, hogy valami szentségtörést követünk el, amivel már nem lehet visszacsinálni semmit.

Egyszer aztán letepert a Miklós, azt mondta, hogy már nem bírja tovább ezt a gondolkodást, és nem érdekli semmi, ami dől, hadd dőljön, és úgy megerőszakolt, mint egy ribancot. Be is szakadt a lábkörme a nagy hevességtől az ágydeszkán.

Aztán azt mondta, hogy vállaljak el mindent, mert ő holnaptól túlórázni fog, nem akar inni minden áldott este, hogy arra se emlékezzen, lefeküdt-e egyáltalán valahová.

Szóval, akkor kezdtem farsangozni, ami csupa szervezésből áll. Ki kellett számolnom, hány darab fölfújt léggömb éri körbe a tornatermet, mennyi kólát iszik négyszáz gyerek a büfében, hány szendvicset eszik, ha csak minden ötödik evett otthon előtte, meg még a díjakat is nekem kellett kitalálni.

Az első évben például mindenki könyvet kapott, aki nyert. Az első díj a kembridzs enciklopédia volt, nagy, de könnyű könyv, így a gyengébbek is megnyerhették. Aztán a második díj a midi világatlasz, a harmadik pedig a magyar-angol zsebszótár lett.

Azt mondta az igazgató, hogy jövőre azért ne könyvet vegyek, mert még soha nem látott ilyen elkeseredett győzteseket. Ezeknek a gyerekeknek a könyv az nem számít, mert folyton a tanulás jut róla eszükbe. Persze, a mi időnkben ez más volt, akkor egymás szájából vettük ki a könyveket, de azt az időt el kell felejteni, mert lejárt.

Egyébként megmondom őszintén, engem nagyon szórakoztat ez a farsang, mert mindenki olyan, amilyen sohase volt. Például a szobafestő Mészáros fia tébolyult rokkantkocsis hómlesznek öltözött, a feneke kilógott a nadrágból és érthetetlenül üvöltözött. Annyit nevettem rajta, hogy hogy tud valaki ilyet kitalálni. A fogtechnikus Lovász kislánya meg ilyen szado-mazo cuccban jelent meg és ostorral csapkodta a bordásfalat. Azt viszont nem értettem, hogy miért azt a címet adta magának, hogy leszbikus hermofrodita. A kedvencem a Dudás bácsi kései születésű kisfia volt, aki mellbimbónak öltözött, és nekiment mindennek, mert elfelejtettek neki arcot vágni a bimbóba.

A tanáriban persze nem csak kóla volt, de én nem tudtam bemenni inni, úgyhogy mire a táncolás kezdődött a sötétben, a többiek megittak négy üveg Metaxát. Azt mondta az igazgató a farsang előtt, hogy lehetőleg csak töményet igyunk, mert annak nincsen annyi göngyölege, és ne legyen az, hogy a tanárok sörös rekeszekkel járkálnak a tanáriba, hanem tessék belerakni a Metaxát egy cipős dobozba, és azzal tessék megérkezni, és ami külön előny, hogy a Metaxát melegen kell inni, amihez nincs szükség semmilyen előkészítésre.

Ilyenkor persze a tanároknak is fölfokozódik a szexuális vágya, és előjönnek a családi problémák a szertárakban. Régen az volt, hogy az öregek fölháborodtak azon, ha két tanár összeszűrte a levet, de a mostani öregek már nem foglalkoznak vele, sőt, legszívesebben végignéznék és videóznák a telefonjukkal. Én meg tudom ezt is érteni, de szívesebben azonosulok egy tányér vaddisznópörkölttel. A tornatár Lajos otthon főzi a kertjében, aztán olyan nyolc körül behozza a kondért, amikor a fiatalok már táncolnak a sötétben, nehogy sértődés legyen a gyerekek szendvicse miatt, mert mi azért mégis csak felnőttek vagyunk.

Én kettő pohár Metaxánál többet nem szoktam inni, attól is úgy kipirosodik az arcom, mintha szégyellném magam, és amikor a férjem megjön értem kocsival, alig tudok beszélni. Pedig ilyenkor úgy maradnék még egy kicsit, csak ülni a helyemen az asztal előtt és nézni a többieket, hogy milyen egyformán nevetnek. De amikor megjön a Miklós, mindjárt kijózanodok, vagyis fordítva, amikor meglátom a Miklóst, akkor rúgok be hirtelen, mintha mind a két pohár Metaxát akkor szívná föl egy szivacs az agyamba. Hazáig hallgatunk, és visszakerülünk a bűnünkbe, hogy nem tudtuk megmenteni a kisfiam.

Pedig nem volt még négyéves se. Kint dolgoztunk a szőlőben egész nap, mert ami volt kertünk a házhoz, abba szőlőt ültetett a Miklós. Úgy volt vele, hogy annyi bort termeljen magának, amennyit megiszik, hogy legalább ezért ne kelljen pénzt adni. Pedig csak adott a permetre meg a kötözésre, de nem volt hajlandó kiszámolni, nem akart semmit se bruttósítani, se nettósítani.

Akkoriban vettük a háromkerekű biciklit, azzal játszott a Gyurika. Brummogott meg zúgott, mintha motort vezetne. Aztán bement az udvarba és nem láttuk többé.

Ott volt a biciklije kereke fölakadva az emésztőgödör szélén, ahogy beleesett. Reggel járt nálunk a szippantós kocsi, de ki gondolta volna, hogy nyitva hagyják a tetejét a ház mögött. A férjem azt mondta, hogy bepereli őket gondatlan emberölésért, de akárhányszor elindult a bíróságra, mindig kiszállt belőle az erő.

Először csak az tűnt föl, hogy milyen csendben játszik a gyerek, vagy arra gondoltam, elfáradt a sok zúgástól és elaludt. Néha úgy szeretett aludni, mint egy kiskutya, lefeküdt az ajtó előtt a lábtörlőre és szopogatta az ujját.

Akkor azt mondta a férjem, hogy azért ő bemegy megnézni a gyereket, hátha belázasodott. Aztán visszajött, hogy nincs sehol, pedig megnézte a padláson is. Kiszaladtam az utcára kérdezősködni, de nem látták sehol. Éppen a bolt előtt álltam, mikor hallottam, hogy üvölt a Miklós. Amikor hazaértem, ott feküdt a porban a gyerekkel és nyüszített. Mind a ketten csupa szarak voltak. Akkor még nem tudtam, hogy meghalt, csak a férjem tudta. Azonnal hívtam az orvost, de már késő volt. A férjem alig tudta elmondani, hogy ott találta az emésztőgödör alján. Én is sírtam, de valahogy nem tudtam fölfogni, mintha csak eljátszanánk ezt az egészet. Lemostam őket a slaggal, és megláttam a Gyurika arcát. Halott volt. Nem mertem kivenni a férjem kezéből, nem mertem hozzáérni. Hiába akartam bármit csinálni, nem tudtam mihez nyúlni. Mintha semmi nem lenne ugyanaz, mint régen. Minden, amit láttam, nem láttam, minden, amit hallottam, nem hallottam. Az orvos adott nekünk két nyugtató injekciót.

A következő év tavaszán úniós pénzt nyert a város, Gyurika halálának első évfordulóján hozzánk is bevezették a csatornát.

A Fanni az egy igazi valóság

Tavaly rábeszélt a Hajni az óvodában, hogy ne csak a vécéket szereljem meg társadalmi munkában, hanem most már elvállalhatnám a télapót is. Valahogy annyira nem tudok ellenállni az óvónőknek, mert olyan szép a munkájuk, gyerekkel foglalkoznak egész életükben, hogy ráálltam a télapóra. Volt rajtam annyi orvosi vatta szakállnak, hogy a feleségem nem használ el fél év alatt ennyit, de ahogy beléptem a bottal meg az ajándékkosárral, a gyerekem elkezdett kiabálni, hogy apu-apu. Otthon aztán megkérdeztem, hogy honnan a fenéből tudta, hogy én vagyok, mire azt felelte, senkinek nincs olyan jó műhelyszaga, mint nekem.

Pedig mosdok rendesen meg borotválkozok, és a hajammal is foglalkozok. Mondjuk hajat annyira nem kell mosni, mert gyerekkorom óta úgy nő, mintha zselézném. Az iskolában is mindig ebből volt a vita, hogy te, Győző, állj föl, fiam, miért zselézed a hajadat. Hiába kaptam intőt zselézésért, nem értették meg, hogy nekem ez genetikailag van lezselézve. Igaz, se anyámnak, se apámnak nem volt ilyen haja, de talán valamikor a középkorban egy régi rokonnak.

Szóval van egy kislányom, Fanninak hívják, de nem azért, mert az anyjának is ez a neve, hanem egyszerűen szerettük volna, hogy Fanni legyen. Olyan jó azt mondani, mikor a fúró kicsapja a lakásban a villanyt, hogy hahó, Fanni, itt vagy? Itt vagyok, apa! És már megyek is a biztosítékot cserélni.

A feleségem könyveléssel foglalkozik, úgyhogy ő is itthon van. Amikor a Fanni született, akkor vásároltuk ezt a házat. Nekem az istállóban állítottuk be a műhelyt, a feleségem meg a spájzban könyvel, úgyse nagyon szeretjük a befőtteket.

Ha megunom a munkát, néha bemegyek hozzá a spájzba, megmosom a kezem és a pólón át hátulról megfogom a melleit. Nincsenek nagy mellei, de jó fogni őket. Van, hogy hagyja és megnyalja a fülemet, de ha nagyon benne van a munkában, akkor kicsit ideges, hogy kimegy a fejéből a százalékláb. De nekem ez a valóság, és elég tíz másodperc, hogy egész estig érezzem a melleit. Úgy fogom meg a kalapácsot, a csavarhúzót, de még a kombinátfogót is, hogy a Fanni melle ott van a kezemben.

Ha zajos munkát végzek, akkor többnyire a tévét kapcsolom be, azt lehet zajban is nézni. A szögelés az határeset, akkor szólhat a rádió. A múltkor például azt hallottam, hogy a Húsvét-szigeteknél nyulak csontvázára bukkantak a régészek, mire a londoni tőzsde óriási esésbe kezdett.

Megmondom őszintén, hogy engem nem érdekel a pénz. A lényeg az, hogy legyen mindig tiszta kertésznadrágom, amiben behúzódok a műhelybe motort tekercselni. Na, a motortekercselés az egy emberpróbáló munka, főleg, ha pulóverben vagy. A pulóver ugyan kényelmes, mert arra nyúlik, amerre mégy, csakhogy úgy beleakad a drótba, hogy észre se veszed. Aztán fordulnál oda a villanykapcsolóhoz, hogy fölkapcsold a neont, mert lassan besötétedett, de nem éred el a kapcsolót, mert föl vagy akadva abba a kurva drótba.

Néha annyira belemelegszek a munkába, hogy azt se veszem észre, hogy telik az idő. A feleségem egyszer csak megjelenik az ajtóban és azt mondja, gyere már befelé, ma te mondasz mesét a Fanninak. Talán ez a legnehezebb az életben, hogy amikor egész nap szegecselsz meg menetet vágsz a vízvezetékre, akkor egyszer csak azt mondják, hogy na, mondj egy mesét. Van a Fanninak annyi mesekönyve, hogy lassan porszívózni se lehet tőlük, de ő a frissen kitalált mesét szereti. Kezdd azzal, apa, hogy kimentél a kertbe és megszagoltál egy kankalint. Na, innen folytassam. Aztán próbálok valahogy közös nevezőre jutni a lányommal, mondom neki, hogy kimentem a kertbe és megszagoltam a kankalint, csakhogy a kezemben volt egy hatalmas ütvefúró, anyukád pedig szilvás gombóchoz dagasztotta a tésztát a konyhában, de előtte megnézte, van-e otthon prézli. Hát nem volt, képzeld, Fanni, úgyhogy a hatalmas ütvefúróval a kezemben elindultam prézliért.

És akkor találkoztál a kocsma előtt a Ferivel?

Dehogy találkoztam, apád nem kocsmázik...

Na, így megy végig a tévéhíradó alatt, mire végre elalszik a lányom. A Feri, mondjuk, tényleg a barátom, időnként benéz, hogy megvagyok-e még. Együtt jártunk suliba meg csajozni, úgyhogy ha kicsit kapatos, elkezd a feleségem előtt mindenfélét mesélni, az meg olyan féltékeny lesz, mintha a szeme láttára húznám végig a Jutkát a templomkertben. Szóval, jó barát a Feri, de csak a műhelyajtóig. Ott is olyanokat mond azért, jó hangosan, hogy behallatsszon a feleségemhez a spájzba, hogy te, Győző, annyi minden van már ebben a műhelyben, csoda, hogy guminőt nem tartasz.

Amikor nincs kedvem dolgozni, akkor is itt vagyok. Kihozok egy üveg pálinkát, fölülök a satupad sarkára, aztán kupicázgatok. Bekapcsolom a magnót a régi kazettákkal, csupa hevimetál, de valahogy már nem bírom úgy, ahogy régen. Két deci pálinka után inkább a Prokofjev.

A feleségem jobban szereti, ha itthon iszom, mert attól fél, hogy odakint meglátok valakit részegen, aztán már nem működnek a gátlások. Hiába mondom neki, hogy én hűséges vagyok, olyankor a kezemet nézi és sarkon fordul. Mert hogy nem hordom a karikagyűrűt. Annak semmi értelme, hogy este elalvás előtt fölhúzom, a reggeli után meg visszarakom a fürdőszobatükörbe, mert a műhelyben balesetveszélyes az ékszer. A Ferinek is azért olyan lapos az orra, mert a szüretnél bekapta a láncát a szőlődaráló, aztán úgy odacsapta a pofáját a daráló oldalához, hogy két napig nem tudta megmondani, hogy hol parkolt a kocsijával.

Különben meg télen a legjobb a műhelyben. Jól befűtök a kazánba, innen mennek a csövek a lakásba. Abba is jó belegondolni, hogy tőlem folyik a meleg a feleségemhez a spájzba, ő meg fejti, fejti azokat a számokat. Biztos neki is eszébe jut, hogy innen megy ez a jó meleg. Szerintem ez az igazi családi béke meg a szerelem alapja, amikor a fűtésrendszer is szerepet játszik benne.

Aztán nyáron minden más lesz, bekapcsolom a ventillátort, amitől megfájdul nyakam, azt szedhetem az izomlazítót egy hétig. Gondoltam rá, hogy beszerelem a klímát, de attól meg csalódott vagyok. Amikor eljárunk a boltba vásárolni és lehűtenek mindent, olyan értelmetlen aztán kilépni a forróságba, megy lefelé a nap, és akkor jössz rá, hogy odabent disznótorost vettél meg kocsonyát, miközben nyár van.

A szüleimet régen elvesztettem, mert sokára születtem nekik. Úgy tudom, hogy velem akarták bearanyozni az öregkorukat. Egyszerre haltak meg ugyanabban a betegségben, csak fél nap késéssel. Anyám még el tudott köszönni apámtól, de apám már csak tőlem. Akkor levettem a karjáról ezt az órát, és azóta is minden reggel fölhúzom. Kiraktam ide a falra, ahol csak én látom, és ha ránézek, tudom, hogy telik tovább apám ideje apám nélkül. Fanninak nem szoktam erről beszélni, ez olyan filózós magánügy. Mondjuk az is igaz, hogy akkor megyek be hozzá megfogni a melleit, amikor már nem bírom az órát nézni. Bemegyek és megfogom a príma melleit. A Fanni az egy igazi valóság.

Átutazók

A reggeli busszal mentünk be a városba, nehogy elkéssük a megnyitást. Már így is ötkor kellett kelni, mert négy kilométerre lakunk a buszmegállótól, és mire mind az öten megmosdottunk, az sok időbe került.

Főleg a gyerekek mosdanak lassan, azok közül is az Enci, mert az még akkor is alszik, amikor ébren van.

Az este kiraktuk a rendes ruhákat, amikben templomba megyünk vagy temetésre, hogy azért az alkalomhoz illeszkedjünk. A feleségemnek van egy nagy rózsás kendője, abban akart jönni, de próbáltam megértetni vele, hogy tavasz van. Erre azt mondta, lehet, hogy tavasz van, de nem festeti többet a haját, nem csinál magából úri kurvát, ötvenévesen ősznek kell lenni egy asszonynak. És azért kell a kendő, mert neki még ott van a haja végén a tavalyi festék, aztán azzal úgy néz ki, mintha vinné magán az árnyékokat.

Nehéz dolog nőnek lenni, elismerem, engem is lánynak akartak a szüleim, de nem hagytam annyiban.

A nagyobbik lányunk, a Zsuzsi meg olyan fiús, hogy egyszer biztos megbánja még az életben. Eljár focizni, jól bánik a bicskával, és a haja is olyan rövid, hogy hiába veszünk neki hajcsatot a névnapjára.

A legidősebb gyerekünk a Marci, az meg egy könyvmoly, ott ül bent egész nap a sarokban, aztán fogja a kezében a könyvet. Lassan tizenhárom éves, de még nem volt lebarnulva.

Én mindig azt hittem, hogy majd hasonlítani fognak rám a gyerekek, de csak az Enci örökölte a vastag szemöldökömet. Vagy legalább a feleségemre hasonlítanának, de arra se. Más korban élünk, mint ők, az az igazság. De azért nincsen semmi baj, ettől még összetartozunk, és biztos hiányozni fog, ha a Marci elmegy könyvtárosnak, a Zsuzsi rendőr lesz, mert olyan harcias. Az Enci még nincs kialakulva, belőle bármi lehet, lehet szakács vagy óvónő vagy beszélhet angolul, ha akar.

Az apám mindig azt mondta, hogy a szülő akkor érzi legjobban magát, ha látja, hogy a gyereke megcsinálja azt is, amire neki már nem jutott idő. Én nagyon szerettem az apámat, de hogy helyette csináltam volna bármit is, azt nem vettem észre. Ha csak nem arra gondolt, hogy mikor meghalt, én szüreteltem náluk a lugasban.

Én nem várok semmi ilyesmit a gyerektől, hadd menjen a maga útján, én meg elvégzem azt, amit tudok, mindig is fölöslegesnek találtam az igazgató-helyettesi posztot.

Fölszálltunk a buszra mind a négyen, nálunk az a szokás, hogy én fizetem a jegyet, a városig elbeszélgetek a buszvezetővel, a többieknek meg van helyük.

Ezen a járaton a Laci volt a sofőr, régen ő védett a falusi válogatottban, de aztán úgy elhízott, hogy most már inkább csak vezet. De azért a reflexei még mindig jók, úgy tudja kerülgetni a kutyát meg a tyúkokat, hogy csak ritkán üti el valamelyiket. Most azt mondta, várja már nagyon a nyugdíjat, pedig tíz éve van még hátra. Kiszámolta, hogy addig 365 ezer kilométert fog vezetni, pontosan kilencszer kerüli meg a földet a nyugdíjig. Csak az a baj, hogy ugyanazon az ötvenkilométeres útszakaszon. Mondtam neki, hogy ne búsuljon, az a lényeg, hogy a buszban mindig jó meleg van.

Mutatni akart egy képet, hogy emlékszem-e még az Erzsire, hogy mennyire odavolt érte nyolcadikban, és még most is azt hiszi, ha akkor este fölkéri táncolni, azóta már kint élnének nyugaton, és ő egy nagyvárosban az Erzsinek mindent összetaxizna. De hiába emlékeztem rá, le kellett szállnunk, mondtam, hogy majd az estivel jövünk vissza, amivel régen a mozifilmeket hozták a faluba.

Nagyon drága volt a jegy, és próbáltam, hogy adjanak családi kedvezményt a kapuban, de a Marci nem hozta az igazolványt, és nem lehetett tudni, hogy elmúlt-e már tizennyolc. A Marci akkora magas, hogy hozzá se kezdtem bizonygatni, két gyerekre meg még nem adtak nagycsaládos kedvezményt. Mindegy, legföljebb nem ebédelek, csak mehessünk befelé.

A polgármester nagyon szépen beszélt, azt mondta, hogy az egyik legfontosabb hagyományunk ez az utazási kiállítás, ahol mindenkit megtalál a maga igénye, legyen az gazdag egzotikus, vagy bármi más.

Akkor már rendesen kezdett sütni a nap, úgyhogy a pavilonban lemelegedtünk, de mondtam mindenkinek, hogy ne vegye le a kabátját, mert nem szeretnék újat venni, ha elhagyja. Inkább izzadjunk, az nem kerül semmibe.

Abban egyeztünk meg, hogy ne cipeljünk egyforma prospektusokat, hogy csak az asszony veheti el a pultról, a gyerekeknek csak mutogatni szabad. Én meg viszem a szifonos szatyorban. Megvan már húsz éve, az apámék ezzel hordták az üveges szikvizet, két robbanást is kibírt, mikor részegen nekivágta a szőnyegporoló betonnak.

De nem volt elég a szifontáskát cipelni, a gyerekek is folyton elmaradoztak, úgyhogy meg kellett állni a szomjúság miatt. Leültem egy padra a Marcival, a feleségem meg kiment a két lánnyal a vécére vizet inni, meg mondtam, csináljanak mást is, ha akarnak. Amikor megjöttek, átadtam a szifontáskát, és én mentem ki a Marcival. A vécében olyan klóros volt a víz, hogy alig bírtam meginni. A Marci szerint nem klóros, hanem kénszagú, mert annyi nálunk a termálvíz, hogy még a vécében is azt használunk olcsóbban. Olyan okos ez a gyerek, hogy egyszer agyonüti a könyvespolc. Mindegy, hogy klóros vagy kénes, ha egyszer ihatatlan! Mire való a tudás, ha nincs értelme használni!

Amikor visszamentünk a padhoz, nem volt ott az asszony, se a gyerekek. Hova az istenbe tudnak elmenni, mikor azt beszéltük meg, hogy itt maradnak. Hiába néztem bárhova, nem láttam őket sehol. Mondtam a Marcinak, hogy legalább ő is szétnézhetne, három fejjel magasabb mindenkinél. De ő se látott senkit.

Akkor elkezdett lökdösni valaki, hogy mi van, mit keresel. Ott ült az asszony a padon. Hát ez meg hogy lehet? A múltkor a pipámat is fél napig kerestem, és ott volt a kezemben.

Sétáltunk még két kört a pavilonban, de addigra olyan meleg lett, mint valami nyári utazáson. Kimentünk a pavilonból, vettem négy perecet meg két liter ásványvizet, aztán átmentünk a másik parkba, és leültünk a halott katonai emlékműnél. Csak ott vannak olyan padok, amin öten is elférünk. Középre állítottam a szifontáskát, volt benne vagy negyven prospektus, aztán szépen elkezdtünk ebédelni, én meg olvasgattam az utazásokat.

A magyar helyekkel kezdtem, hogy ha végez a feleségem a pereccel, akkor azt már át tudjam adni, ő meg a lassan evő gyerekeknek.

Az egyik prospektus nagyon hasonlított a tavalyira, legalább is a képek tisztára olyanok voltak. De mindegy is nekem, úgyse jutok el sehova. Az asszony is legalább képen lássa a tengert, és most, hogy harmadszorra jövünk, pontosan tudja, hogy a sziklák fölött az nem galamb, hanem sirály. A gyerekek meg világot látnak, aztán majd elindulnak maguktól, ha tudnak, nem mondhatják azt, hogy az apjuk nem tett meg értük mindent. Jó lesz majd nekik visszagondolni arra, amikor bejöttünk a városba, és a halott katonai emlékmű mellett lapozgattuk az utazási prospektusokat.

A hetedik érzés

Az az igazság, hogy alig látok valamit. Így születtem, bele a vakvilágba. Sokáig azt hittem, hogy ez a normális. Vagyis nem olyan sokáig, mert folyton látni akart az orvos.

A kisgyereknek van valami a szemével, meséli anyám most is a gyerekkoromat, aztán szétnyomja a villával a krémest.

A tévénél bárki elém ülhetett, nem zavart túlságosan, legalább eltakarta a homályos foltot. Arra viszont mindig ügyelt az apám, hogy kellő hangerőre csavarja a tévét.

Olyan hangerőre kapcsoltam a televíziót, hogy majd kiesett az ablak, meséli olykor apám a gyerekkoromról, tölt magának egy kupica pálinkát és egyből lehajtja.

Sokszor kérte, hogy pálinkázzak vele, de akkor végleg fölfordul velem a világ, úgyhogy maradt a szódavíz, vagy a sör.

A sörrel jó barátságba kerültem, valahogy olyan megértőnek találom. Ihattam belőle bármennyit, soha nem rúgtam be. Vagyis egyszer.

Bekerültem a gyengénlátók csapatába, és a Tilda volt az edzőnk. Azt mondta, régen látott vak fiút ilyen arányos testtel, kár, hogy nem láthatom magam. És hogy ő szeretne velem közelebbről is foglalkozni. Elutaztunk valahova a kocsiján, kivett egy szobát és egy napon keresztül simogatott. Gyakorlatilag vele voltam először nővel. Elméletileg az más. Vagy húsz évvel idősebb volt nálam. De hát mit számít az nekem? Rengeteg sört megittunk, hogy pótoljuk az elvesztett folyadékot. Ezt, mint edző nagyon jól tudta. Aztán már nem emlékszem, mi történt. A másnaposság a legrosszabb dolog a világon. Talán ha láthatnám, hogy más hogy van ilyenkor. Olyan rosszul voltam, hogy a Tilda megrémült, mert meghalok, és annyit azért nem ért a testem, hogy ezt lássa.

Beteg szinte soha nem voltam, a megfázást kivéve, de az mindig elkapott. Nem éreztem, hogy mi hideg és mi nem. Azt mondják, én nem vagyok rendes vak, mert a vakoknak rendszerint kifejlődik valamilyen képességük, amivel a látást pótolhatják. Nekem nem fejlődött ki semmi.

Először a színeket próbálta az orvos, hogy tapogassam a lapokat és majd érezni fogom, melyik milyen színű. Azt mondta, Menyus, érezd a sárgát. Merthogy Menyhértnek neveztek el. De mi az, hogy Menyhért? Soha senkit nem hívnak Menyhértnek, csak engem. Kérdeztem anyámat, hogy jutott eszükbe ez a név. Mindent apámra ken, mert tudja, hogy nem szeretem a nevem. Kiskoromban azzal vigasztalt, hogy ha nagy leszek, majd átgondolom és kicserélhetem. Lehetek Viktor, Gyula, de még István is. Ezek se nagyon tetszettek, úgyhogy nem terveztem nagykoromra névváltoztatást. De tényleg, mi is lehetnék? Nekem sokkal jobban tetszenek az olyan nevek, mint a Bumbum Ferkóé. Minden diszkóban megver valakit, vagy ha nincs szerencséje, akkor őt kapják el. Mennyivel jobban hangzik az, hogy Bumbum Ferkó, mint az, hogy Berkó Menyus.

Apám a nagy Berkó család leszármazottja, ő így emlegeti. Azt mondja, Berkó van Japántól Amerikáig mindenütt. A Berkók elárasztották a világot, és ha valahol a világűrben intelligens élet nyomára bukkannak, akkor abban is lesz legalább ötven százalék Berkó.

Anyám a Sípos családból származik, az például egy szép név, mert van értelme. Például sípol a tüdőm. Lehet, nem is a Menyust, hanem a Berkót kell lecserélni, mert a Sípos Menyus mindjárt jobb. Majdnem olyan ütős, mint a Bumbum Ferkó. Egyébként egyszer engem is pofán vágott, de aztán bocsánatot kért, összetévesztett a Nagyhajú Pali bácsival, akinek ez a rendes neve. Nagyhajú Pali bácsi ugyanis sok pénzzel tartozott Bumbum Ferkóéknak. Ferkó a diszkóban követelte a pénzt, én meg nem láttam és egy korsó sörrel belesétáltam a verekedésbe. Nagyhajú Pali bácsi egy héten belül kifizette a tartozást, mert szégyellte, hogy miatta tört össze a szemüvegem.

Merthogy szemüveget hordok, legalább jelezze valami a látásom. Fehér botot akart az orvos, hogy tanuljak meg vele járni, de nem sikerült. Össze-vissza törtem vele mindent. Legelőször az orvos várótermében suhintottam arcon a Csizmadia nénit, aki egyszerre három fertőzést szedett össze a Szaharában. A fia beszélte rá, hogy menjen ki vele, meg a Klárikával, a második feleségével, akinek utazási irodája van a villamos Gyík utcai megállójánál, és ezüstfokú támogatója a Golf Basic Numera egyesületnek. Csizmadia néniről aztán mindenki tudta, hogy isten nem bottal veri.

Aztán azt kérte az orvos, próbáljam kifejleszteni a hallásomat, ha már a tapintásra nem vagyok érzékeny. Figyeljem a hangokat, hogyan jönnek a térből, és rakjam össze a mozaikot. A kedvemért különböző nagyvárosokból szerzett hangfelvételt, hogy érezzem magam Lisszabonban, Kalkuttában, Kijevben és Torontóban. De semmilyen mozaikot nem tudtam összerakni. Akkor azt mondta, nekem biztosan lesz majd egy speciális hetedik érzékem, ami már tudat alatt megvan, csak elő kell bányászni. Hogy akkor most bányásszunk. Megígértem, hogy figyelem magam, de ne bányásszunk.

Ha jól tudom, már majdnem föladta, mikor azzal állt elő a szüleimnek, hogy ha lenne egy testvérem, aki lát, azzal biztosan rivalizálni szeretnék, és akkor fejlődésnek indulnának bennem a látósejtek, és ki tudja, talán még festhetnék is. Ezt a Nagyhajú Pali bácsitól tudom, mert ő régen festett, és anyámék megkérdezték tőle, hogy lenne-e kedve órákat adni, ha úgy hozná a helyzet. Hát az a helyzet, magyarázták neki anyámék, hogy most megpróbálkoznak egy öccsel, hogy rivalizáljunk és akkor a látósejtek rendbe raknak. Szerencsére Nagyhajú Pali bácsi nem vállalta, elég volt neki megadni a Bumbum Ferkó tartozását, és mert eszméletlen hülyeségnek tartotta, elmondta nekem is, mit terveznek anyámék.

Egyébként Nagyhajú Pali bácsi dohányt akart termeszteni és azért kellett neki a pénz. Azt mondta, hogy kissé megvilágosodott. Mert hogy egész életében nagy dohányról álmodott, és csak most értette meg a szavak és az álmok jelentését. Dohányt kell termeszteni és eladni a Philip Morrisnak termelői áron. Először fele részt ígért a Bumbum Ferkónak, csakhogy balul ütött ki az dohány. Nagyhajú Pali bácsi megvett minden gépet a dohánytermesztéshez, de a Philip Morris nem állt szóba vele. Még egy kávét se ihatott a székház büféjében, mert áramszünet volt. A lift se működött, aztán fölment gyalog a kilencedikre, ahonnan úgy rúgták ki, hogy a lába se érte a földet, merthogy nem volt kitűzője. Hiába mondta, hogy ő Nagyhajú Pali bácsi, ilyen jelszót egyik biztonsági ember se ismert. Próbálkozott aztán levélben, de annyira elkeseredett, hogy nem ajánlva adta föl, így aztán eltűnt a levél a posta útvesztőjében. A gépeket ugyan el tudta adni, de nagyon rossz áron vette vissza a gépgyár. Állítólag ha vashulladéknak viszi, jobban jár. Végül abban egyeztek meg, hogy Nagyhajú Pali bácsi minden héten teljesíti Bumbum Ferkó egy kívánságát. Így aztán eljárt hozzájuk meggyet szedni, kapálni, szüretelni, amíg a munkabér ki nem adja a kölcsönt. Végül is a sok együttlét alatt egészen összebarátkoztak, szinte minden este meccset néztek, söröztek vagy sakkoztak. Soha nem látott még senki ilyen két jó barátot.

Menyus, szólt bele egyszer csak az orvos a telefonba, kint jártam Ontarióban egy orvos-konferencián, és hallom, hogy Dublinban olyan szemműtéteket hajtanak végre, amivel te is láthatnál. Hirtelen nem tudtam mit mondani, a szokásosnál rosszabb tréfának tartottam. Tudok én mindenről, nem kell nekem látni.

Nem is vagy kíváncsi?

De, mondtam, és semmiféle kíváncsiságot nem éreztem, csak azt reméltem, itt befejezi. És mennyi pénz az?

Ingyen van.

Hogy a fenébe?

Ha aláírsz egy papírt, hogy vállalod a műtétet, akkor még az útiköltséget is fedezik. Így se látsz, Menyus, mi bajod lehetne!?

Ezt tessék szépen a szüleimnek beadagolni, mondtam a dokinak, nekik is át kell gondolni, hogy megváltozik majd minden, ha látni fogok. Először is le kell adni a rokkant nyugdíjamat, állást kell keresni, ami mostanában nem egyszerű. Szóval, lehet, hogy nincs értelme megbolygatni ezt az állapotot.

Amíg ő a szüleimmel beszélt, én leültem Nagyhajú Pali bácsival meg a Bumbum Ferkóval tanácskozni, hogy szerintük mi legyen. Ők támogatták a látásomat, annak ellenére, hogy már így vagyok megszokva. Anyámék azt mondták, erről nekem kell dönteni, az én felelősségem, ha kinyílik a csipám harminc év távlatában. Én meg addigra úgy voltam vele, hogy máshogy soha nem jutok el Dublinba, még ha nem is látok belőle semmit.

Az orvos beszerezte a papírokat és két hónapra bejegyeztek a műtétre. Hogy olcsóbb legyen az út, csak az orvos jött ki velem, mert végül nem fedezték az útiköltséget.

Repülőgéppel utaztunk. Nagyon furcsa volt, ott jutott először eszembe, amit az orvos mondott a hetedik érzékről, mintha ez az lenne, a repülés. De nem említettem neki, mert el volt kötelezve a karrierjének. Azt mondta, ne haragudjak, hogy belerángatott a rossz szememmel, de ha jól sikerül a műtét, akkor megjegyzik a nevét és bekapcsolódhat a nemzetközi vérkeringésbe. Akkor nevettem rajta először jót életemben, hogy ilyet is csak egy orvos akarhat, hogy bekapcsolódni a vérkeringésbe. De hogy lássam, mennyire hálás nekem, két nappal hamarabb jöttünk és elvisz minden ír kocsmába, ahová csak akarom, fizeti a sört, és azt kérte, szólítsam Andrásnak. De hiszen magát Rezsőnek hívják! Az biztos, de az angolban nincs ő betű és akkor Rezsónak írnák a nevem, meg nincs is angol megfelelője. Márpedig egy nemzetközi orvosnak normális név kell.

Két napig a legjobb sörözőkbe vitt és én hálából öt percenként Andrásnak szólítottam, hogy a végére lassan azt se tudtam, hogy mi az én nevem. Majd otthon megint Menyus leszek!

A kórházban külön szobát kaptam, bár mondtam, hogy nekem mindegy, úgyse látom a többieket. De a fertőzés miatt ragaszkodtak az elzártsághoz. Az íreknek nagyon jó a humora, hoztak a szobámba egy tévét. Valamennyit értettem angolul, ez jó volt, mikor az ápolónő fölkészített, pontosan tudtam, mikor kelljek fel, vagy forduljak a hasamra.

Egy hétig tartott, mire a szükséges vizsgálatokat elvégezték rajtam. Jól esett, hogy ennyit foglalkoznak velem. Egyszer haza is telefonáltam, hogy rendben vagyok, jó az étel és rendesek. Az ír sörökről is tudtam volna mit mesélni.

Minden este elalvás előtt bejött hozzám az ápolónő, megfogta a kezem, és azt hiszem, imádkozott. Akkor kicsit megijedtem, hogy vallási kórházban vagyok és esetleg kiveszik a szerveimet, de olyan jó meleg volt a keze, hogy elaltatott. Egyszer arra kértem, hogy maradjon még és fogja a kezem. Sokáig maradt, talán már a munkaideje is lejárt. Akkor megint éreztem a hetedik érzékemet, ami olyan csodálatos volt, hogy majdnem elolvadtam. Aztán megcsókolta a homlokomat és hazament. Hirtelen azt akartam, hogy lássam az arcát, vagy valamit belőle. Olyan zaklatott lettem, hogy egész éjszaka nem bírtam aludni, pedig másnap volt a műtét.

Beadtak négy injekciót, aztán semmire nem emlékszem. Azt se tudom, hány napot aludtam át. Különben se tudtam a napokat, nem volt rá szükség. Le volt kötve a fejem két héten keresztül. Nem is érdekelt igazán, csak az, hogy átszállítottak valami másik szobába, és nem jött az ápolónő. Arra gondoltam, hogy becsaptak. Nyomást éreztem a mellkasomban, és állandóan járkálni szerettem volna. Úgy nyomtak vissza az ágyba.

Aztán végül egy sötét szobában levették a kötést és öt óra alatt fokozatosan adagolták a fényt.

Láttam.

És mondhatom, elég értetlenül néztem a világra.

Valahogy nem ilyennek képzeltem. Sokkal káprázatosabbnak. És akkor éreztem, mintha gyerekkoromból lennének erről halovány emlékeim. Mintha láttam volna már, de egészen régen elfelejtettem.

Az orvosom, Rezső, vagyis András ekkor látogatott meg először, ő is olyan furán nézett ki. Be volt esve a mellkasa.

Idegenek között éreztem magam. Ilyenkor becsuktam a szemem és minden visszaváltozott.

Legszívesebben mentem volna haza a faluba Bumbum Ferkóékhoz, csak akkor hirtelen eszembe jutott, hogy az is más lesz, hogy minden más. Hogy harmincévesen kapok két szülőt. Kapok egy új életet. És hogy dolgoznom kell valamit.

Az orvos elintézte, hogy még egy évig küldjék a nyugdíjat, a dublini klinika pedig két évre, a további otthoni vizsgálatok idejére minden költségemet fedezze. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mindez mit jelent.

A fejembe vettem, hogy megkeresem azt az ápolónőt, aki a műtét előtt vigyázott rám. Talán pont ő volt az, aki azt mondta, ilyen információkat nem adhatnak ki. Megértettem, mit mondott, de nem akartam elfogadni. András magyarázta el, hogy itt másképp gyógyítanak. Pontosan tudták, hogy a műtét előtt nagy szeretetre, odafigyelésre van szükségem, hogy lelkileg készen álljak rá. És utána mi van? Dühöngtem és csapkodtam, de András lecsillapított, hogy ez csak egy érzés, ami elfog múlni.

Menyus, mondta, mikor kiengedtek a kórházból és újra elvitt sörözni. Bazmeg, Menyus, te egy két lábon járó csoda vagy. Szerelmes lettél két tenyérbe.

Sejtettem, hogy valami ilyesmiről van szó, és lassacskán beletörődtem, főleg, hogy a Rezső azt mondta, várnak rám otthon is a tenyerek.

Anyámék olyan boldogok voltak, hogy két hónap után újra látnak, hogy még azt is elfelejtették, hogy én meg most látom őket először. Szerencsére az ő látványuk nem okozott semmilyen traumát, valahogy így éltek bennem eddig is.

A Bumbum Ferkót nagyobbnak gondoltam, csoda, hogy ekkora magassággal mer verekedni. Azt mondta, így közelebb van a gyomorszájhoz meg kisebbet esik, ha leütik.

A Nagyhajú Pali bácsi meg sántított. Eddig ezt nem tudtam róla. Meg hogy kétágú cseresznye van a vállára tetoválva.

Heteken át én voltam a csodagyerek, mindenki jött, hogy megismerem-e, meg hogy ilyennek képzeltem-e. Hogy tudni szeretnék, milyenek voltak ők egy vak világában.

Semmilyenek, nem volt testetek, csak hangok voltatok. A hangok pedig pont olyanok, ahogy most beszéltek. Ezt találtam ki, hogy ne jöjjenek annyian.

Sorra következtek a családi vendégségek, amiken aztán nagyon kevertem, hogy a Rezsőt Andrásnak szólítsam, mire ki kellett találni, hogy volt a dublini kórházban egy hasonló figura, aki sokat vizsgált. De mindez hamar megoldódott, mert Rezsőék fél év múlva külföldre költöztek. A házukat itt hagyták és engem bíztak meg azzal, hogy locsoljam a virágokat, őrködjek, satöbbi. Sőt, Rezső doktor egy szobát is berendezett, arra az esetre. Hogy milyen esetre, azt az első diszkó után mindjárt megtudtam.

Anikónak hívták a lányt, és hál’ istennek nem akart táncolni. Állítólag kettővel alattam járt iskolába és sokszor gondolt rám, mikor kint voltam Dublinban és azt mondta, szívesen fogta volna a kezem, hogy segítsen elviselni a nehéz napokat.

Akkor nekem könny szökött a szemembe és úgy elkezdtem röhögni sírva, hogy ki kellett mennem mosakodni. És ahogy beálltam a piszoárhoz, akkora merevedésem lett, hogy nem bírtam vizelni. A Bumbum Ferkó meg csak nézte, hogy mi van velem.

Akkor megint hetedik érzésem lett.

Ahogy kijöttem a vécéből, az Anikó nem volt sehol. Mintha hasba vágott volna a Bumbum Ferkó. Nincs semmi Anikó, megbolondultam. Nincsenek tenyerek. Az egész egy őrület, aminek véget kell vetni.

De mielőtt beleélhettem volna magam a nagy csalódásba, Anikó föltűnt az öltöző felől a kabátjában. Egy árva szót nem beszéltünk, úgy mentünk az orvos házához. Csak azon csodálkozott, hogy nekem oda kulcsom van.

A harminckettedik születésnapom előtt két héttel tudtam meg, milyen az, ha nem csak tenyérből szeretnek. Némi emlékem ugyan maradt Tildáról, de látni azt, amit megfogok, egészen más.

A születésnapomat úgy ünnepeltük, mintha egész életemben együtt ünnepeltük volna. Éljünk együtt, mondtam ki az érzés folytatását, mintha azt akarnám csak, hogy nyissa ki az ablakot. Elmegyek dolgozni, amíg Dublinból jön a pénz, találok bármit. Úgy bólintott rá, mintha kitalálnám a gondolatát.

El se akartam hinni, hogy van ilyesmi. Olyan hálás voltam Rezsőnek, amiért rábeszélt a műtétre, hogy megígértem neki levélben, hogy ha fiam születik, az elsőt Rezsőnek, a másodikat Andrásnak hívják.

Aztán lett még másik három lány is, öt Berkó-gyerek. Csak azt kértem, egyik se legyen Menyus.

Megtanultam rendesen angolul és bejártam a városba turistákat vezetni, meg mindenfélét fordítgattam.

Anikó akart még egy gyereket, de azt mondtam, hogy szerintem így most boldogan élhetünk. Nem jött zavarba, csak kicsit kevesebbet beszélt. Aztán az is elmaradt és minden ment a régiben, egyik gyereknek se jutott eszébe, hogy szeretne egy testvért.

A házasságunk 16. évét jártuk, mikor egy délelőtt a teraszon recepteket fordítgattam. És valahogy elhomályosult a látásom. Azt hittem, a fáradtság, vagy valami, de nem akart visszajönni, hiába dörgöltem. Úgy megrémültem, hogy fölhívtam a Rezső számát. A felesége vette föl és megkérdezte, hogy nem kaptam meg a gyásztáviratot?

Meghalt az orvosom.

Letettem a kagylót. Kibotorkáltam a szobából, és csak most szóltam a feleségemnek, hogy valami baj van a szememmel.

Bevitt a kórházba, vizsgáltak, néztek, előszedtük a régi papírokat, de azt mondták, ők ehhez nem értenek, Dublinba kell kimenni, hátha ott van rá esély.

Fölhívtuk a dublini klinikát, ahol azt állították, hogy a projektnek öt éve vége, lezárták a kutatást. Egy professzort aztán mégis találtunk a régiek közül, aki annyit tudott mondani, hogy ilyen tartós javulás után és ilyen hosszú látási lehetőséget követően nagy a valószínűsége, hogy valami egészen más okozott bajt.

Tanácstalanok voltunk, összefolytak előttem a gyerekeim, csak a hangjukat hallottam. A feleségem mindenhova elvezetett és azt mondta, higgyem el, ettől nem változik semmi.

Neki nem változott semmi, de én olyan mélyre zuhantam, hogy kedvem se volt az ágyból kikelni. Amit bírtam, magnóról lefordítottam, hogy legyen elég pénz, este meg reggel bejöttek a gyerekek, ételt kaptam meg inni, és átköltöztem a vendégszobába. A feleségem tört, zúzott, vitatkoztunk, de nem volt rám hatással.

Újra az akartam lenni, aki régen. A vak Menyus.

Aztán egy nap taxit hívtam és elmentem anyámékhoz. Ebéd után voltak. Anyám krémest evett, apám meg pálinkázott. A feleségemtől mindenről tudtak. Ültünk egy órát, nem mondtak semmit. Ahogy kifordultam a kertből, anyám utánam szólt.

Mindig olyan furcsa gyerek voltál, és most még ez is. Miért kell neked folyton másnak lenni, mint a többieknek.

Nyomorultul teltek a napok, a feleségemnek lett pasija, aki fél év után odaköltözött. Anikó mondta, hogy szeretne bemutatkozni, de látni se akartam. Aztán egy idő után a gyerekeket se engedte be, olyan voltam, mint egy vakond a lehúzott redőnyök mögött. Csak azt nem tudom, minek sötétített be.

Sokat gondoltam arra, hogy eljött az idő befejezni, de azt is éreztem, hogy valami még hátra van.

Kiraktam a kezem a takaróra, hogy megfogja valaki. Aztán egyszer csak megfogta és tartotta percekig. A hetedikben voltam megint. A hetedik érzésben. Aztán a hasamra fektette a tenyeremet és kiment a szobából.

Tilda tojása

Két éve költöztem be a városba. Addig falun éltem egy nagy házban, ahol a kert végén akkora akácok nőttek, hogy alkonyatkor a házig vetettek árnyékot.

Először nehezen bírtam ezt a harminc négyzetmétert, mintha mindenütt falak vettek volna körül. De aztán megszoktam, mert nem gondoltam rájuk. Azért az nagy változás, ha a városból megy ki a faluba az ember, kap egy ilyen lyukért ott egy egész kertet meg házat, járkálhat mindenfelé, mégis otthon van.

A fiam vett tíz cserép virágot, hogy ne hiányozzon annyira a kert. Vett egy locsolókannát, az is zöld, hogy minél több legyen. Ezeket a városi virágokat nem nagyon ismerem, némelyik akkor is mozog, ha nem fúj a szél.

A nap délután süt be a lakásba, mert csak a szobán van ablak, az meg nyugatra néz. A fiam mindennek tudja az előnyét. Nem fogja reggel zavarni anyukát a nap, nyugodtan aludhat ameddig akar, vagy ha hajnalig tévézik, akkor délben is kelhet, lesz itthon konzerv meg fagyasztott pacal, elég egy alapos hagymás rántást csinálni.

Mondjuk a fiam soha nem tudott főzni, csak enni. A felesége se tud, azt mondja, akkor minek csinálnák azt a sok konzervet. Karácsonykor rakott marhanyelv volt, hármunknak négy dobozzal is fölbontott, kell az a kis plusz a szentestén. Azt mondta, a bor is palackban van és kinyitjuk, senki nem csinál külön bort a vacsorához magának. A biztonság kedvéért három konzervnyitójuk van, így akár kettő is elromolhat egyszerre.

Valamelyik délután megkérdeztem a fiam, mert nem bírtam a kíváncsisággal, hogy az ilyen nő, mint a felesége, aki a konzervet preferálja a konyhában, vajon hogyan viselkedik az ágyban. Akkorára nőttek a fiam fülei, mint egy szatyornak. Ott is konzervből csinálja? Nem akart válaszolni, hogy az anyja előtt nem szeretne elárulni titkokat, mert neki mégis csak az saját családja. Aztán addig unszoltam, hogy azt mondta, kazetta. A Gréta kazettázik, máshogy nem megy neki. Nézi egy fél órát a videón, aztán lehet vele mindent csinálni.

Nem bírtam ki hogy ne mondjam, hogy fiam-fiam, elég furcsán választottál. Nem volt más nő a közeledben? De hogy a Gréta nem ilyen volt, a sok munka miatt kell neki a plusz inger, napközben lefárasztják a bicikliboltban. Az egyiknek olyan kormány kell, a másiknak a csomagtartón is duda, a harmadik meg elviszi kipróbálni, és nem hozza vissza.

Hát jól van, beláttam, hogy a konzervnek is a bicikli az oka. Aztán még azt is megkérdeztem, hogy te boldog vagy, fiam? Erre se akart válaszolni, csak hümmögött, hogy mi az a boldogság, senki se tudja, nem lehet állandóan filozófiából élni, kell olyan is, hogy nem tudsz valamit, csak nézed a tévét, eszed a mogyorót, és hallgatod a szemetes kocsi pittyegését.

Eleinte minden hétvégén meghívtam őket ebédelni, nehogy rákosak legyenek a konzervtől, de nem bírtam pénzzel, lassan egy kacsát is megettek. Meg egyre inkább kifogytunk a témából, a Gréta ebéd után rejtvényt fejtett, vagy rágta a körmét. Egyszer se jutott eszébe, hogy elmosogatna vagy levinné a szemetet, nekem kellett meglépcsőzni a harmadikat, ami legalább negyed óra.

Egyszer amikor visszaértem, hallom a konyhai légszűrőn át, hogy veszekednek. A Gréta azt akarta, hogy írassam át a fiam nevére a lakást, mert ha meghalok, sokat kell utána adózni. Zoli meg azt mondta, hogy ő ilyet soha nem tenne, hogy a pénz miatt élve temesse el az anyját. De a Gréta azzal érvelt, hogy a halál után annyi adót fizetnek, amennyiből olyan kocsit is kijön, aminek kacsalábon forgó a kesztyűtartója.

Köhögtem odakint meg hozzávágtam a falhoz a vödröt, hogy jövök, aztán abbahagyták, és megkérdezte a Gréta, hogy sikerült-e levinni a szemetet.

Innentől elmaradtak az ebédek, mert mondtam a fiamnak, hogy hétvégén kártyázni járok. Akkor bevallotta, hogy ő is kártyázik, és megismert egy nőt, aki nagyon szereti. És a Gréta? A Gréta az más, az állandó. De hogy ez a nő, amikor nem látják, megsimogatja a fejét és hoz egy kávét, hogy kimenjenek cigizni. És akkor most mi lesz. Semmi, mi lenne? Nem mer hozzá jobban közeledni, mert a nő az új pénztáros a gyárban, és pénztárossal kikezdeni, végződhet nagyon rosszul is.

Látod, fiam, nem vagy boldog. Megdobban a szíved, ha egy kicsit jók hozzád. A Gréta csak szex és körömrágás. Ideje váltanod.

Aztán mindig csak hallgat és hallgat, és azt mondja, ne szóljak bele, ez az ő élete és nem az enyém. Ez biztos. Most meg az érdekli, hogy jól megvoltam-e az apjával, hogy miért nem nősültem a halála után, mert neki csak homályos emlékei vannak róla, ahogy éjszaka riadóban futott a laktanyába, meg hogy a pisztoly föl volt akasztva a fürdőszobában.

Most jöttem rá, hogy fogalmam sincs, mi maradt meg a gyerek fejében az apjáról, hogy mit álltam én ki egy katonatiszt mellett, amikor napokig napszemüvegben járt. Úgy éreztem, egyszerre tíz házasságot éltem le az Elemér mellett, dehogy házasodnék újra. Olyan üres lett minden, amikor elment arra a gyakorlatra, hogy le mertem volna írni, nem jön vissza többet. Lelőtték szegény fejét. Véletlenül. Hátba találta egy gránát. Mert mindig mindennel zsonglőrködött. Hogy ő bármit földob, azt úgyis elkapja. Hát ez lett a vége, nem kapta el.

Aztán hogy magamra maradtam, szokásom lett kijárni a tóra, vittem egy veknit és etettem a madarakat. A kert elgazosodott, három embert hívtak kivágni, mikor eladtam.

Jó volt nézni a madarakat, ahogy esznek és úsznak egyszerre. Itt a városban kijártam a térre a galambokhoz, de mire egy veknit elszórtam nekik, jött a parkőr, hogy ne szemeteljek. Mostanában szeletelt kenyeret veszek, és a koldusoknak osztogatom az utcán. Először elfogadták, másodjára rácsaptak a lábamra a bottal, hogy ne morzsáljam össze a placcot, mert jönnek a galambok és körbeszarják a sapkájukat. Vigyek inkább pénzt, ne ezt a szar tartósítószeres kenyeret. Hát abbahagytam, nem vittem nekik.

Délután, ha besüt a nap, elhúzom a függönyt és a tévét nézem. Megöntözöm a virágokat, lemosom a csapról a vízkövet. Néha bedobok egy üveg sört, és alszom hétig, nézem az alkonyodó falakat. Vajon hány évem lehet még hátra? Meddig kell itt feküdni, és visszagondolni az elmúlt télre, amikor olyan hűvös volt a lakásban, hogy sütőpapírba csomagoltam a virágokat, nehogy megfázzanak? Múlik az idő és nincs mire várni benne. Ezt azért nem gondoltam volna az öregségről. Talán ha Elemér élne, többet beszélgetnénk. Azt hittem, olyan lesz megöregedni, mint mikor a férjem zubbonyzsebében rátaláltam egy tojásra. Nem kérdeztem tőle semmit, de valahogy beleláttam az agyába. Visszaraktam a tojást, másnap reggel belebújt a zubbonyába. Este föltette a fogasra és lefeküdt aludni, dél óta ittak valami pincegazdaságban. Belenyúltam a kabátba, nem volt benne a tojás. Soha nem beszéltünk róla. Volt egy közös titkunk, amit csak én ismertem. Azóta sokszor gondoltam arra, hogy ott volt az a kabátban, csak lent, a cipzáros zsebben.

A szobafestő utazása

Amikor gyerekkoromban eljött hozzánk a szobafestő, én úgy néztem, mint a messiást, hogy tud a létrával járkálni a szobában. Aztán amikor szakmát kellett választani, valahogy bevonzott a járkálás. Az első gyakorlaton a színkeverésnél, hogy van-e valakinek kérdése, mindjárt megkérdeztem a létrát. Ki is röhögtek, hogy nekem ez a legnagyobb bajom, a többiek már simán járkáltak vele. Akkor elment a kedvem az egésztől, hogy nem becsülnek semmire, pedig egyedül én kérdezek. Fölmásztam, bal lábbal becsuktam a létrát, és eldőltem a festékszóró kompresszorra. Úgy bevertem a térdemet, hogy egy hónapig nem tudtam leülni.

Mindig ilyen vékony voltam, soha nem kellett sokat ennem. Kibírtam akár reggeltől estig egy pulykamájkrémes szendviccsel. Meg nem is kívántam a festékszag miatt. Ha annyi pénzem lenne, amennyi festéket én az életben szagoltam, most elmehetnék Mexikóba meg vissza.

Ezt az utat nézem már évek óta, de nem mondtam el a feleségemnek, mert akkor azzal nyaggatna, hogy te is akarod, miért nem megyünk már. A múltkor is elmondtam neki, hogy milyen régen ettem már bundás kenyeret. Hát aznap este nem azt csinált?

De nincs semmi baj a feleségemmel, mert nagyon szép, testes, mindig is szép asszonyt szerettem volna elvenni, és tessék.

Úgy beleszerettem, mint a savanyú uborkába. Úgy feszültek a mellei a blúzban, mint két töltött galamb. Elhívtam moziba, ő meg jött. Amikor leszúrták hátulról a nyomozó unokatestvérét, megfogtam a kezét. Először azt hitte, hogy félek, és átfogta a vállamat és magához húzott, mintha a gyereke lennék. Húsz centivel magasabb nálam, úgyhogy mindig ülve csókolóztunk. A nyelve is sokkal nagyobb, mint az enyém, de azért nincs belőle harag.

Amikor először láttam meztelenül, azt hittem, hogy elsírom magam. Hogy lehet egy kis szobafestőnek ilyen szép csaja? Lefeküdt az ágyra, én meg ugráltam körülötte, teli volt a teste szabad hellyel. A második alkalomnál megkértem a kezét, de azt mondta, ne siessük el, szeretné, ha szép maradna a fiatalsága.

Aztán így méricskéltük, mikor kinek a szülei nem voltak otthon pár órára, és akkor rohantunk egymáshoz. Egyszer elég rosszul sült el, mert hazajöttek az anyjáék, és ránk nyitották az ajtót. Hát ti meg mit csináltok, kérdezte az anyja. Teljesen sötét volt, csak az utcáról szűrődött be fény meg az előszobából, mondtam is, kiégett a körte, azt akarom becsavarni. Az anyja úgy tett, mintha elhitte volna, de aztán soha nem mentek el otthonról.

Tulajdonképpen lett egy kisfiunk, és akkor már összeházasodhattunk. Olyan furcsa volt, hogy hirtelen megszületett, egyáltalán nem készültem rá. Egyszer csak lett valaki, aki idáig nem volt, teljesen átéreztem a teremtés hangulatát.

Elég sok munkám van, nem nagyon éhezünk, majd ha nagyobb lesz a Gáspár, nyitunk a feleségemnek egy külön fodrászüzletet a garázsban. Olyan jó, hogy nem kell fodrászhoz járnom, mindig utáltam, hogy fogdossák a fejem, most a feleségem szépen levág mindent. Olyan hajat hordok, amilyet csak akarok, persze, nekem jó az úgy, ha simán le van vágva. Mert ha a festék beleragad, mondjuk copfom lenne, azt ugyan hígítózhatnánk ítéletnapig.

Általában ugyanabban a ruhában dolgozok mindig, csak a fehérneműt cserélem alatta, és bárhova bemehetek festékesen, mert hogy szobafestő vagyok. Például egy bankigazgató nem mehet be a postára festékesen, mert mindjárt kérdeznék, hogy mi történt vele. Nekem nem kell magyarázkodnom a postán, csak kérek egy sorsjegyet és lekaparom, aztán vagy nyerek vagy nem, az már nem tőlem függ.

Egyszer úgy szeretnék már egy nagyot nyerni, vagy kapni valamit, amiért nem dolgoztam meg. Szerintem ezt hívják igazából ajándéknak. Azt mondják, az élet is egy ajándék, csak óvatosan kell kicsomagolni, nehogy összetörjön. Tisztára olyan, mint egy köcsög. Én nem foglalkozok ilyesmivel, pedig van időm gondolkozni. Akkor már inkább fütyülök. Tudok vagy húsz számot, azoktól mindig jókedvű az ember. Ha meg elkezd gondolkodni, akkor szomorú lesz. Soha nem láttam még olyan embert, aki gondolkodik és vidám.

A múltkor volt fél órám, bementem a leárazásba, és vettem a fiamnak három alsónadrágot. A feleségem meg a fejemhez vágta, hogy vehetek a saját gyerekemnek olyan gatyát, amin halálfej a mintázat. Szerintem meg jópofa, annyi egyszínű ruhája van a gyereknek, különben is ez volt leárazva, nem tehetek róla, hogy nem szánkókat nyomtattak rá. Nekem is volt olyan ingem, és pont ő vette, amin egy kutya csontot tart a szájában.

Egyébként nem szoktunk veszekedni, mert nem nagyon vagyok otthon. Hajnalban bepakolok a kocsiba, de legjobb, ha este ki se pakolok. Van munkám, és ez a lényeg, nem az, hogy miről álmodozik az ember. Nekem még nem volt olyam álmom, ami teljesült volna, kivéve az, hogy megtanuljak létrázni, meg szép feleségem legyen. Ha elégedett az ember, fölösleges álmodozni.

Reggel aztán fölszórom a padlót fűrészporral, nehogy megfogja a festék, aztán jöhet a pemzli. Sört nem iszok, hiába is kínálnak. Azt nagyon megtanultam az iskolában, ha leesik az ember a létráról, ott már valami baj van. Elég egyszer leesni, aztán jön a többi. Nem azért fizetnek, hogy összetörjem a berendezést. Meg túl fiatal is vagyok ahhoz, hogy igyak. Majd ha már megbecsült ember leszek vagy nyugdíjas, akkor eliszogatok a szilvafa alatt. Különben se akarok rossz példát mutatni a gyereknek, azt hinné, hogy valami kutya az apja, ahogy négykézláb megy ki a fürdőszobába hányni.

Én még ugyan soha nem hánytam, csak egyszer, amikor ledugtak a torkomon egy pitypangot. Játszottunk a Zolival, én voltam a ló, azt mondta, ideje lenne valamit ennem, mert nem bírom húzni a kocsit, aztán ledugott egy pitypangot.

Azt nagyon nem szeretem, amikor meggondolják magukat az emberek. Ha azt mondja, lefestem én a kéket pirosra, csak legyen már vége. Találja ki, hogy mit akar. Mondjuk a feketére fehéret festeni, az mindig szürke. Vagy azt se szeretem, amikor az egyik fal ilyen árnyalat, a másik meg amolyan. Aztán azt mondja, nem elég árnyalatos. Hogy ő zöldebbre gondolt. Mindig abból van a baj, amikor gondolnak egy színre, és nem tudják elmondani, hogy milyen. Én meg képzeljem el magamtól, hogy mi jár a fejükben. Kikeverek egy zöldet, aztán kész. Hogy ő spenótosabbra gondolt, nem ilyen foszöldre. Hogy ő ezt a zöldet nem fogja kifizetni. Ilyenkor az élettől is elmegy a kedvem, azt hiszik, hogy pénzért még a színeket is meg lehet venni. Rohadt egy világban élünk, tele van katasztrófákkal, közben meg nem elég zöld a fal. Szerintem a gondolkodással van a baj, hogy az ember rosszra gondol, aztán persze, hogy rossz lesz belőle. Ha jóra gondolna, jó lenne.

Az esküvő után elmentünk volna külföldre, de nem mertünk fölülni a repülőre, nehogy fölrobbantsák. Szép kis nászút lett volna, leesni olyan magasról. Úgyhogy karácsonykor mégis csak megmondom a feleségemnek, hogy utazzunk el Mexikóba, ez lesz a Jézuska ajándéka. De a gyereket nem visszük, ha mégis lezuhan a gép, legyen kinek örökölni. Majd Mexikóban odabújok a feleségemhez, és napnyugtakor eltűnök a mellei között.

Ahogy a katonatiszt fizet

Csak ha bekapcsolta a magnót, akkor beszélek. Addig elszívom ezt a cigarettát. Tulajdonképpen nem is cigizek, csak szeretem a rágóval együtt a füst ízét. Meg a férjem is azt mondta, ha cigizés után csókolózunk, akkor a nikotintól neki is fölmegy a vérnyomása és jobban kívánja, mint ha a csak rágóznék.

Na, hol is kezdjem. Apukámnak volt egy hatalmas télikabátja, abban lapátolta a havat, mert leért a kabát széle a hóra, és fölolvasztotta alatta. De egyszer akkorát esett, hogy bevágta a hólapátot a konyhaablakon, mikor anyám a resztelt májat csinálta. Piszok hideg volt, a májra meg ráborult a só, amitől megkeményedik. Anyám a nagy hófúvásban nekiállt resztelni, apám meg rohant az ablakoshoz, hogy hétvége ide vagy oda, üvegezze be a konyhaablakot, mert anyám megfagy resztelés közben, amit a só miatt nem lehetett abbahagyni.

Csakhogy az ablakos nem volt otthon, elment szánkózni a kislányával, akinek azon a héten rakták föl a fogszabályzót, úgyhogy el kellett valahogy felejtetni azt a rémisztő mosolygást.

Az ablakos felesége próbálta telefonon hívni, de a nagy hidegben nem találta a térerőt. Otthon volt ugyan az ablakos fia, a Misi, de még csak most tanulta a gipsz képletét. Akkor apám addig erősködött, meg húzgálta a fülét, hogy a Misi rácuppant egy üvegtáblára és áthozták kocsival. Már javában folyt a resztelés.

Akkor kezdődött a kapcsolatunk, két tányér májat dörgölt be nálunk, borozott apámmal, aztán kártyáztak. Kártya közben mindig engem nézett, úgy bukta az ultikat, hogy apám gyakorlatilag visszanyerte az üveg, a munkabér és a borravaló árát.

Beleszerettem a Misibe, mert tudtam, hogy aki ennyire hülye a kártyához, az jó lehet az ágyban.

Annyit azért kértem, hogy próbálja meg máshogy fésülni a haját, ne oldalra, mert így úgy nézett ki, mint akin fordítva van a paróka. Aznaptól hátra fésülte a haját, és amikor anyámék elmentek az esti misére, én durva hasmenésre panaszkodva bent maradtam a klotyóban, a Misi bemászott a vécéablakon és én nekiadtam magam. Olyan volt, mintha újra megszülettem volna, csupa vér lett minden.

Aztán nem volt kérdés, a Misi elvett feleségül, az abortusz árát inkább nászajándékra költötte a család. Született egy kislányunk, akit Piroskának neveztem, de már megbántam, mert senkit nem ismertem, akit Piroskának hívtak volna, és ettől olyan idegen lett, másrészt kiment a fejemből, hogy majd az apja neve lesz elöl, a Farkas. Szóval lett egy gyerekünk, akit Farkas Piroskának hívtak. A második lányunknál már jobban vigyáztam, őt Tündének sikerült elnevezni. Azt mondta a Misi, ha a harmadik gyerek fiú lesz, akkor szeretné, ha a biztonság kedvéért ő választhatna nevet.

De harmadik gyerekünk nem születet, talán a gondviselés, talán a férjem miatt. Orvoshoz nem mentünk el, mert már volt két szép lányunk, és a szerelmi életünk is olajozottan folyt.

Igazi párom lett a Misi, mindenhová elvitt a kocsival. Télen is beült a fülkébe és járatta a motort, amíg árultam a zöldségeket. Soha nem hagyta, hogy tizennyolc foknál hűvösebb legyen a kaszniban. Ha nem jött vevő, beültem hozzá beszélgetni, vagy csak néztük egymást, mint két megfagyott ember. Amikor ki kellett szállni, mert jött a vevő, mindig súgott valamit útravalónak. Vagy azt, hogy szeretlek, bébirépa, vagy azt, hogy vigyázz, mert le van fagyva az almák alatt a trepni.

Apám minden karácsonykor elmondta a gyerekeknek, ha akkor délelőtt nem vágja be az ablakon a hólapátot, és nagyanyátok nem reszteli a májat, akkor ti most nem vagytok. Ezen aztán estig elvitatkoztunk, észre se vettük, mikor jött a Jézuska.

A Misi már előtte is figyelt engem, csak én nem láttam, hogy néz.

Kértem apámat, ha majd iskolába járnak a gyerekek, hagyja el ezt a hólapátos mesét, mert annyira gyökeret ver a fejükben, hogy ebből fognak dolgozatot írni, ha pár szóval leírják, hogy telt el a gyerekkor.

Aztán egy csapásra megváltozott minden, mint mikor hirtelen kavicsra harap az ember a babfőzelékben. Még időm se volt fölnézni, hogy ki az vagy mi az, mértem neki a répát, a zellert, a káposztát, és akkor fizetett. Ott fogtam a kezemben az aprópénzt, ami olyan meleg volt, mintha valami kis lényt adott volna a markomba. Alig vártam, hogy újra jöjjön és fizessen. Úgy adta a meleg pénzt, mintha a szívét vagy valamelyik testrészét hagyná ott örökre.

Aztán már azt is éreztem, hogy a keze ilyen meleg. Az ujjai finomak, mint aki irodában dolgozik, vagy aki állandóan zsebben tartja a kezét.

Misi nem vett észre semmit, mert minden csak bennem játszódott le. Ha csak rágondoltam a meleg aprópénzre, szétolvadtam, mint aki langyos vajat nyelt.

Így lett tavasz, nyár, ősz és tél, és azt kívántam, bárcsak elvezényelnék, mert nem bírtam tovább ezt a céltalan borzongást.

Aztán egyszer csak hatalmas csokor rózsával jött felém, mint egy igazi katona, aki támadásra adta a fejét. Misi a fogát piszkálta a kocsiban, de láttam, hogy elnéz a tiszt felé. Rögtön tudtam, hogy le fogok bukni és elválik tőlem, és apám is szégyellni fog miatta. Ha nem szorítom oda a nagy kabátgombot, összepisilem magam.

A katonatiszt meghajolt, és szünet nélkül hozzákezdett. Időm sem volt elgondolni, hogy igent vagy nemet mondjak. A Misi fixen elhagy, úgyhogy a lányok miatt is jobb, ha igent mondok neki.

Megkérhetem, így mondta a tiszt.

A lábam remegett, mint kacsa a nokedliban. Igent mondtam.

Tegye vízbe a többi virág közé ezt a csokrot, nem akarom bevinni a laktanyába, délben viszont szeretném a feleségem sírjára tenni.

Elvettem a csokrot, beraktam a virágok közé, aztán megköszönte.

Misi lehúzta az ablakot, úgy figyelt. Mit akart? Semmit, mondtam neki, a temetőbe viszi, csak a laktanyába nem lehet rózsát vinni.

Már azt hittem, neked hozta.

Te hülye vagy? Egy ilyen visszeres lábú nőnek, aki. És itt nem tudtam folytatni. Nem tudtam, ki lennék ez az aki. A Misi felesége.

Misinek először rendült meg a bizalma. Meg utoljára. Bár a tiszt visszajött a rózsákért, és bemutatkozott a férjemnek is, de a Misi nem tudta kiverni a fejéből azt az érzést, amikor jött felém a csokorral és én úgy néztem rá, mint aki.

Aznap nem beszéltünk hazafelé, este leitta magát és a nappaliban aludt a földön. A gyerekeknek azt mondta, hogy fáj a dereka, de azok se hitték el, főleg miután átment a csukott üvegajtón.

Szinte darabokban vittük be a kórházba, de tudtam, ahogy délben berepült a hólapát, úgy ment ki Misi este az életemből.

Nem váltunk el, egyikünk se akart új életet kezdeni. Gyereknapra hozott néha egy bonbont, aztán már ment is, mert elfogta a zokogás. Hiába próbáltam bezárni az ajtót, hogy maradjon, nem mondta el, hogy mi bántja. Azt ismételte csak, hogy hiányoztok, a kurva életbe, de nem tudott magának megbocsátani. Vagy nekem. Vagy a katonatisztnek. Végül is kinek? Csak azt tudom, hogy hármunk közül először én kezdtem el valamit érezni.

Nyolcas anya

Amikor megfordult a fejemben az autó, már valamivel nagyobb voltam. Nem nagy, csak nagyobb. Eleinte arra kellett figyelni, hogy ki legyen a példaképem, ami nem volt olyan egyszerű, mert bárkit választhat az ember. Legyen mondjuk űrhajós vagy színész, a lényeg az, hogy elvileg ne találkozhassunk.

Az én példaképem először a téeszelnök lett, mert volt kocsija, családja, rendes állása, és mindig úgy állt a haja, hogy bármikor tarthatott értekezletet. Sokszor szerettem volna olyan hajat, de hát hajat nem örökölhet bárkitől az ember. Sajnos azt mondták, hogy a téeszelnök nem lehet a példaképem, nehogy azt higgye, hogy szűk körben gúnyolódok. Akkor mondtam, legyen Gagarin, azt kész, felőlem a téma lezárva, onnantól kezdve gépiesen bediktáltam a Gagarint, ő már nem hihette, hogy gúnyolódok.

Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, csak az volt a baj, nem tudtam szakmát választani. Az osztályfőnök szerint ez azért van, mert vagy túl sok minden érdekel egyszerre, vagy semmi.

Azt azért nem mondhatnám, hogy semmi, mert például fűrészelni nagyon szerettem. Pontosan bejelöltem a fán, hogy hol kell elvágni, rászorítottam valamire, mondjuk a lépcsőre, és elvágtam. Olyan pontosan fűrészeltem, hogy amikor összeraktam anyunak egy polcot a spájzba, csak egy kicsit billegett az egyik lába, de beraktam alá egy radírt, aztán már pakolhattuk is rá a befőtteket. Mondjuk akkor még nem volt befőtt, mert csak akkor határozta el anyu, hogy mostantól lesz szilva, barack, kisdinnye meg lekvárok. Birsalmát, mondtam, ne csináljon, mert attól összeugrik a pofám, mint a fúvós zenekarnak.

Szóval nem volt könnyű szakmát választani, mert lehettem bármi vagy semmi. Akkor apuval beutaztunk a városba, ahol egy intézetben majd fölfedezik a képességeimet. Nagyon izgultam, ráadásul hatkor indult a busz, és nem tudtam rendesen elmenni vécére, ott szorongattam egész nap. A végén aztán bementünk egy presszóba, mert már annyira kellett. Amíg én vécén voltam, apu megevett egy kókuszgolyót, és már fizettünk is, mert a hármas busz után már csak az esti megy, amelyik sokszor egy órát is késik az őzek miatt. Ha nyulat gázol, az még szerencsés, de az őz az leszedi a rendszámtáblát. Csak az a furcsa, hogy a gázolt állatot is ugyanannyiért adja el a vadász, mint amelyiket puskával lövi. Pedig szerintem azért van különbség köztük.

Na, a lényeg, hogy megállapították, hogy gépkocsiszerelőnek kellene lennem, mert például nem vagyok allergiás az olajra. Rajzoltattak velem fát, házat, csak soha nem mondták meg, hogy miért. Gondolom azért, hogy lennék-e kőműves vagy favágó, az kiderül a rajzból. Csak mondjuk kocsit nem rajzoltattak, azt nem tudom, miből vették, lehet, hogy abból, hogy gyorsan össze tudtam rakni a szétdarabolt balatoni képeslapot.

Apu a buszon háromszor is megkérdezte, hogy na, mit szólok hozzá, a végén már azt hittem, hogy alszik és mindig ugyanazt álmodja. Nagyon fáradt volt, mert előző este a kocsmát festették, és csak részben tudták kifizetni a munkadíját. Hát mit szólok hozzá? Azt szólom, hogy biztos igazuk van, mert bebizonyították, hogy a gépkocsié a jövő, én pedig még csak a jövőben leszek gépkocsiszerelő. Igaz, a Márti is volt ezeknél, neki meg azt mondták, hogy a cukrászoké a jövő, mert a jövőben egyre jobb lesz, és ha egyre jobb lesz, akkor nyilván egyre több süteményt is eszik az ember.

Anyu meleg vacsorával várt minket, lecsót csinált, pedig nem lehetett paradicsomot kapni. Apu egész vacsora alatt azon törte a fejét, hogy honnan van a paradicsom, mire anyu magától elmondta, hogy ez az egy egész konzerv. Apu nem mondhatott rá semmit, mert előtte már mondta, hogy finom. Csak a kolbász volt benne igazi. Aztán elővette a szemetesből az üveget, hogy megmutassa. Apu addig nézegette, amíg rájött, hogy nem kéne szemétbe dobni az ilyet, mert a befőttnek pont jól jönne. Anyu elmosta és szent lett a béke.

Onnantól kezdve mindenki tudta, hogy gépkocsiszerelő leszek, és én se mondtam mást. Példakép: Gagarin. Szakma: gépkocsiszerelő. Magatartás: négyes. Szorgalom: háromnegyed. Az a helyzet, hogy magatartásból egyik fiú se kaphatott ötöst, mert nem tudták kideríteni, hogy ki rajzolt pinát az igazgatónő köpenyére, amikor nálunk helyettesített. És csakis a fiúk lehettek, pedig szerintem a lányok mégis csak jobban tudják, hogy néz ki. Azt mondják egyébként, hogy már rajta volt, úgy hozta be kézben a köpenyt, föl se vette. Fél napig ki voltunk állítva az udvarra a köpennyel szemben, hogy megjöjjön az eszünk, de nem jött meg. Hiába mondtuk, hogy nem mi voltunk, az a lényeg, hogy nálunk ment ki öt percre vizet inni, én meg a pad alatt ettem a tízórait, úgyhogy tényleg nem láttam semmit. Egyébként nem tudom, minek volt kinn olyan sokáig, mert öt perc alatt húsz liter vizet is meg lehet inni. Az is lehet, hogy pisilni ment, csak a gyerekek előtt ő úgy hívja, hogy inni.

Na, aztán, hogy vége lett az iskolának, apám egyből be akart adni a téesz szerelőműhelyébe, hogy kiderüljön az igazság, nehogy hiába járasson a városi iskolába szerelőnek.

Anyu elég szépen kérte este a konyhában, úgy suttogott, hogy alig hallottam valamit. Hadd legyen még egy nyara szegény gyereknek, aztán úgyis kezdődik az élet. Apu ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb legyek férfi és álljak a magam lábára, és ne az övére. Anyu még sírt is, hogy nem ilyen voltál, amikor először lekönyörögted rólam a bugyit, hogy csak egy kicsit bedugod, és most nézd meg, itt az eredménye, te akkor vígan elélveztél, most meg nem hagyod, hogy az eredmény élvezze az utolsó nyarat az életében.

Teljesen úgy hangzott, hogy jövő tavasszal meghalok, de apu nem engedett nyaralni, egy hét múlva mennem kellett a téeszbe.

Anyu csinált négy szendvicset, hogy legalább ne éhezzek, ha már fázni nem fogok ebben a kánikulában. Hatra kellet kiérni, biciklivel mentem a földúton, mert arra rövidebb, még ha több kutya is van a földeken.

Mire kiértem, nem volt ott senki, mert öt percet azért lehet késni, én meg azt hittem, hogy eltévedtem. Akkor jött a művezető, kinyitotta a csarnokot és mindenki munkához látott, csak hozzám nem szólt senki. Én meg nem tudtam mit kérdezni. Olyan tíz óra tájban vették észre, hogy ott vagyok, mondjuk addig is nézegettek, csak messziről. A művezető megmutatta a jelenléti ívet, aztán törte a fejét, hogy mit is kezdjen velem. Végül adott egy kis motort, hogy szedjem szét, jegyezzem meg, hogy melyik csavart honnan szedtem ki, aztán rakjam össze.

Ebédig nagyon szépen szétszedtem, kis tálba raktam a csavarokat, aztán kiültünk a diófa alá, megettem mind a négy szendvicset. Délután nekiálltam összerakni, és sikerült is, csak egy csavar maradt ki. Ez így nem jó, magyarázta a művezető, meg kell lelni annak is helyét. Az egész nyarat ezzel töltöttem, apám meg nem íratott be miatta. Augusztus végén rajtam röhögött mindenki, mert állítólag a nyolcas anyát a művezető dobta a tálba ebédszünetben. Így aztán ősszel mehettem apámmal istállókat festeni a tehenekhez és még csak öt percre se voltam gépkocsiszerelő.

Mátyás király hitelbe

Mondta a feleségem, menjek ki az utcára, nézzem meg, mi ez a zaj, nehogy letapossák az árvácskáit. Éppen a húrokat próbáltam meghúzni a tojásszeletelőn, ami precíz munka, úgyhogy nem nagy örömmel szakítottam meg. De ahogy kinyitottam a kaput, láttam ám, odakint még ennél is precízebb munka folyik, úgyhogy tátott szájjal figyeltem a fejleményeket.

– Hó-rukk, hó-rukk! – kiabálták az emberek, s már lehettek vagy százötvenezren.

A kiabálással egy villanypóznára futó paszulyt bíztattak, hogy ne hagyja abba a növekedést, és meg se álljon egészen a mennyországig.

Kis országunk fárasztópolgárai ugyanis azt találták ki, hogy küldöttséget indítanak a mennyországba Mátyás királyhoz, hogy véget vessenek az országban uralkodó delíriumos állapotoknak, hogy az igazság úgy szője át az életüket, mint cipőfűző a bakancsot.

A paszuly hallgatott a szép szóra, a hegyét már látni se lehetett a felhők mögött. Akkor demokratikusan kiválasztottak két fárasztópolgárt küldöttnek, Felemás Mihályt és Izzigvérig Katinkát, akik ifjú házasok lévén tele voltak ambícióval. Felemás Mihály gyors- és gépkocsirakodó volt, és jól értett a paszulymászáshoz, Katinkáról pedig mindenki tudta, bármire fölmászik, ami az ég felé tör.

Hogy ne a földről kelljen indulniuk, három deli legény bakot állt nekik, azok vállán és fején jutottak föl öt méter hatvan centi magasba. Az útra babkonzervet, hamuba sült pogácsát, kulacsban jóféle falmelléki bakatort és egy négyfejes videomagnót vittek magukkal, amit Mátyás királynak szántak ajándékba.

Haladt a két küldönc, egyre feljebb és feljebb jutottak a paszulyon. Elöl Felemás Mihály, utána Izzigvérig Katinka, s ha elfáradtak, helyet cseréltek a paszulyon. Mielőtt elérték volna a felhők rétegét, és eltűntek volna mögötte, Felemás Mihály visszakiáltott a földre.

– Atyafiak, aztán nem fölzabálni alul a paszulyt, és öntözni rendesen, különben fönnrekedünk a mennyországban úgy, hogy meg se hóttunk.

Akkor odalent csatárláncot és riadóláncot alakítottak az emberek, és úgy óvták és öntözték a paszulyt, hogy még beszéltek is hozzá, el ne aludjon, míg a küldöttség vissza nem tér.

Három nappali és három éjjeli mászás után Felemás Mihály és Izzigvérig Katinka elérték a mennyország kapuját. A kapuban ott állt egy fölpáncélozott kompjúter, amibe be kellett ütni, hogy kit keresnek a mennyben. Csakhogy a ravasz szoftver mindjárt kérte a jelszót és az azonosítót is.

Mihály levette a hátizsákját, hogy ne akadályozza a mozgásban, és elkezdett hekkerkedni. Nem telt bele másfél fertályóra, Mihály úgy meg meghekkelte a mennyország kapuját, hogy örökre nyitva maradt utánuk. A kereső Mátyás király nevére kidobta a címet, 20617 Mennyország, Petőfi utca 18/B., II. emelet 6.

A házat egyhamar megtalálták, s még a lélegzetüket is visszafojtották, mikor becsöngettek. Nem nyílt az ajtó. Egymásra néztek, s most Katinka is megnyomta a csengőt.

Kattant a lánc, a retesz, a biztonsági zár, végül a hengerzárban is elfordult a kulcs, s ott állt előttük Mátyás király, otthonkában.

– Isten hozta magukat! Mi járatban vannak? – s azzal a lakásba terelte őket.

Katinka szeme szédülten csillogott, Mihály pedig töviről hegyire előadta, mi járatban vannak.

– Hát, az az igazság, nem az Isten hozott minket, egyelőre csak a paszulyon másztunk föl, hogy megkeressük fenségedet. A feleségem Izzigvérig Katinka, én pedig Felemás Mihály vagyok, és azért bátorkodunk zavarni a fenség nyugalmát, hogy méltóztassék eleget tenni a fárasztópolgárok óhajának, s némiképp visszatérni kis országunkba, hogy az általánosan uralkodó delírium helyett ösmét úgy hassa át életünket az igazság, ahogy a fűző a bakancsot.

Mátyás király összeráncolta a homlokát, és ivott egy pohár szódát.

– Hát, ekkora a baj? – kérdezte végül.

– Különben nem jöttünk volna. Három nap és három éjjel másztuk a paszulyt – magyarázta Katinka a bizonyítványát.

– Az az igazság – mondta Mátyás –, jó nekem már itt, és az utóbbi időben nagyon megöregedtem. Nem szívesen avatkoznék olyanba, aminek nem érzem át az ízét.

Több se kellett a küldöncöknek, előkapták a babkonzervet, a hamuba sült pogácsát, a falmelléki bakatort és a négyfejes videomagnót. Csaptak akkora murit, hogy a végén Mátyás eldöntötte, másnap iziben induljanak.

Mátyás lakosztályán kicsi volt a hely, egy ágy állott a garzonban, de hogy az igazságot még aznap este elkezdjék, mindhárman az ágyban aludtak.

Másnap korán keltek, Mátyás kitárta a gardróbot, volt ott vagy két tucat álöltözet. Magára öltött fél tucatot, majd csak beválik valamelyik, a paszulyon meg úgy is hideg van napnyugta után.

Elindultak lefelé a babindán, s ahogy az lenni szokott, a visszaút sokkal rövidebbre sikerült; egy nap alatt elérték a földet. Nagy volt az öröm a paszuly tövében.

Szegény feleségem árvácskáit tövestül kitaposták. Csakhogy itt nagyobb dolgok készülődtek, látta ezt az asszony is, úgyhogy ezúttal nem sikongott az árvácskák miatt.

Mátyás fölállt egy dobozra, onnan intézett beszédet.

– Kedves fárasztópolgárok! Köszönöm a bizalmatokat, amit belém helyeztetek. S hogy ne húzzuk az időt, máris indulok igazságot tenni. Ezért arra kérlek benneteket, menjetek szépen haza, mert hiába az álruha, ha ennyien jöttök utánam.

Addigra már hatszázhuszonétezer fő várakozott az utcánkban.

A tömeg lassan szertefoszlott, Mátyás pedig elindult az igazság irányába.

Első útja egy szupermarketbe vezetett, mert a paszulymászás alatt jócskán megéhezett. Hogy föl ne tűnjön, vett magának kiflit, tejfölt meg parizert, s egy rongyos ötezressel fizetett. A pénztárosnő számolja a visszajáró ezreseket, amik valahogy úgy voltak összehajtva, hogy kipattogtak Mátyás kezéből. Szegény asszony már negyedjére kezdte a visszajárót, mikor elkiáltotta magát.

– A fenébe, nem akarja az igazságot!

– Az meg hogy lehet, lányom? Elvégre Mátyás király arcképe díszíti a hasas bankót! – szólt Mátyás, de a választ már nem hallotta, mert három biztonsági őr ugrott rája. Egy a cipőjét kapta el, egy a derekát, egy meg a fejére mászott. Úgy néztek ki, mint a Dugovics-féle ugrócsoport.

Szegény Mátyás csakhamar egy parkoló kisbusz tetején találta magát, hosszú haja a szélvédőre lógott. Nyöszörögve lemászott, s úgy döntött, álruhát cserél. A vécében levette a szegény gúnyát, és megmosta az arcát. De hiába lett pap, rendőr vagy bírósági szolga, mindenütt olyan akadályokba ütközött, mint a mágneskapu, a korrupciós index és az ismeretlenek tanok keltette tébolyda, amelyekből egy se volt az észjárásába kalkulálva. De nem hogy kalkulálva, még csak a háromszavas érvelésig se jutott el. Nem hogy megajándékozhatta volna a jót, és megbüntethette volna a rosszat, ilyen emberekkel itt már nem találkozott a tejfehér delíriumban.

Akkor Mátyás úgy döntött, visszamegy a mennybe, ne fenyegesse az ő múltját a jövője. A paszulynál simán lefizette az őröket, s mikor a félútig ért, elnyisszantotta a növényt, elvégre nem babra megy a játék.

– Eltűnt Mátyás, oda az igazság – üvöltötték a fárasztópolgárok, de hogy hová tűnt meg miféle igazság, az nem érdekelte őket.

Ekkor a nép nevében előállították Felemás Mihályt és Izzigvérig Katinkát, hogy felelősségre vonják a történtekért.

Aznap már megint nyolcszáztizenkilencezren voltak az utcánkban. A feleségem bezárta az ablakot, és megfogadta, addig nem ültet újabb növényt, amíg nem költözünk a hóhatár fölé. Láttam az arcán, komolyan beszél, ezért másnap beírattam magunkat egy műsánclesikló nyelvtanfolyamra. De nem is mi vagyunk itt a lényeg, hanem Mihály és Katinka.

A harmadvirágzását élő utcai szilvafánk alatt megalakult a rögtönítélő paszulyrend, amely kimondta, hogy Mihály és Katinka kárpótolja az országot az elveszett lehetőség miatt. Egy napot kaptak, hogy hasznosítható ötlettel álljanak elő. De ők csak ültek az árok szélén és hallgattak, mint két betongalamb. Éppen lejárt volna az egy nap huszonnégy órája, mikor Izzigvérig Katinka szólásra jelentkezett. A főpaszuly megadta a szót.

– Történt, jó idővel ezelőtt, mikor Mátyás királynál jártunk küldöttségben – kezdte Katinka –, hogy a fenséggel átmulatott este utáni éjszaka, szegényes garzonja egyetlen ágyában háltunk mindhárman. Én meg nem tudtam aludni, úgyhogy elkezdtem birizgálni az uramat. Csakhogy reggel láttam ám, azon az oldalon a fenség feküdt.

– Hú! – zúgta a tömeg, Mihálynak pedig lebicsaklott a feje.

– Úgyhogy bizton állíthatom – folytatta a nő –, a szívem alatt igaz királyi örököst hordok megoldásnak.

– Királyunk, királyunk – üvöltötték a fárasztópolgárok, s még aznap este a paszulyrend főpaszulya megtette Katinkát királynőnek, Mihályt pedig világkörüli útra küldték.

Szépen fejlődött az embrió Katinka hasában, s a kilencedik hónap harmincegyedik napján fiúgyermeket hozott a világra, akit mindjárt elkereszteltek Izzigvérig Mátyásnak.

Nagy volt az öröm, birkát, kacsát vágtak, a vegetáriánusoknak tonnaszám hozták a rizibizit. Egy dolog azonban továbbra is kérdés maradt. Mivel Katinka pénzes zsákot nem szült a fiával, honnan lesz vagyona az új királynak?

Látod, mondja mindig a feleségem, jobb címet is adhattál volna, most aztán egyből kiderül mi a megoldás.

A közjó érdekében, önként és dalolva, minden fárasztópolgár hitelt vett fel kocsira, nyaralóra, házra és telekre, ingóságra, ingatlanra, de még az öreganyja mackóalsójára is. A pénzt pedig egy összegben Izzigvérig Mátyás számlájára utalták. Volt már hatalmas és gazdag királya a népnek, volt célja a sok ember életének, s míg a hitel és az élet le nem járt, vagy tönkre nem tette az adósság, fizette szépen a részleteket. Az országban nyugalom volt, béke, s a delírium helyett mindenki szeme előtt ott lebegett a tisztánlátás.

Felemás Mihály azóta sem nyugszik a mennyben töltött éjszaka végeredményébe, s még ma is a föld körül bolyong, ha el nem fogták egy műholddal az oroszok.

Amikor ezt a történetet újra és újra elmesélem, a feleségem a végén megkér, hogy nyissam ki az ablakot, mert szegény vendégek megfulladnak a mese izgalmában fölhalmozott pipafüstben. De ha lehet, ne sokáig hagyjam nyitva, mert bizony könnyen okoz váratlan meghűlést a párkányon lezúgó hegyi levegő.

A repülő markolós

Mióta eltörtem a karomat, mindenki azt kérdezi, hogy hogy vagyok. Eddig meg csak azt kérdezték, iszok-e valamit. Egy hete már, hogy kiestem a vonatból, valahogy elaludtam leszállás közben. Az az igazság, hogy néha olyan fáradt vagyok, hogy le se tudom hunyni a szemem. Éjszaka fekszek, hajnalban kelek, nehéz dolog ez az utazás.

Ha lenne itthon munkám, nem kéne vonatozni, főleg nem személlyel, ami minden nagyfánál megáll. A kalauz már ismer, van, hogy el se kéri a jegyet, reggel látta, hogy retúrral utazok.

Egy hónapja elszakadt a farmerom, amiben dolgozni járok, úgyhogy elő kellett venni az öltönynadrágot, de abban meg locsolkodni szoktam húsvétkor. Vennék én másikat, csak nincs időm boltba járni, a feleségem meg nem vállalja a felelősséget a választásban, mert kicsit lógnak a heréim.

Aztán madzagból kivágtuk a derekát, kivágtuk a lába közét, a hosszát, hogy majd hozzáméri a nadrághoz, de valahogy volt a táskájában még egy madzag, aztán összekeveredtek.

Most végre lesz időm mindenre, boltba járok, sajnos csak egy szatyorral. Úgy volt, hogy hátizsákot is rak rám az asszony, de nem tudta áthúzni a gipszen a fülét. Előkereste a legnagyobb táskát, amit még Bulgáriából hozott, egy ilyen vászon szatyrot, aminek az egyik oldalán egy nő, a másikon egy kisgyerek napozik. Ott se lehet sokkal jobb a férfiaknak.

Egyébként jól tűröm a gipszet. Ha azt mondják, hogy egy hónapig behajlított könyökkel fogok járni, nem hittem volna el. Az orvos azt mondta, hogy az isten rendelt neked is egy kis pihenőt, mert már nagyon széthajtottad magad, az egészséged meg majd nem kapod vissza a nyugdíjjal.

Pedig szeretem a munkám, mondjuk markolós vagyok. Van egy nagy sárga gép, amit vasúton szállítanak, nekem meg utaznom kell utána, de csak megyén belül mozgunk. Ahány árkot meg gödröt én már kiástam, elférne benne a fél ország.

Egy időben azon gondolkoztam, hogy ha ez így megy tovább, valamivel lejjebb, meg valamivel följebb lesz minden. Feltéve, ha nem ott ások gödröt, ami eddig föntebb volt. De hát kicsi vagyok én ehhez, sokkal több a föld, mint hinnénk.

Még jó, hogy tavasszal törtem el a kezem, amikor lehet kint sétálni, télen meg vághatnám egy kézzel a fát a kamrában. Minden nap kitalálok valamit, most például azt, hogy ha megrakom a bolgár szatyrot kenyérrel, krumplival meg vajjal, akkor a három szóda már nem fér bele. De nem hiába vagyok szabadságon, a szóda fülét ráakasztottam kívülről a szatyorra.

Ebéd után lefekszek egy kicsit, az orvos is rendelte, meg magamtól is rájöttem, hogy pihenni kell. Könnyű a jót megszokni, a rosszba meg belefáradni. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem törik el a kezem, talán meg se tudom, hogy lehet így is élni.

Azóta egyébként nem iszom. Csak sört. Az asszonynak el se kellett dugni a pálinkás üveget, bent van a hűtőben, bontatlanul, mint az a mustár, amit Franciaországból hozott a szomszéd két éve. Azt mondta, a franciák mindent mustárral esznek, még a levest is. Mi meg nem mertük kibontani, nehogy aztán mi is rakjuk a paradicsomlevesbe. Föl se tudom fogni, hogy bírják megenni a franciák mustárral a káposztás cvekedlit. A kolbászhoz én is eszek a vásáron, de hát az kolbász, meg ünnep van, nem csak úgy bemustározni hét közben.

Egyik nap eljött a főmérnök, hogy meglátogasson, de nem voltam itthon. A feleségem leültette, megmutatta, milyen új fájdalomcsillapítót szedek. A főmérnök nem fogadott el semmit, se negró, se sajtos szál, csak azt hajtogatta, hogyhogy nem vagyok otthon, hogyhogy boltba mentem? A feleségem meg még rakott a tűzre, hogy hát hadd sétáljon az a szerencsétlen. Alig, hogy hazaértem, így mereszti rám a szemét a főmérnök, mint akinek szálka ment a homlokába. Hát magának nem a lába tört el?

Az kéne még csak, tavasszal egy lábtörés. De aztán nagyon furcsán búcsúzott el, azt mondta, hogy kéz- és lábtörést.

A feleségem az egész hétvégét a padláson töltötte, mire megtalálta a kötőtűjét, merthogy majd a második héten kezd el igazán viszketni a gipsz alatt. Lehozta a körkötőtűt is, hogy azt fogjuk húzogatni a gipszben, ha már nincs más megoldás. Aztán elkezdett nosztalgiázni, hány pulóvert kötött nekem hajdanán, azt mindet elhagytam a kocsmában meg a disznóölésen. Nem volt semmi mentségem, ha csak az nem, hogy nagykabátban nem lehet disznót vágni, kabát nélkül meg könnyen lekerül a pulóver a hetedik áldomás után.

Most, hogy így szabadjára lettem eresztve, mindenféle gondolat szállta meg a fejem. Például mi lenne, ha elmennék horgászni. Elő is szedtem a botot, meg kipróbáltam, tudok-e egy kézzel biciklizni, mikor eszembe jutott valami. Hogy hogy fogom egy kézzel fölrakni a gilisztát a horogra? Nagyon egyszerűen, úgy, mint a kukoricát. Elővettem egy konzervet, de akárhogy forgattam, nem bírtam kinyitni. Aztán elővettem egy zacskósat a hűtőből, hogy majd foggal föltépem. Akkor belépett az asszony, és azt mondja, de hát Jóska, alig egy órája ebédeltünk, főzöm neked a gyönge tyúkhúslevest, te meg suttyomban mirelitkukoricát zabálsz rá? Akkor már hiába magyaráztam a horgászatot, azt mondta, ne nagyon horgásszál te, mert beleesel a tóba, aztán soha nem fogsz kijönni, mert egy kézzel csak körbe-körbe úszkálsz.

Hát, vannak olyan esetek, amikor a nőknek mindig igaza van.

Egyébként megfigyeltem, hogy gipszes kézzel jobban megnéznek a nők. Nem tudom, lehet, hogy csak elszoktam a nőktől a markolón. De az is lehet, hogy van ebben valami férfiasság. Erőtől duzzad az a gipsz. A butikos Melinda úgy tudta, hogy nem kiestem, hanem egyenesen kiugrottam a vonatból, mert nem akart megállni. Egyébként tényleg úgy volt, hogy hamarabb hagytam el vonatfülkét, mint ahogy megállt.

A feleségem szerint ezer szerencse, hogy nem a vonat alá estem, most akkor megnézhetném magam. Az az igazság, hogy nem emlékszem semmire. Jöttem hazafelé, ott álltam az ajtóban, már lassított a vonat, mikor becsuktam a szemem a fáradtságtól. Aztán mintha egy mágnes szippantott volna föl valami hosszú folyosón, és elrepültem. Még csak azt se éreztem, hogy leesek a földre. Végül jött egy nagy fénycsóva, az a hülye bakter hat centiről belevilágított a szemembe, mert azt hitte, hogy meghaltam. Azt mondta, úgy feküdtem a földön, mint aki nagyon elfáradt, kezemben az aktatáskám félig kinyílva, benne a munkásruhám, amit külön hordok magammal, nehogy összekoszoljam a vonatot.

Egy éjszakát a kórházban töltöttem, mert gipszelés közben is elaludtam. A feleségemet értesítették, hogy nincsen semmi baj, csak kiestem a vonatból, holnap reggeli után hazamehetek.

Májkrémes kenyér volt konzervből meg tea. Jó, hogy hazaengedtek, otthon aztán egy kis pityergés, mi lesz velem nélküled, aztán kaptam egy rendes rántottát.

Mindent egybe vetve, nem haragszom senkire, mert senki nem hibás, se én, se a bakter, se a felségem. Bizonyos szempontból inkább örülök, hogy kiestem a vonatból.

Zsírégetés

Le akartam fogyni, de nem sikerült, mert amit nem ettem meg az egyik nap, azt megettem a másikon. Soha életemben nem voltam karcsú, de hogy mindig kövér legyek, az azért túlzás. Azt mondják a barátaim, ha vannak, hogy ez azért van így, mert a súlyomon át látom a világot. Úgy látom, ahogy van, könnyű a soványnak megfeledkezni a súlyáról.

Egyébként meg a kövér nők sokkal vidámabbak, a soványak képesek begolyózni. Nem is tudom, mikor hisztiztem utoljára. Talán mikor hazafelé jöttem a fodrásztól, és a kanyarban leborult a furgonról a lisztes zsák. Olyan fehér lett minden, hogy nem is látszott semmi. Az új hajamat meg kezdhettem elölről. A fodrász nem akarta elhinni, hogy a liszt miatt, mert otthon kimosakodtam, mielőtt visszamentem, hanem elkezdett sugdolózni. Mert utóbb kiderült, hogy a Miskát híresztelik velem, aztán ahogy az új hajjal meglátott, úgy elkapott, hogy kiment a dauer még a hónaljamból is.

Pedig a Miska még csak hozzám se szólt, úgy kellett háromszor megkérni, hogy nézze meg a mosógépet, mert már lassan nem maradt tiszta bugyi. A kávét is alig akarta elfogadni, egy cukorral itta az árvám, ahogy kicserélte az ékszíjat.

De hiába, a Miska magának való ember, szeret bütykölni, minden nap meghúz otthon minden csavart. Nekem nem lenne ellenemre, de jobban szereti a pornólapokat, nem az olyan kövér nőt, mint én vagyok.

Pedig ha hanyatt fekszek, sokkal soványabbnak látszok.

Egyszer én is vettem ilyen lapot, és azt képzeltem, hogy sovány vagyok és simogatnak a férfiak. Végül csak sírtam egy sort, az újságot meg miszlikbe szaggattam, aztán kiszórtam az ablakon. Annyi meztelen ember még soha nem feküdt a ház előtt. Amikor másnap fölébredtem, eszembe jutott, hogy a gyerekek itt mennek az iskolába, aztán elviszik majd könyvjelzőnek a képeket. Kiugrottam az ágyból, mint aki éjjel nyitva felejtette a gázcsapot, de az utcán már nem találtam semmit.

Később mondta a szomszéd, hogy a Miska hajnalban ott csipegetett valamit az ablak alatt, mint aki gombászik. Összeszedte a Miska, tán azt gondolta, hogy tőle lopta el valamelyik nyolcadikos.

Egyébként meg hiába vagyok kövér, elég strapabíró. Jobban bírom a kiképzést, mint ezer másik. Nyáron a kertészetben dolgozok, ősszel meg megyek fát vágni, bármilyen bérmunkát elvállalok, például a trágyázás az egyik kedvencem. Kihordom a szart vasvillával, aztán szépen beásom a kertbe. Engem valahogy lefoglal, hogy milyen szépen eltűnik a földben a trágya. Az előbb ott feküdt, most meg már nincs sehol.

Régen a kocsmába is szívesen eljártam, de mióta leszoktam a cigarettáról, még a férfiakra is máshogy nézek. Mondanom se kell, sört ittam. Eleinte nőieskedtem ilyen pikolókkal, de agyára mentem a kocsmárosnak, hogy ki a franc bírja mosással óránként azt a harminc pikolót. Jobban is állt a korsó, hiába gondoltam néha arra, hogy mégis csak nő vagyok.

Így szoktak meg, úgyhogy ilyen maradok.

Az nagyon megtetszett, mikor hallottam, hogy fénnyel is lehet élni. Egész hétre napos időt mondott a rádió, úgyhogy kipróbáltam. De voltam tőle olyan éhes, hiába hagytam égve éjszaka a lámpát. A harmadik nap beleájultam a madárberkenyébe. Úgy kellett a kerti traktorral kihúzni. Az utánfutón volt egy csomó humusz, rávonszoltak, aztán átszaladtak velem a kórházba, mert két utcára voltunk az ambulanciától. Azt mondja a Lacika, aki a traktort vezette, hogy neki még a szíve is megállt, olyan gyorsan ment a forgalomban. Szegénynek nem volt szirénája, így csapkodott a feje fölött a kabátjával meg kiabált, hogy nénó-nénó. Ha nincs a Lacika, biztos, hogy kiszáradok.

A kórházban aztán kaptam infúziót meg teát. Olyan finom volt a keksz, amit vacsorára adtak, hogy a nővértől elkértem a vonalkódot. Az orvos nem akarta elhinni, hogy fénnyel akartam élni. Azt mondta, hogy átvitet a diliházba, ha nem mondom meg az igazat. Olyat már hallott, hogy valaki megivott hat liter mogyoróolajat, de hogy ezt a fényt hogy képzeltem, nem tudja. Talán a zsíromat akartam kiégetni? Most hogy mondtam volna meg az igazat, mikor pont az igazat mondtam neki? Aztán végül az lett a meséből, hogy olyan régen voltam férfival, hogy elájultam. Na, ez már hihetőbben hangzott. Ajánlott az orvos egy társkereső szolgálatot, amit az unokatestvére alapított, diszkrét, semmiféle hájjal nincs megkenve. De a biztonság kedvéért csináltatott egy méhnyak vizsgálatot meg agyi cétét.

A Lacika másnap reggel eljött a traktorral, hogy visszavigyen. Olyan helyes ez a gyerek, ha fiam lenne, csakis a Lacika lehetne. Hozott szendvicset is, ő csinálta, direkt nekem sütött bele fagyasztott hamburgert.

Eltelt vagy két hét, mire rászántam magam a társkeresőre, de főleg azért, mert verekedésbe kerültem a kocsmában. Két fickó zárás előtt ki akarta rabolni a kocsmát. Ilyet az állatok se csinálnak! A fejükön harisnya volt, meg két bicska a kezükben. Nem tudom, mire számítottak, mennyi pénz van a kasszában, de csak hatvanezer volt, úgyhogy jól megvertük őket. Ahogy a korsóval tarkón vágtam a Gyuszit, mert kiderült, hogy a hülye Gyuszi volt meg egy külföldi diák, a fejemre öntöttem a sört, és nem láttam semmit. Akkor a külföldi szájba vágott a székkel, de csak kicsit, mert először a tévét találta el, és csak aztán engem. Lett egy kis forradás a homlokomon, olyan kereszt, mint amivel az erdész jelöli meg a fákat, hogy melyiket kell kivágni.

A Gyuszi ült már kétszer is, egyszer azért mert elsikkasztotta a kirándulásra összegyűjtött pénzt az iskolában, a másiknál meg valami pecsétet hamisított, azt nyomkodta mindenhova. A másodiknál láttam, amikor elvitték a rendőrök. Annyira egyenesen ült az autóban, mint akit a nudista strandra visznek.

A társkeresőnél úgy bántak velem, mint egy hímes tojással, amelyiket elfelejtettek megfőzni. Először magamról kellett elmondani mindent. Például a súlyomat meg a magasságomat pontosan nem tudtam. Ez változik, tetszik tudni, ha kicsit meghízok, akkor összébb megyek, ha meg sikerül lefogyni, mert elalszok a tévé előtt a fáradtságtól és nincs időm nassolni, akkor akár két centit is növök egy hét alatt.

Azt azért megkérdeztem, hogy van-e egyáltalán értelme az egésznek, mert ha eddig úgy általában nem kellettem senkinek, akkor most mi fog megváltozni. Hát azt mondta, hogy kiajánljuk. Hogy eddig én biztosan nem ajánlottam ki magamat, vagy nem eléggé. Hogy itt most a férfiak egyszerre minden információt megtudnak rólam, és nem csak apránként. Nem csak azt fogják látni, hogy százhetven kiló, hanem azt is, hogy családcentrikus. Ezt nem én mondtam magamról, hanem egy adatlap. Kérdezte a nő, hogy mondjam el a tulajdonságaimat, milyennek mutatnám be magam. Azt nem akartam megint mondani, hogy kövérnek, eléggé látszik az, hanem hogy a saját szavaimmal fogalmazzam meg. De csak azt tudtam mondani, hogy átlagos, meg nem vagyok hisztis, utoljára a lisztes zsák miatt a fodrásznál. Úgy csóválta a fejét, hogy teljesen megijedtem. Teljes képet akart rólam adni, úgyhogy inkább a teszt alapján kérdezett. Például azt, hogy családcentrikus vagyok-e vagy nem. Most erre mit mondjak? A szüleim korán meghaltak, én meg egyedül élek. Most honnan tudnám, hogy családcentrikus vagyok-e? Ha arra gondolok, hogy tudok egyedül élni, akkor nem vagyok az, de ha meg a szüleim hiányoznak, akkor meg családcentrikus vagyok. Most akkor hol itt az igazság? De aztán arra gondoltam, hogy jobb az, ha vagyok valami, mint ha nem vagyok.

Aztán csinált rólam két fényképet, egyet szemből, a másik meg teljes alakos. Rendesen beállított, hogy csak a fal látsszon rajta, ne derüljön ki, hogy nagyobb vagyok, mint a szekrény.

Úgy elfárasztott ez a kérdezgetés, hogy kiültem a parkba, és elaludtam. Azt álmodtam, hogy megint ennél a nőnél vagyok, mert jelentkezett rám valaki, és van itt egy kis konténerszoba az udvarban, ahol szeretne összeismertetni vele. Kinyitotta az ajtót, és nem állt ott senki. Először azt hittem, hogy szórakozik, de akkor megjelent egy talpig úriember, esernyővel, kalapban és fekete aktatáska volt a kezében. Megpödörte a bajszát és bemutatkozott. Valami külföldi neve volt. Aztán karon fogott és kisétált velem a konténerszobába. De úgy lépkedett, mint aki huzaton jár. Hozzám képest kicsi ember volt, de nagyon szimpatikus. Azon gondolkoztam, hogy tényleg igaz, vagy csak álmodom. A konténerben leültünk egy padra, és mindenféle krémeket szedett elő a táskájából, és elkezdte masszírozni az ujjaimat, aztán a karomat meg a bokámat is. A végén azt mondta, hogy a parfümök, a hajkefe, és a kenőcsök a fekete bőrtáskával együtt húszezerbe kerül, de nekem ideadja tízért. Még el is gondolkodtam rajta, milyen jó ajánlat, de végül nemet mondtam neki és kijöttem a konténerből.

Amikor fölébredtem, kicsit csalódott voltam, hogy ilyen rosszul sikerült az első találkozás, de mondjuk nem is a táska érdekelt volna.

Valamennyire az apámra emlékeztetett ez a férfi, legalábbis formára. Anyám se volt kövér, csak a nagymamám. Őt aztán nem lehetett volna messzire dobni. Akkor este gombát ettünk, mert egy hete már esett, és valahogy nem figyeltek oda rendesen, és volt köztük egy mérges gomba. Anyám meg apám a kórházban meghalt, a nagymamám meg megbolondult, hogy kinyírta a családot, ahelyett, hogy örült volna, hogy nekem semmi bajom nem lett. Voltam akkor vagy tízéves.

A temetést se tudtam fölfogni, nemhogy azt, hogy meghaltak. Nagyon lassan értettem meg, hogy mit is jelentene ez igazán. Drótozott szegfűkkel jártam a temetőbe, hogy le ne essen a fejük, de másnapra úgyis ellopták. A nagymamát is rájuk kellett temetni, mert nem volt pénz külön sírra. Sőt, semmire nem volt pénz. Ahogy végeztem az iskolával, elmentem dolgozni és kész. Igazán utána kezdtem el hízni, hogy a nagymama is meghalt. Elvitte a szélütés, mert mindenen fölhúzta magát. Úgy csinált, mintha ő teremtette volna a világot, aztán meg mindenért ő a hibás.

El akartak vinni intézetbe, de az egyik rokon elfogadott, lakhattam nála a spájzban. Volt egy ágy a végén, ott aludtam, már ha tudtam. Nincs olyan ember, aki spájzban lakik és nem hízik meg.

Aztán visszaköltöztem a házunkba, ami nem ment könnyen, mert beköltözött két ilyen fura figura. Azt se tudnám megmondani, hogy melyik volt a nő és melyik a férfi. Azt mondták, hogy ők nagyon jól érzik magukat, ne legyek hozzájuk szemét, hová is mennének. Furcsa volt egyszerre két ilyen emberrel együtt lakni, de hogy ne legyek egyedül, megkapták a nagymama szobáját.

Egy év után vitte el őket a rendőrség, mert nem tudták bizonyítani, hogy kicsodák. Se nevük nem volt, se lakcímük, se igazolványszámuk. Az egyik azt tudta, hogy Ernő, a másik meg, hogy Juliska, de hogy milyen Ernő vagy Juliska, arról szó se esett.

Aztán még nekem is beolvasott a rendőr, hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy két ilyen jogilag nemlétező személyt beengedek a házba. Mondtam, hogy már bent voltak, mikor jöttem. Ezeket most elviszik, de értesítsem őket, ha megint föltűnik valami nemlétező személy.

És akkor tényleg telefonált a nő a kertészetbe, pont naspolyát szedtük kesztyűben, mert megcsípte a dér, hogy egész hosszú lista áll rendelkezésemre, amiből választhatok. Olyan izgatott lettem, mint amikor kiderül az emberről, hogy véletlenül milliomos.

Tényleg egész dossziét adott a kezembe, fénykép, testmagasság, családcentrikus vagy nem. Egészen odavoltam, hogy ez a sok férfi mind engem akar, és hogy életemben először én választok. Hát nem is tudtam választani. Elkértem a dossziét, hogy majd otthon komolyan foglalkozok velük. Vettem egy címkés bort, hosszú nyakút, alig fért a retikülömbe. Meg vettem hat szendvicset a benzinkútnál, mert olyan izgatott lettem, hogy csak a készételt kívántam.

Mondtam is magamnak, látod, Icus, mégis csak jó az élet, és egyszer csak mégy hazafelé egy dosszié pasival a hónod alatt. Tiszta császárnak éreztem magam, aki ül és nézi a birodalmát, hogy van.

Egyik kézzel lapoztam, a másikkal ettem meg ittam. Összesen huszonhárom férfit néztem át, és egyikre se tudtam hirtelen azt mondani, hogy ezt aztán ne. Elővettem egy ceruzát, és elkezdtem őket pontozni magasságra, súlyra, családcentrikusságra meg mindenre. Úgy voltam vele, hogy először az első öttel találkozok, abban már benne kell lenni az igazinak.

Arra gondoltam, ha tényleg lenne valaki, aki itt élne, vagy én élnék nála, lehet, hogy nem is lennék ilyen kövér. A kedvéért biztosan le tudnék fogyni, meg nem járnék verekedni a kocsmába, bár az elég jól fogyaszt. Ezt szerencsére nem kérdezte senki. Ha meg a gyerek megszületik, még többet lehet fogyni.

Másnap munka után mentem el a nőhöz, hogy ne kelljen a szabadságot fogyasztani, kellhet az még másra is, ügyintézés, anyakönyvvezető, satöbbi.

Megmutattam, hogy melyik ötöt választottam, amire azt mondta, hogy köszöni szépen, és föltette a polcra a dossziét, és elkezdett valami mást írni.

Hát ez meg most mi? Úgy kivette a kezemből a dossziét, mintha tegnap nem is nálam lett volna otthon.

Azt mondja, ezeket a számítógép dobta ki, hogy a horoszkóp alapján lehetséges a kapcsolat, de ez még nem jelent semmit, amíg nem választanak ki ténylegesen. A számítógép nem ténylegesíthet, csak a személy, ez náluk alapszabály.

Micsoda?

Azt magyarázta, hogy szeretnénk, ha az ügyfeleink nem lustulnának el, kell a kondíció, semmi csüggedés. A gép mozgásban tartja a lehetőséget. Biztos vagyok benne, hogy kellemes volt a válogatás. Nem szabad föladni ilyen könnyen. Mindenkinek van egy párja, a számítógép ebben segít, hogy el ne felejtsük. Az hogy most ez konkrét személy vagy egy lehetőség, nem szabad, hogy elkeserítsen.

Ha van a kezemben egy korsó, úgy fejbe kúrom, hogy egész héten a cipője talpát nyalogatja.

Még nem volt hat, mikor rumot rendeltem a pultnál, nem ültem le vele az asztalhoz, ne kelljen öt percenként szaladgálni a pohárral. Nem ismerek más megoldást ilyenkor, csak az italt. Berúgni, aztán kiheverni. És addig is, telik az idő.

A szerencsés ember

Ha valaki nekem azt mondja, hogy ez így van, nem hiszem el neki. Miért pont nekem lenne szerencsém? Tudom én, hogy van ez. Elterjesztik az emberről, aztán mindjárt azt hiszik, hogy igaz. Hogy nyeremény üti a markomat.

Itt álltak a házam előtt, és várták, hogy nyerjek. Látni akarták, ahogy átadják a nyereményt. Itt álltak a ház előtt nap mint nap. Nézték a kaput, mint a borjú. Alig mertem kimenni. Ha kimentem, jöttek utánam, hátha út közben ér a szerencse.

Úgy volt, hogy szólok a rendőrségnek, csak hát a rendőr is ott volt köztük. Ott volt a zöldséges, a hentes, a kőműves, gyakorlatilag mindenki, csak nem egyszerre.

Hát honnan tudjam én, hogy mit gondolnak rólam? A múltkor a gépkocsivezető azt mondta, hogy harminc évvel megelőztem a koromat. Hát ezt meg hogy érti? Úgy érti, harminc éve is ilyen öregnek néztem ki. Nő létemre ilyet hallani nem valami kóser. De legalább tudom, miért nem lett férjem.

Húsz éve van egy kis szakállam, eleinte nem mertem vágni, de a termálban a pénztáros megkérdezte, hogy uram, hogy lehet az, hogy maga a női öltözőben vetkőzött. Akkor kezdtem el borotválkozni. Először hetente, aztán rendszeresen. Szúrta a kezemet a bajusz. Hát, ha meggondolom, fiatalabb koromban én se szerettem bajszos legénnyel csókolózni. Valahogy nem illett össze a puha nyelve meg a szúrós bajsza.

Egyébként meg nem tudom, mi bajuk van a szakállammal. Hallom mindenütt a rádióban meg a tévében, hogy vannak olyan nők a kormányban, akik nő létükre szakállam titkárok. Persze az más, nekem nincs pozícióm. Az én pozícióm a budi, ahol nem lát senki.

Már azon is gondolkoztam, hogy átvetetek magammal valami nyereményt, hogy békén hagyjanak. Föladok magamnak egy dobozt, tele könyvekkel. Vagy belerakom a dunyhát. Dunyhát is lehet nyerni. Majd azt mondom, rejtvényen nyertem, aminek az volt a megfejtése, hogy mit szüccs kis szűcs, sós húst szüccs kis szűcs. Zárt betűk: a, b és l.

De hát nem minden az, ami fénylik. Soha nem fejtettem meg egyetlen rejtvényt se, nem való az én szememnek, hogy vízszintesen meg függőlegesen is lehet írni a szavakat. Én csak úgy tudok írni, ahogy beszélek. Ahol meg egymásba mennek a szavak, azt nem bírom kimondani.

Az az igazság, hogy nő létemre szeretek horgászni. A hetven évemből negyvenet horgásztam. Mikor fiatalabb voltam, kiültem még melltartóban is, hogy érjen a nap. Jól meg is fáztam, aztán lumbágót kaptam. Azt mondta az orvos, hogy mindig úgy üljek a napon, hogy a hátam legyen a nap felé, és akkor nem fog megfázni a lumbágóm. Egy évet szántam erre, és igaza lett az orvosnak. Csakhogy hátul olyan voltam, mint a csoki, elöl meg fehér, mint a kókusz. Tisztára úgy néztem ki, mint egy kétgombócos fagyi.

Hanem az idén nem tudom, hogy fogok horgászni a tóban. A pap megáldotta a tavaszi telepítést. Nem vagyok vallásos ember, de azért milyen érzés lesz megakasztani meg fejbe vágni egy olyan halat, amit a pap megáldott. Arról nem is beszélve, hogy megenni. Nem tudom, mennyire van fölkészülve az ember emésztése az ilyenre. Meg azt se tudni, hogy most régi, vagy idei, áldott halat fog az ember. Valahogy megjelölhették volna, hogy melyik hal van áldott állapotban, mert nem szeretnék összetűzésbe kerülni az egyházzal. Én nem az Istent, hanem az egyházat félem.

Máskülönben elgondolkoztam rajta, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem a halakat, hanem a vizet áldja meg a pap. Az egész tó csupa szentelt víz lenne. Így aztán minden halat megáldott volna, nem csak az ideit. Hatalmas áldott csukák, harcsák, meg ha az ember bemegy fürdeni, én nem, de aki bemegy, az is szentelt vízbe megy be. Föllendülne itt a turizmus, mint a hétszentség. Lehet, hogy palackozni is lehetne a vízből. Olyan zsírszag lenne a parton, hogy nem győznék a lángost sütni a zarándoknak. Lehet, hogy Belgiumból is jönnének, sorban, négy magyar, három burmai, egy belga. Nem kéne annyi krumplit enni. Meg rólam is leszállna az összes. Már a gyerekeket is rászoktatták, hogy járjanak utánam. Olyan porfelhő van arra, ahol vagyok, hogy nem csoda, ha füvesíteni kéne.

Egyszer aztán kifakadtam. Hagyjanak nekem békét, nincsen semmiféle nyereményem. De ez csak olaj volt a tűzre, azt mondták, azért tagadom, mert titkolózok. Nagyon ki kellett valamit találni. Annyira gondolkoztam, mint akinek vérmérgezése van. Néztem a tévét, és rájöttem. Másnap elmentem a vasboltba, vettem egy hosszú alumínium csövet, negyven méter színes drótot, meg egy olyan szerkezetet, amiről nem tudtam, mire való. Földaraboltam a csövet, teleöntöttem viasszal, belehúztam a drótot, aztán elővettem apámnak a bőrmellényét, amit akkor örököltem tőle, amikor meghalt. Szépen ráragasztottam a csöveket meg mindent, középre a szerkezetet, és kimentem a mellényben az utcára. Megfagyott mindenkiben a levegő. Nem szóltak egy szót se, hanem tágultak. Azt hitték, képes leszek fölrobbantani magam. Úgy lerepül a kezem, hogy egyszerre hármat is agyonüt közülük.

Aztán meguntam a megfélemlítést, meg kényelmetlen is volt a sok drót. Állandóan fölakadtam a bicikliben. Úgyhogy visszaraktam a mellényt a kamrába, Isten veled, apám, és becsuktam az ajtót.

Volt még egy jó módszerem a lumbágóra. Csak nem merem elmondani, nehogy félreértsék. Én nem vállalom érte a felelősséget. Fölmentem a padlásra egy nagy kötéllel, és átvetettem a gerendán, meghurkoltam és óvatosan fölakasztottam magam. Nem sokat, csak tíz másodpercet lógtam, de az kihúzta a gerincemet rendesen. Egyszer majdnem megszorult a hurok. Egy hülye légy rászállt az arcomra és lepofoztam magam. Egy pillanat alatt megijedtem, átfutott rajtam az egész életem. Lehet, hogy mások se öngyilkosok akarnak lenni, csak a lumbágójukat húzatják a padláson. És jön a légy. Valahogy olyan szépen lógtam a kolbászok mellett, hogy mindent világosan értettem, és olyat is éreztem, amit még soha. Azt hiszem, elélveztem. Aztán megfogtam a kötelet, mintha valaki azt mondaná, hogy fogjam meg, és fél kézzel fölhúztam magam. Olyan erő volt bennem, amivel házat lehet bontani. A másik kezemmel levettem a hurkot, és lassan leereszkedtem.

Alig, hogy megnyugodtam, csöngettek. Ki a fene az? Én meg majd’ kicsattantam az élettől. A postás állt a kapuban, körülötte meg harminc ember. Meghoztam a nyereményt, itt írja alá, Ilonka néni. Olyan csend lett az utcában, mint ahol nem lakik senki. De ez valami félreértés, Lacikám, mondtam a postásnak, de már bontottam is ki a dobozt. Hát mi volt benne? Egy piros fürdőruha. Azt írta a levél, hogy engem húztak ki. A gazdaáruházban nyertem, mikor a locsolókannát vettem. De hát én bele nem megyek a tóba, a szentelt halak közé!

A postás becsukta a táskát és elviharzott. A tömeg lassan hazaindult. Á, csak fürdőruha. Az semmi, nem nyeremény. Odabent fölvettem a fürdőruhát a fonnyadt testemre. Most láttam, milyen öreg vagyok. Visszamásztam a padlásra, hogy piros fürdőruhában is élvezzem, milyen lehetett volna fiatalon.

A nyaraló vasárnapja

Nem gondoltam volna, hogy így fog sütni a nap. Tegnap este, mikor jöttünk, majd kitépte a fákat a szél, úgy esett. Mondtam is a gyerekeknek, két hétig sakkozni fogtok a konyhaabroszon öreganyátok gombkészletével.

Szerencsére hozott a feleségem pálinkát, úgyhogy még vacsora előtt elfelejtettük a vihart. A két fiú gyorsan elaludt a babkonzervtől, de így is rájuk kellett szólni, hogy egyenek több kenyeret, nehogy éhen maradjanak. Mi meg kiültünk a Zsuzsimmal az erkélyre cigizni, kivittük a kempingasztalra a sört, igaz, a hűtőt csak a Híradó után dugtam be.

Szeretek itt ülni az erkélyen, olyan csend van, hogy alig látni egy-két biciklist. A cigaretta is máshogy hat a friss levegőn, sokkal jobban kívánja az ember, mint a dohos lakásban.

Nem tudom, a Feriék megjönnek-e holnap az alsó lakásba, mert akkor nem lesz olyan nagy csend. Mindig hoz magával whiskyt, kiülünk a napra, aztán megisszuk. A felesége meg a kocsikulcsot keresi, mert a Feri híresen szeret részegen vezetni. A kulcsot jócskán megtalálja az asszony, de a másik három üveg whiskyt nem, úgyhogy általában első nap nekem kell a Ferit ágyba vinni, de rohadtul tud az ajtóba kapaszkodni, hogy még eggyel megiszik az egészségemre. Másnap aztán nem győzi kérdezgetni, hogy mennyire volt hülye, meg miket mondott, beköpött-e a mélyhűtőbe? Mert állítólag olvasott egy cikket, hogy onnan lehet tudni a világvégét, hogy ha beköpsz a mélyhűtőbe és koppan, akkor nem sokára következik.

Ilyenkor nekem is le kell feküdni egy kicsit, mert mire fölérek az emeletre, úgy dobog a szívem, mint egy kályha. A fejem meg vörös, mert a tűző napon isszuk a whiskyt.

Most már megyünk lefelé nem sokára a partra, Zsuzsi keni a gyerekeknek a kenyeret, mert ezek mindig éhesek. Nem kéne annyit szaladgálni, hanem kicsit megállni, azt elgondolkozni valamin, az nem kerül semmibe.

Ez a tavalyi fürdőgatyám valahogy összement rajtam, úgy szorítsa a golyókat, mintha meztelen lennék. Ráadásul kiszívta a nap a színét, aztán olyan, mintha semmi nem lenne rajtam.

Nincsen nyoma a tegnapi esőnek, meleg a korlát, meg se merek kapaszkodni. Meg nem valami nagy ez az erkély, és ha nagyon kilépek a küszöbön, úgy meg tudja sütni a köldököm, hogy elordítom magam.

Valahogy nem akar telni ez a délelőtt, a feleségem még mindig a kenyereket keni, mert ezek folyton megeszik a szendvicseket. Mindig mondom nekik, hogy ha reggeliznek, akkor délig nincs búvárkodás, mert fölfordul a gyomruk, azt csak belehányják azt a drága ételt a nádasba.

Nekem ott kezdődik a nyaralás, hogy mezítláb járkálok a lakásban, csak tavaly óta nem lett porszívózva a linó, pedig jó a mintázata, olyan intarziás, amin nem látszik meg a homok.

Ha nem tudunk időben rendesen elindulni, itt pörgök a konyha meg az erkély között a tökre feszes fürdőgatyában. Kimegyek az erkélyre, megfogom a forró vasat, be a lakásba a koszos linón a konyhába, ahol még mindig esznek a kölykök, vissza a linón az erkélyre, vaskorlát, kész, megbolondulok.

Na, ilyenkor szoktam rászánni magam, hogy beágyazok, mert utálok ágyazni ilyen kihúzós ággyal. Lepakolni a paplant, összehajtani a lepedőt, beletuszkolni az ágyneműtartóba, aztán igazgatva guringatni befelé, hogy a végén alig bírok fölállni. A pókok meg rohannak a sarokba a legyezőkön.

Hát ha nem kétszobás lenne a nyaraló, biztos, hogy nem ágyaznék be, csak hogy mi lakunk a nappaliban, ahol a tévé is van, a gyerekek meg állandóan nézik. Ha ebéd után szundítana az ember, akkor a gyerekágyon alszok, térdig lelóg a lábam. Mondtam már Zsuzsinak, hogy egyszerűbb lenne, ha mi laknánk a gyerekszobában, ők meg nézhetnék a tévét. De ez két okból se jó, mert nyolckor már alszanak és onnan nyílik az erkély, a harmadik meg a feleségem szerint, hogy a gyerek még se alhat a nappaliban, ennyit el kell viselni egy szülőnek. Ha már életet adtál nekik, adjál nekik gyerekszobát is.

Pedig emlékszem, hogy terveztük, milyen lesz majd a gyerekekkel, hogy fogunk sétálni meg játszani, most meg a szobát se lehet elcserélni velük. De ez van, ez a demokrácia.

Szerintem lesz dél, mire elindulunk, kár volt olyan korán berakni a jégakkut a sörök közé, fölforr az egész a napon. Pedig más értelme sincs is napozásnak, csak a sör. Oldalt nem tudok napozni. Ha hason fekszek, elfekszem a pofámat, háton feküdni meg olyan snassz ebben a tömegben. Arról nem is beszélve, hogy állandóan forgok, mert sehogy se jó. Ha pedig forgok, akkor rám tapad a pokróc, azt húzok magammal mindent, mint kutya a vacsoráját.

A naptej meg olyan drága, hogy egy nap elhasználok egy tubussal, úgyhogy a legjobb, ha bemegyek a vízbe, azt leégetem a vállamat. A gyerekek meg lógnak rajtam, hogy dobáljam őket, mert olyan jó repülni. Mért nem madárnak születtél, fiam, iskolába se kéne járni!

Na, most látom, hogy megettek mindent a gyerekek, tán csak lejutunk valahogy a partra. Én visszem a hűtőtáskát, tök fölöslegbe, meg a szendvicses táskát a pokróccal, a kempingszéket, a gumimatracot, más nincs is. A feleségem varrt a gatyámba egy kis zsebet, abba hajtja bele a pénzt, mert táskát nem akar hozni, szemet szúr a zsebtolvajnak. Úgyhogy ha vízbe akarok menni, kiszedem a pénzt, Zsuzsi őrzi, egyszerre sose voltunk még a tóban.

De még le se érünk, nyílik a kapu, megjöttek a Laciék. Azt mondják, akkora dugó van a pályán, hogy ha tegnap előtt indulnak útnak, akkor még most se értek volna ide.

Itt a whisky, kiabálja, a felesége meg gumizza össze a haját, hogy ne lógjon a szemébe, mikor keresi a kocsikulcsot. Nézz rám, pajtás, föl vagyok málházva! De csak addig erősködik, hogy a Zsuzsi visszaenged, csak vigyem ki a partra a cuccot, aztán bánom is én, mit csináltok.

A Zsuzsi rám mérges, hogy sose tudok ellent mondani, én meg őrá, hogy minek ajánlja föl olyan gyorsan, hogy visszajövök. Pedig most kedvem lett volna napozni. Csak az nyugtat meg, hogy a sörök már melegek, a whyskivel meg majd mindent elfelejtek.

De hát a fene ott eszi meg, ha nem tud az ember magának parancsolni, úgyhogy én, Zsuzsi, mégis csak veled maradok a parton, végre napozunk, és úgy csókolom szájon, mint akinek születésnapja van. A két gyerek meg megy bele a vízbe, mint akinek se anyja, se apja.

Olyan ez, hogy mindentől megszabadul az ember a parton, napfény, felhők, víz, és ruha is csak egy van rajta. Nézem a feleségem, milyen szépen megöregedett, hiába hidratálja magát. Aztán nyújtja oda a flakont, kenjem be a hátát, én meg addig simogatom, hogy megnyalom a fülcimpáját. Tudod, mit, Zsuzsi, a gyerekek jól elvannak a vízben, a Laciék mellett meg fölszaladunk a lakásba, úgy megkívántam, hidd el. Nincs mit veszítenünk. Néz és néz, mint akinek poggyászvizsgáló van a szemében. Jó, tudom, Zsuzsi, már bekented magad, és úgy fekszek hasra, hogy mély nyomot hagyok a földön egy időre.

A nehéz vándor

Kiment a feleségem Angliába, hogy kilenc hónapig angolul tanuljon. Fölvette egy család a gyerekükre vigyázni, meg mosogat, egyébként szabad. Főz is néha, de a magyar konyhát nem mindig szeretik. Azt mondják, sok benne a kövér, és elhíznak.

Már két hónapja kint van és nagyon hiányzik, úgy szeretnék hozzá kimenni. Kimennék egy szállodába és találkozgatnék vele, mint amikor még nem nősültem meg. De azt mondja, nem lehet, mert csak a pénzt költenénk, meg a nyelvtanulásnak se tenne jót, ha megint elkezdene magyarul beszélni. Kérdeztem tőle, hogy én hiányzok-e neki, mert magától nem mondta.

Van bennem egy kis rossz érzés, hogy ez a kilenc hónap azért elég sok. Elég lett volna csak hét, vagy fél év, az angolnak ennyi is bőven elég.

Én meg csak ülök az őrszobán és túlórázok, minden ügyeletet elvállalok. Megy a tévé, dohányzok, de jobb ha kint vagyunk a kocsival járőrben. Amikor meglátok egy nőt, mindig a feleségem jut eszembe, és a legszívesebben fölhívnám, hogy mondja el, éppen mit csinál, persze, lehet, hogy alszik.

Angliában egy órával kevesebb van, amit én nem nagyon tudok fölfogni, hogy azért van kevesebb, mert a föld gömbölyű. Szerintem ezt is csak azért találták ki, hogy pénzbe kerüljön. Nem mondom, hogy sokfelé voltam, de ott mindig annyi idő volt, mint nálunk. Ha kimegy az ember Angliába, akkor nem elég, hogy messze van a hazájától, még az idő se ugyanaz.

Azt mondta a Timi, ha hazajön, sokkal több állást fog kapni, lehet, hogy fölveszik valami olyan céghez, ahol angolul fog beszélni. Egyébként meg árulhatná a boltban a sajtokat.

A Timi mindig fejlődni akar, nem jó neki ahogy van. Mondtam is, hogy egyszer majd odafejlődsz, hogy teljesen elhagysz. Nem jó az, ha két ember közül az egyik ilyen, a másik meg olyan, mert akkor hogy fognak egymáshoz illeni. Amikor megismertem, akkor volt a ballagása, és piros ruhát viselt. Elég nyugodt ember vagyok, de beleszerettem, és mindenhova elvittem. Moziba, cukrászdába, pedig soha nem jártam ilyen helyekre. Megváltoztatott a Timi, most meg kiment Angliába.

Attól félek, haza se fog jönni, hallottam már ilyet valakitől. Úgy eltelik rajta az idő, hogy meg se ismer. Majd összejön valami angollal, aztán csak a válásra jön haza. A levelei is egyre rövidebbek, és egyre jobban dicséri az angolokat, hogy mennyire jó nekik. De az soha nem jut eszébe, hogy mi lenne, ha én mennék ki. Szívesen lennék angol rendőr, nem kéne hordani ezt a rohadt pisztolyt, vegyferszobát zárni, tisztogatni, megvannak-e a lőszerek, hanem csak a gumibot lógna meg a gázspray.

A család állítólag nagyon rendes hozzá, mert este a férfi mindig megkínálja konyakkal, hogy tudom-e milyen jó este konyakot inni. Hát honnan fenéből tudnám, mikor soha se ittam konyakot, csak a múltkor egy kicsit, mikor az udvarban ébredtem a kutyaház mellett. Annyira hiányzik a Timi, hogy akkor már a kutyához is odafekszek. Persze nem írtam meg neki, csak azt, hogy jól vagyok.

A múltkor előállítottunk három prostit, éjszakára lecsuktuk őket, ott voltak a folyosó végén, aztán ahogy a vizet vittem nekik, azt mondták, hogy mindent csinálnának velem, ha kiengedem őket. Szerencse, hogy a jegyzőkönyv után voltunk, mert meggondoltam volna magam. Az egyiknek olyan feneke volt, hogy még rázta is, de aztán jött volna a lelkiismeret-furdalás, hogy én csalom meg a Timit, miközben én vagyok féltékeny rá.

Olyan érzések fognak el, hogy egyszer megbolondulok. Valami mardos itt bennem. Nem is tudom, minek kell ilyet érezni? Lemegy a kilenc hónap, aztán hazajön.

Azt írta, hogy ott még a négerek is rendesek, és hogy a barátnőjével meghívták sörözni, meg egy házibulira, ahonnan hajnalban ment haza. Csak azt nem tudom, minek írja nekem ezeket, inkább eltitkolná, hogy megcsal. Itthon soha nem volt barátnője, de az angoloknál a nők is mások. Hogy ez egy francia nő, és amikor fájt a Timi dereka, megmasszírozta. A négerről meg semmit nem írt, pedig az is csinált valamit biztos. Kétméteres, mert kosarazik. El tudom én képzelni az ilyen házibulikat!

Az kéne, ha egyszer kihívnák a rendőrséget és én mennék ki, akkor kiderülne minden, nem kéne magamtól kitalálni az egészet.

Azon gondolkozok, hogy is van ez a kilenc hónap, mikor születik a gyerek. Mert ha hazajön, és fél év múlva születik egy fiam, akkor az biztos, hogy nem az enyém, főleg, ha néger. Akkor inkább már masszírozzák egymást azzal a francia nővel, aztán jöjjön haza vele együtt.

A hétvégén elmentem a Timi szüleihez ebédelni, de úgy éreztem magam, mintha nem tudnám, mit keresek ott. Beszélgettem meg ettem, de valahogy nem volt értelme neki. Aranyos a Miska bácsi meg a Klárika is, de hát én a lányukat vettem feleségül. Most hét hónapig járjak oda a semmiért? Majd kitalálok valamit, hogy lövészet van vagy késelnek a piacos románok.

Azt mondja a Miska bácsi, ahogy így elpálinkázgattunk, hogy nem lett volna szabad kiengednem a Timit, mert ő még ilyennek sohase hallotta a telefonban. Úgy kell neki szólni, hogy hagyja abba, mert mindent el akar mondani. Ő az én helyemben kimenne egy hétre, hogy megnézné, mi van abban az Angliában, mert ha nem jön vissza, abba az anyja fog először belebetegedni. Aztán meg én, ha azt betegségnek lehet nevezni. Az anyja nem vesz észre semmit, szerinte a Timi olyan, mint volt, csak biztos a magyar nyelv miatt beszél annyit, hogy el ne felejtse.

Az utolsó éjszaka is, amikor elindult, nem csináltunk semmit, mert annyira izgult, hogy nem tudott aludni. Nekem már akkor összeugrott a gyomrom, hogy nem használja ki ezt a kis időt, hanem azzal foglalkozik, hogy mi lesz odakint. Hát ez, nincs Timi.

Nézem én ezeket a pornócsatornákat, de egy idő után elunja az ember, hogy azért semmi nem igazi.

A múltkor már azt csináltam, hogy elmentem anyámékhoz, és a régi szobámban aludtam, onnan mentem dolgozni. Feküdtem az ágyon és olyan voltam, mint régen. A pizsamámban még benne volt a zsebkendő is. Néztük a tévét vacsora után, aztán lefeküdtünk aludni. Én nem vagyok semmi a Timi nélkül. Egyszer azt mondta, hogy miért nem akarok én utazgatni, erre-arra vándorolni? Hogy miért vagyok olyan nehézkes? És azt mondta, hogy majd megtanít élni, mert szeret. Hát most jól megtanított, az hétszentség.

Dühös vagyok meg féltékeny, de azt már most megfogadtam, hogy nem fogom bántani. Inkább leverek pár kiscsávót a jájőrben, de a Timit nem bántom. Pedig megérdemelné.

Amikor arról volt szó, hogy kimegy, meg kellett esküdnöm, hogy nem haragszok rá, mert ha akarom, akkor ő inkább velem marad. Meg kellett volna mondanom, hogy mit akarok, nem pedig azt hinni, hogy milyen engedékeny vagyok. Én tényleg azt hittem, hogy simán kibírom, hogy a Timi angolul tanul. Mert mindig az volt, hogy még egy kicsit ki kell bírni és aztán jobb lesz. Azt hittem, hogy a házasság nem ilyen. De ilyen, csak becsaptam magam, mert abban bíztam, hogy ez a jövő.

Neonfényes délutánok

A gyerekeknek mindent szabad. Még a friss fölmosáson is átrohannak. Ha szólok nekik, oda se figyelnek, csak ha utánuk vágom a fölmosórongyot.

Már egy ideje csak délután dolgozok, mikor kiürül az iskola, a tanárok is hazaszivárognak. Enyém az egész épület, fölkapcsolom mindenütt neont. Olyan szép a fény a kövön, és a falak is világítanak. Aztán ahol végzek, lekapcsolok.

Először is ellenőrzök, hogy elment-e mindenki. Ahol elmentek, ott fölkapcsolok, hogy lássam, senki nincs ott. Fölrakom a széket az asztalokra, amit elfelejtettek. Ez szigorúan ki van adva óra után, aki végzett, az a széket ráborítja az asztalra. Van pár csaló, azokat én pótolom.

Égnek a neonok, csönd van, a falakon gyerekrajzok, jelmondatok, hogy tanulj, különben megbánod. Aki tud, az sokkal többet tud, mint aki nem tud. Meg ilyenek. Ki is szellőztetek. Ha huzatot csinálok, az gyorsabban kiviszi a büdöset. Némelyik gyerek nem igazán mosdik, meg ritkán cserélik rajtuk a ruhát. Az én időmben még hajat is kellett mosni. Most meg csípi a szemüket a sampon. Volt, hogy kijött a tetvész, és áttetvészett mindenkit. Egyenként kihívta az embert, és átvizsgálta a haját. Ha talált valamit, bedörzsölte szesszel, aztán lesöpörte magát. Elkapta a bolhákat és ment tovább.

Soha nem gondoltam, mikor iskolába jártam, hogy majd nem tudok innen elszabadulni. Arra gondoltam, hogy majd elmegyek valahova dolgozni az iskola után, palántázni, vagy a presszóba kiszolgálni, de beragadtam. Így azért más, hogy nem szól hozzám senki, csak hogy jól van, Rózsika? Jól, aztán ennyi. Nem faggatnak, hogy mi a kétszikű meg hány éves az ősember. Nekem nem ment a fejembe semmi, biztos azért is maradtam az iskolában. Ezt apám mondogatta, ha jó kedve volt.

Anyám is takarított, de ő szállodában. Az azért más. Egyszer helyettesítettem nála, mert elkapott egy hetes influenzát. Reggel a szállodában, délután az iskolában. Micsoda különbség! Elmegy a vendég, és mindenfélét hagy maga után. A bevetetlen ágyat. Látszik, hogy merről feküdt a nő, merről a férfi, és hogy hogy szálltak ki. Használták-e a zuhanysapkát vagy az óvszert? Ittak-e a bárszekrényből vagy a szemetesben lesz a boros üveg a kis röviddel? Eldobva a harisnya, középen kiszakadva. Kilyukadt zokni, vagy hatalmas sebtapasz, ahogy a padlószőnyeg ledörzsölte a férfi térdét. Mindent tudni lehet.

Az iskola az más, még a levegő is. Csönd van, neonfény, tanulás utáni csönd. A tanáriban berakva a naplók. Kávézacc két zacskóban. Ezek annyi kávét isznak, hogy óránként kaphatnának agyvérzést. Cigizni persze már nem lehet, csak az udvaron, hogy jól lássa a gyerek, hogy kell. Eddig volt egy üres szertár, hat négyzetméter, ott dohányzott minden tanár.

Mióta anyám elment, többször is hívtak a szállodába takarítani, hogy mégis a családból töltsék be az állást, de valahogy nem bírtam földolgozni. Kérdeztem apámat, hogy mi ez, de nem válaszolt, csak pipázott. Képtelen voltam betölteni anyám állását, pedig jobban fizetett volna. Olyan érzés, mintha én lettem volna a saját anyám, vagy inkább olyan, mintha lehetne őt pótolni. Apám szíve kemény volt, mint a kő, tűzifát apríthattunk volna a hátán. Még mindig él, de már nem nagyon mozog, mégse hízik. Én meg hízok, hiába mozgok.

Van ez az élettársam, akivel nem lakunk együtt, csak este átjár tévézni, aztán meg a szokásos. Iszik egy kis bort, aztán mindjárt rám mászik. Egy ideje olyan hideg a hasa, mint a műanyag. Mondtam is neki, hogy ebből keringési rendellenesség lesz. De hogy neki nincsen semmi baja, és már mászik is rám a film közepén. Egy időben ágyból néztük a tévét, ott mindig elaludt, de mióta fotelből, sokkal elevenebb. A fene se ismeri ki magát a férfiakon.

Egyszer azt mondta, szeretne tőlem gyereket, csak attól fél, hogy nem tudná fölnevelni, mert nincs hozzá elég energiája. Én meg iskolában dolgozok, sokkal többet tudok a gyerekről, úgyhogy próbálkoztunk is, de nem jött össze. Azt akarta, hogy majd én nevelem, ő meg átjár hozzánk, ahogy eddig, hoz szotyit meg virágot, aztán lehet, hogy majd mégis összeáll neki a kép. Nem tudom, mi az, amitől nem lett gyerekünk, de úgy fogta oldalt a húsomat, hogy néha azt hittem, lerántja rólam az úszógumit. Mondtam, nem kéne olyan hevesen, hanem hogy én is élvezzem, mert akkor születik a boldog gyerek. De ő csak tuszmákolt elöl-hátul. Szerintem éjszakánként pornófilmet nézett otthon, aztán ilyenkor melyik rész ugrott be neki.

Tavaly kaptam egy nagy porszívót, azelőtt söprögettem a termeket meg mostam. Először örültem neki, hogy gépesítve leszek, de arra nem gondoltam, milyen zajos. Valahogy odalett az egész a zúgástól. Hetekig nem tudtam, mi bajom, tán még az orvos is megnézett egy hurut miatt, mondtam, géppel dolgozok, az csapja a port. Pedig nem erről volt szó, hanem a csönd a nagy iskolában, az hiányzott nekem. Égnek a neonok és csönd van, jó esetben megy a fűtés.

Én is ide jártam, csak azóta sokszor kifestették, meg új mágneses táblát raktak, mert a régiből kiment a mágnes, és leestek a római katonák. De a muskátli az nem változott. Akkor is én voltam a virágfelelős, meg most is én öntözöm őket. A vécét elég becsületesen kitakarítom, mert emlékszem, hogy az én időmben nem sokat vakart rajta a Terka néni. Ő ugyan még pénzért se gyúrja másnak a trehányságát! Ez volt a jelszava. Én meg azért csak kimentem volna vécézni, de mert a Terka néni nem takarított, vagy bebújtam az orgonák közé, vagy délutánig visszatartottam. Legalább nekik legyen jó gyerekkoruk. Bár nem is tudom, milyen lehet ma gyereknek lenni, de felnőttnek nem annyira jó.

Én azért másra számítottam, ha azt kérdezték, milyen lesz a jövő. A jövő az valahogy soha nincs itt, mindig valami más van helyette.

Én nem szeretem, ha magáznak, olyan, mintha idegen lennék, akit bármikor ki lehet rúgni, mert máshogy áll a kezében a söprű. Folyton vár valamit az ember, fizetésemelés lesz, vagy máskor nem veszik el a túlórapénzt, vagy meghívják egy születésnapra, de nem azért, hogy utána legyen, aki elmosogat.

Még nem voltam negyven, mikor már a nyugdíjra gondoltam, hogy lenne egy szép öregség, amikor kapom a pénzt, otthon vagyok, levest főzök és hallgatom a rádiót. De aztán olyan hamar meghal az ember, hogy azt se tudja, mikor született. Anyám erre is a példa. Soha nem gondoltam volna, hogy majd egyszer úgy hozom haza a kenyeret, hogy ő már nincs a világon. Apám meg csak pipázik, még az is lehet, hogy boldog, semmit nem lehet kiolvasni belőle. Mint akiben megállt az idő, csak a füstje száll.

A jövő héten el fogok utazni három nap, két éjszakára egy fürdőbe, ahol reggelit meg vacsorát is adnak. Kár, hogy nincs ebéd, azt is szívesen ettem volna. Először alszok szállodában, furcsa lesz fölébredni meg elaludni. Csak attól félek, hogy anyámmal fogok álmodni, és összesírom a párnát. A takarító meg majd látja, ez csak sírni járt nálunk, nem szórakozni.

Képzelt riport

Kurvára másnapos vagyok. Én mondtam, hogy inkább hagyjuk kint a pálinkát az őrnek, de az a nagyokos Zoli erősködött, hogy ő nem hagyja kint, inkább igyuk meg mind a másfél litert. Milyen hülyeség az, hogy biztonsági okokból nem lehet pálinkát bevinni a koncertre. Én még nem hallottam, hogy pálinkával leszúrtak volna valakit. Mondjuk az is igaz, mire beértem a helyemre, már ülni is alig bírtam. Szép kis biztonság. A Füst a vízenre meg már nem is emlékszem.

Tudtam, hogy rohadt nagy baj lesz, már az is rosszul hangzott, hogy Deep Purple Nyíregyházán. Hogy hogy jöttünk haza a vonattal, arról fingom sincs, de a kalauz kezelte a jegyem, az tény és valóság.

Apámtól örököltem a zeneszeretést, mást se. Nagy rocker volt az öreg, az hétszentség. Mindig bőrgatyában járt, amíg élt. Fölturbózott egy MZ-t rigakormánnyal, azzal ment neki a fának. Ott még csak a lába tört el, úgyhogy hazajött volna motorral. Olyan részeg volt, mint a segg. Hazafelé meg nekiment egy tehénnek. El akart szökni a rendőrök elől, mert azokat még látta, de a tehenet már nem. És akkor még mindig életben maradt, csak a kórházban kapott valami fertőzést meg kivették a lépét. Bevittem neki a Walkmant, hogy hallgasson Emersont meg Uriah Heepet, de addigra bekampózott, pedig én azt hittem, hogy ha nincs lép, akkor csak nem tud járni.

Anyám kurvára bőgött, hogy megmondta, hogy ez lesz a vége, de a tehénre ő se gondolt. Akkor éppen el akartam költözni, saját albérletbe, hogy ki tudjam végre rakni az összes poszteremet, de a mutert nem lehetett ott hagyni.

Fél évig nem hallgathattam hangosan zenét, csak fejhallgatóval. Pedig olyan basszusa volt a Teslának, mióta apám rákötötte az M21-es magnót, hogy jó volt hallgatni.

Anyám levágott egy darabot apám hajából a ravatalon, elrakta emlékbe a pénztárcájába, hogy majd szerencsét hoz neki, végül szépen elosztogatta a boltokban az apróval. Akkora haja volt apámnak, mint a ház, dús meg göndör. Én meg anyámét örököltem, soha nem nőtt meg húsz centinél többre, a vége szétnyílt, tök röhejesen néz ki.

Aztán anyám elkezdett piálni, nem mintha addig nem piált volna, de ilyen néma piás lett, nézte az üveget meg ivott. Azt mondta, hogy visszajár kísérteni a fater, egyszer már meg is akarta kettyinteni, de nem hagyta magát, mert nem akar több gyereket, főleg egy szellemtől. Szerintem meg olyan részeg volt, hogy valaki ki akarta használni. A fater összes gúnyáját szétosztogatta a haverok között, aztán valamelyik beöltözött. Tuti szemét dolog a halott haver feleségét lenyomni. Mondtam neki, hogy inkább adja nekem a bőrcuccokat, de azt mondta, hogy nem bírná látni rajtam, mert annyira hasonlítunk. Kivéve a hajam.

A motor azóta is ott áll a garázsban összetörve, nem akarta megvenni senki, mert az csak bajt hoz. Halott ember motorján száguldozni nem frankó.

Anyám örökké a Jethro Tullt hallgatja, én meg ki nem állhatom a fuvolát. Gitár, dob oszt kész. Mi faszt kell furulyázni?

A Mafred Mannt bevágtam a zaciba, ki nem állhatom azt a nyálas zenét. A Nazareth határeset, úgy gitározik a pasi, mint a szöcskefing. A Boston kórusától meg falra mászok, nyávognak, mint a libák. Fölveszik a feszes gatyát, majd szétreped a golyójuk, közben meg ki van festve a szemük, mint a kurváknak.

Előbb-utóbb bele fog pusztulni anyám a piába, úgyhogy el se kell költözni. Azért nagy lesz itt a csönd, szülők sehol, csak a gyerek a sok lemezzel. Lehet, hogy eladom a házat aztán húzok Angliába. Bár ha a Zolival meg tudnánk csinálni a zenekart, csak hát neki gyógypedagógus az anyja és nem bírja az életformát. Nyíregyháza után se mehetett el egy hónapig csak a fodrászhoz, le kellett vágatni a haját, hátha attól észhez tér.

Egyszer már csináltunk fölvételt, de csak kazettás magnóval, állati volt hallgatni, hogy mi játszunk rajta a Zolival, közben meg úgy szól, mint valami zenekar. Én mindig is dobolni szerettem, amikor gyerek voltam, akkor két bottal vertem a földet a focipályán, a gitárt meg a számmal utánoztam. Ebben csak az volt a rossz, hogy a lábdobot teljesen kihagytam a számításból. Amikor megvettem a szerkót, használtat, persze, akkor nem igazán tudtam mit kezdeni a lábammal. Úgy kellett gyakorolni, hogy megszokjam. Aztán kiderült, hogy azért nem megy, mert nem a konyhasámlin kéne ülnöm, mert így olyan kicsi szögben hajlik a lábam, amivel nem lehet dobolni. Akkor még egy széket is vettem, pedig nem gondoltam volna, hogy én egyszer majd székre költöm a pénzt.

Az az igazság, hogy apám nagyon jó csávó volt, büszke vagyok rá még így is, hogy nem él. Igaz, volt neki mindig csaja, ekkora dudákkal, de anyám tűrte, mert azt mondta, hogy ez a szerelem. Anyámat is koncerten ismerte meg, belehányt a táskájába, aztán a rúzzsal fölírta a falra, hogy Zsuzsa a világ közepe, és még akkor este feleségül akarta venni, de már elmúlt fél tíz.

Anyámnak is volt egy pasija, a fogatlan Lemmy-re hasonlított, ekkora bőrszíja volt, azzal korbácsolta a csajokat élvezés közben. Anyám csak féltékennyé akarta tenni apámat, legalább is ezt kiabálta a konyhában neki, hogy értsd meg, csak azért csináltam, hogy jobban szeress. De apámnak nem nagyon jöttek be ezek a női dolgok, úgyhogy bemondta, hogy elválik, és azt hiszem, akkor ígérte meg anyám, hogy mindent elnéz neki, csak maradjon. Olyan csapdát csinált anyám magának, hogy ki se látszott belőle. Ennél azért jobban ismerhette volna apámat, egy rockert nem lehet válással megfélemlíteni.

Apám tízszer nézte meg a Led Zeppelin-filmet, pedig csak hatszor vetítették. Volt olyan, hogy egy vetítés alatt háromszor is megnézte. Hogy ezt hogy csinálta, azt mondta, titok. Ő volt a csúcstartó karalábéevésben is, ha már sörivásban lenyomták. Egy helyben kilenc karalábét tudott megenni úgy, hogy nem ivott vizet. Azt mondta, hogy sörben azért nem megy neki a nyerés, mert nem tudja fölbüfögni a szénsavat, kifingani meg nem lehet. Szkanderben szeretett volna még jó lenni, csak az volt a baj, hogy ő bal kezes. Bal kézzel letett bárkit, de jobbal csak a nagyon gyengéket, úgyhogy ezt így nem lehetett eldönteni.

Egyszer meghízott pár hónapra, mert a Meat Loaf énekese is kövér volt, és hogy majd akkor mély hangja lesz. Először a napi két doboz cigivel akarta levinni a hangját, de azt nem bírta pénzzel, úgyhogy hízott-hízott, de a hangja nem változott, viszont elfogyott otthonról az összes szalonna. És akkor véletlenül börtönbe került, mert egy véres késsel ébredt az árokparton. Előző este senkit nem szúrtak meg, de a véres késből gyanút fogott a járőr, úgyhogy amíg megtalálják az áldozatot, addig lecsukták. Aztán bocsánatot kértek tőle a törvény nevében, akkor apám úgy megverte őket, hogy a lábuk se érte a földet. Nem merték följelenteni, mert végül is ők tévedtek. Hogy mibe szúrta apám a kést, azt vagy titkolta vagy ő se tudta. De hogy ne kérdezzék tőle, azt magyarázta, hogy megtámadta egy medve, mert amikor a nyomozók átfésülték a környéket, fél kiló medveszart találtak, amit a késsel együtt lefoglaltak. Szerintem a fél kiló az elég kevés egy nagy medvétől, de ez az én véleményem.

Lehet, hogy rábeszélem anyámat, hogy menjen férjhez megint, járjon házibulikra, csak attól félek, hogy valami fiatal csávót fog összeszedni, aki meg csak kihasználja, hogy az anyám nő.

Jaj, most veszem észre, hogy nincs rajtam alsónadrág. Kikapcsolnád a mikrofont, amíg fölveszek valamit, vagy esetleg te is leveszed?

Nápolyi anzixok

(Antonio Alfano fotóira)

Apácák járnak az utcán fehér öltözetben, kezükben tömött reklámszatyor, kottapapír, élelmiszer. Az egyik apáca oldalra sandít, szeme sarkából figyeli a szerelmespárt, akik csókolózva vezetnek két hófehér vadászkutyát. A túláradó bőség és az egyszerű tisztaság egymás tükörképei.

*

Terített asztalok az utcán, nem ül mellettük senki. Oldalt egy néger férfi, szétvetett lábbal néz előre, emitt trikóra próbál kabátot egy fiatal srác. Ha majd asztalhoz ülnek a vendégek, lassacskán elfelejtik, mit is ünnepelnek ma, mert velük szemben a kőfal minden nap így marad.

*

Két rendőr baktat az utcán, a szemük fényesen ragyog, mintha csillag bújt volna beléjük. Nem látnak, nem néznek sehová, csak mennek. Pedig mellettük az asszony apró dobozokat árul az asztalon. Cigaretta, harisnya, parfüm? De mindegy is, a rendőrök számára láthatatlanok.

*

Utcazenészek dobbal és gitárral, minden lendület az övék. A hangjuk betölti az utcát, míg valahol egy másik zenekar hangjaiban el nem tűnik.

*

Lehúzott üzletrács előtt fekszik egy férfi, a hasa alatt kartonpapír. Fekete dzsekit és fehér zoknit visel, lábai kényelmesen lógnak. A csukott üzlet mellett nyitott telefonfülke, melyben egy nő elmerülve beszél. Papucsos, mezítelen lába a köves padkán veri a taktust, melyen a férfi békésen szundikál.

*

A tengeri kikötőben régi bárka áll, árbocrúdja világos fából kifaragva. A hajótest minden porcikája aprólékos mestermunka. A móló peremén négy férfi üldögél, horgásznak és sört isznak zakóban. A történelem mostanra képtelen fölmérni, hogy az ember merre kanyarog.

*

Korom, por és leomlott vakolat. Antennák erdeje a lekoszlott házfalon. Fölöttük az ég épp olyan kék, mint ötezer évvel ezelőtt. Csak az ember képes akkorát változni, hogy a meghasonlásig elfelejtse régi önmagát.

*

Nappal van, de a piaci sátrak alatt lámpafények világítanak. Apró gyerek kenyeret majszol, pulóveres férfi kocsiban tolja a kisfiát, s emitt jó falat húsok fölött árus magyaráz. Hogy amikor a másik soron árult, sokkal rosszabbul ment a bolt, de mióta itt van, elégedett. Az asszony csak hallgat, már döntött az egyik húsdarab sorsáról.

*

Asszony robogóval, ölében a lánya vezet. Férfi robogóval, ölében a fia vezet, hátul a lánya. Fiúk robogóval a szűk sikátor bejáratánál. Mindahányan ácsorognak ott, egy fehér pulóvert viselő fiúra néznek, aki a távolból várja születésnapjára a nagyapját; valószínűleg robogóval érkezik.

*

Az ősz hajú férfi bajsza is ősz, sovány és szikár testén kockás inget visel, kezei hátra vetve. Kerek szemüvegén át néz, tisztán és erősen, mintha ellensúlyát adná a mögötte húzódó időnek. Kormos falon szentképek lógnak, egy padka tetején időtlen kólás üveg, dobozok, ládák, mind hasznos-haszontalanok. Szögre akasztva lóg a hófehér frottír törölköző.

*

Lovas katonák járnak a zöldben, biztonságot sugároznak. Szél keverget a pálmaliget ágai között, egy asszony gyermekét tolja a kocsiban. Az autók zaja csak távolról ér idáig, egymást követik a forró aszfalton a porban. De már nem hallani azt sem, a lovak lába trappolva kopog a köveken.

*

Két gyerek egy mellvéd előtt, biciklivel jöttek. Szájukon légszűrő, a távolban szürke gyárak ontják a füstöt. Egészen más világot képzelnek ide, ahol szabadon lélegzik az ember. De ez van, ebbe születtek, itt tart a gépesített ember. Ezzel együtt a biciklijük is egy közeli gyárból származik.

*

Székeket farag az idős mester, precíz, mint egy szemvillanás. Trikót visel, szemüveget, vékony karja izmos, rajta hosszú ér fut át. De hát kinek dolgozik ilyen nagy lendülettel? Mögötte százával állnak az egymásra rakott székek, mintha Bábelt akarná kirakni, ami alul székláb, fölül hátra vetett támlafa.

*

Együtt élni a múlt idővel. Vagyis folyton csak a múltnak élni. Fehér ruhában ősi zászlót vinni, ereklyét, ami a születéstől fogva ugyanarról beszél. Hinni Istenben, és menni az utcán. Gyalog, robogón és kocsin. Aztán este elaludni, és reggelre ugyanígy ébredni. Ó, Madonna! Látod ezt?

*

Turisták járják a sikátorok mélyét, piros hátizsák, könnyen fűzhető bakancs, laza rövid nadrág az öltözet. Az utcai zsibárus használt könyvet kínál, bár ki tudja, mitől lesz igazán használt egy könyv. A betűi mind megvannak, nem olvasták ki. De talán mégis jobb lesz egy álarcos ördög, vöröslő nyelve kényesen erotikus.

*

Maradona eredeti hajszála a képkeretben, mellette a fénykép, hogy mégis kitől származik. S ott egy kupa, vagy inkább serleg, amit nyert vagy elivott az isteni csatár. Ha nincs mit imádni, a kávéba is kétszer több cukor kell.

*

Kenyerek, hagymák, sült pástétomok. A kenyér héja a szemnek is ropogós, a hagyma édes, a polcon olivában úszik a napon szárított paradicsom. Amott sonkát töm a hentes a kíváncsi vevő szájába. Ilyet még nem ettél, apukám, mióta a szemed kihasadt! A férfi koncentrál, hány grammot is mondjon, nehogy túl legyen az innenen.

*

Két fekete csík a kapufa a falon. A nagyobbak sorba állnak, hogy kapura lőhessenek, a kicsik a földön fekve figyelik a kapust. Figyelik a rúgó lábat, ami most éri el a labdát. Ha bemegy, lecserélik a kapust. Ha nem, esküszik, ma megfogja még a napot is.

*

Az oltár előtt fehér ruhában áll a menyasszony, mellette a férje fekete zakóban. Két oldalt a padsorokban rokonok, barátok figyelnek, hogy emlékezetükbe véssék ezt a napot. Középen vörös szőnyeg fut az oltár felé, melyen az ifjú pár lépdelt az imént. Most egy kisfiú guggol rajta, bal cipőjét kötözi.

Lomtalanítás

Állandóan gumikesztyűt hordok, mert fogni veszélyes, márpedig én sokszor fogok. A Lacin is az van, abban vezeti a kocsit, utánfutóval. Lomtalanítás van, nem szégyen az ilyen, vagy nem a miénk. Összeszedjük, ami használható, mert megvenni az újat az pazarlás. Volt már közte gyerekágy, mosógép, faanyag, a ruhákon azon gondolkozunk.

Néha úgy néznek ránk, mint a betörőkre, pedig ők rakták ki a holmit. Némelyik nálunk is szegényebbnek néz ki, mégis van mit kiraknia. Azt mondta a Laci, ha egyszer megérjük, hogy mi is kirakhatunk valamit a ház elé, akkor pezsgőt fog bontatni.

Saját kézzel építettük a házat, vályogból, de tégla az alapja, hogy ne ázzon el. Kettő szoba, konyha, fürdő, kamra. A Laci akart pincét, de én nem mentem bele. Hogy majd ott borászkodik esténként és hátha sikerül kitörni. Majd a nyakát fogja kitörni a pincelépcsőn, ha esténként jól berúgik, mert úgyis az lett volna belőle, nem ért ő a borhoz, csak inni tudja. Igaz, nem panaszkodok, mert csak olyankor megy kocsmába, ha hívják.

Sajnos két lányom lett, mert a Laci fiút akart, hogy legalább a kettőből egy munkaerő legyen. De azért csak belátta, hogy a lányok is az ő gyerekei, és nem csinál belőle problémát.

Negyven múltam, de olyan ráncos vagyok, mint az öreganyám. Hirtelen kezdtem el öregedni, semmi jel nem mutatott rá. Először a szememnél meg a számnál lettek ráncok, aztán mindenütt. Azt hittem, hogy vége lett az életnek, de az orvos azt mondta, csak az arcomon megy végbe a hormonális változás, a szerveim vagy a lábam ugyanaz marad.

A Laci is kétségbe volt esve, hogy mi lesz a gömbölyű fenekemmel, ha megszottyad. Arra már nem is gondolt, hogy akkor mi lesz a fenekemmel, ha elhalok.

Minden reggel úgy néztem a tükör elé, hogy az egészet csak álmodtam, és újra a régi vagyok. Elmentem bőrgyógyászhoz, aki ilyen maszkokat kent az arcomra, vagyis az a kozmetikus volt, hogy majd a ginzeng visszaadja a bőröm feszességét, hogy úgy fogok megint mosolyogni, mint a vadalma. Mert azt mondta a bőrgyógyász is, hogy a víz ment ki az arcomból, vezérlési hiba, hogy kiszáradt az arcom.

Szedtem a hormont, de a redőny akkor se eresztett le az arcomról.

A lányok megszoktak, csak azt nem bírom, ha valamelyik titokban figyel.

Nagykereskedésben dolgozom, ott észre se vették, hogy változok. Nyáron hatra járok, pakoljuk a zöldséget meg a paprikát, paradicsomot. Aztán amikor mégis észrevették az arcomat, azt mondták, hogy szerintük a raserzsákot nyomom neki, annak a nyoma. Akkor átkértem magam a főnöktől a kasszába, de azzal se mentem semmire.

Hatalmas ember a főnök, nem kövér, csak hatalmas. Szépen őszül a rövid haja, ha van szilva, akkor azt eszik. Olyan szótlan fajta, mert látszik, hogy így is tud mindent. Biztonságban érzem mellette magam. A Laci mellett is, de az más, ő mégis a férjem.

Egyszer megdobbant a szívem a főnök miatt, azt hiszem, fáradt voltam. Úgy szerettem volna hozzábújni, bele a pulóverébe, és egy kicsit meg is kívántam. Ha szeretőnek akart volna, lehet, hogy nem gondolkozok rajta. Egy jó van az arcomban, hogy ezzel tudom, hogy senkinek nem kellek. Kivéve a Lacit, mert az a fenekemmel van elfoglalva.

A két lányom olyan, mintha iker lennének, pedig két év is van köztük, az egyik ennyivel fiatalabb. Se a Lacira, se rám nem hasonlítanak, olyanok, mint a hercegnők, csak palotájuk nincsen. Valahogy nem ebbe az életbe születtek, hanem kisasszonynak. Ha megkérem őket, söpörjék el a ház elejét, azt is úgy csinálják, egyenes derékkal. Olyan a szemük, mint akik mindent tudnak, és soha nincs rossz kedvük, nem vesznek össze semmin. Nyugodtak. Sokszor érzem magam szolgálónak, de jól esik, hogy legalább a lányaimat szolgálom.

Egyszer mondtam a Lacinak, hogy mi a véleménye erről, de ő mindjárt úgy értette, hogy valakivel félrekeféltem. Valami gazdag mágnással. Akkor örültem, hogy nem lettem a főnök szeretője, de valahogy mégis úgy éreztem, mintha tőle lennének a gyerekek. Ezt már végképp nem mondtam Lacinak, szerinte csak kényesek a lányok, majd megtanulják, mit jelent szalonnáért dolgozni. Hiába mondtam, hogy a lány az nem férfi, egy lányba beleszeretnek és elviszik ebből a szegénységből. Lacinak erről az a véleménye, hogy mi neveltük, az meg learatja. Hiába mondtam, inkább örülnél neki, legalább egyszer kitör a véred a mocsokból.

Vagyis nincs itt mocsok, tisztaság van, de nincs megállás, folyton dolgozni kell, és nem lehet kettőnek se annyit keresni, hogy lássuk az alagút végét. Hanem így folyik az élet a végtelenségig.

Arra kértem a Lacit, nehogy azt csinálja, hogy negyven éves elmúlt és beáll abba a sorba, akik a nyugdíjat várják. Látni akarom, hogy ember marad és nem egy nyomorék, aki az első perctől kezdve föladta. Tudom, hogy neki se könnyű, de ha egyikünk megereszti a polcot, a másik se bírja egyedül tartani.

Néha elmegyünk a templomba és meghallgatjuk a misét, attól egy ideig megnyugszok, hogy legalább az isten gondol miránk.

Amikor ötkor hazabiciklizek a nagykerből, meg szoktam állni egy emelkedőnél, és ahogy tolom föl a biciklit, elnézem a felhőket. Onnan olyan szélesnek látszik minden, mintha körbe érne rajtam. De legalább tudok gyönyörködni, és ez életben tart.

A házunk mellett megvette a telket egy gazdag ember, lebontotta a házat, és egy olyat épített, hogy a kacsalábon forog. Hirtelen nem is értettem, hogy lehet ekkora különbség két ember között, mikor csak egy kerítés választ el.

Fölrakatta hátulra a klímát, majd az udvarunkba fújja a ventillátor a meleget. Amikor szerelték, átjött, hogy nem zavar-e. Most erre mit mondjak ilyenkor? Hiába mondok bármit, akkor is szerelik. Azt mondta, nagyon csendes, mert japán, semmit nem fogunk hallani.

Amikor elment, akkor jöttem rá, hogy nem kívántam neki semmit, hogy érezzék magukat jól. Pedig errefelé ez a szokás, hogy szeresse a szomszédot az ember, ha már ott lakik. Van neki két fia, pont akkorák, mint a lányaim, nagyon nem szeretném, ha ezek akarnának valamit. De ahogy elnéztem, a nagyságos asszony majd elintéz mindent, az ékszerektől a kocsiból alig tudott kiszállni.

Azt mondta a Laci, hogy szeretne még egy gyereket, próbáljuk meg újra, hátha fiú lesz. Én meg már nem akarok többet kísérletezni, a kettőt is alig tudjuk fölnevelni. A múltkor már majdnem rászóltam a nagyobbra, hogy ne egyél annyit, de tudom, hogy növésben ennyit eszik. Én inkább a zöldségesnél próbálok jól lakni, meg hazavihetek ezt-azt, de a kenyér meg a hús sokkal többe kerül.

Azt mondta a Laci, hogy szerinte lottóznunk kellene, mert aki nem játszik, az nem is nyer. Csak heti egy szelvénnyel, hogy legalább a markunk ki legyen nyitva. De nem mentem bele, kár lenne fölöslegesen izgulni. Inkább a lomtalanításra kell időben odaérni. Most is elvittek előlünk mindent, mert a Laci nem tudott kitolatni egy zsákutcából az utánfutóval. Meg kellett elégedni egy lila habszifonnal. De hát ki fog itt gesztenyepürét enni?

A felhők vére

Emlékszem, nem volt nevezetes nap, február végét írtuk. Dél felől érkeztem a fővárosba, aztán Bécs felé hajtottam. Reggel még derűs volt az ég, de az osztrák határhoz közeledve ötpercenként eset egy fokot a hőmérséklet. Bekapcsoltam a rádiót, hátha mondanak valamit. A hidegfront olyan gyorsan érkezett nyugat felől, hogy még a meteorológusok sem tudtak róla. Ilyenkor a műholdakon is hűvös van.

Bécset kerülve elkezdett havazni, s ahogy beálltam Graz felé, biztosra vettem, hogy a hegyi szakaszon föl kell raknom a hóláncot.

Az első benzinkútnál kiálltam, hogy megkeressem a szerszámok között a láncdobozt, de sehol nem találtam. Pedig mintha a szervizben azt mondták volna, hogy mindennel föl van szerelve a kocsi. Igen, határozottan emlékszem, az alkalmazott folyton azt ismételte, hogy ennél a kocsinál csak hosszú fékút nincs. Fél évig ez járt a fejemben. Hosszú fékút. Hallottam angol, francia, olasz és görög füllel, talán valamelyik skandináv nyelven elment volna. Hosszú fékút.

A benzinkúton aprólékosan átböngésztem az állványon a tartozékokat. Volt ott minden, tán még hosszú fékút is, csak hólánc nem. Hogy mondják németül, hogy hólánc? Kimentem a kocsihoz egy szótárért, a jegyzetek rovatba fölírtam a kerekek méretét. Azt már csak a pénztárnál vettem észre, hogy nem a német szótárt vittem be magammal. Angolul snow-chain, de hát ezt eddig is tudtam.

A boltos széles grimaszt vágott, a hólánc elfogyott, talán holnap vagy holnapután jön a következő szállítmány. Nem az utolsó pillanatban kell fölébredni. Ezt a mondatot inkább csak sejtettem, mint értettem.

Föltöltöttem üzemanyaggal a kocsit és tovább indultam.

Az örökzöld fenyvesek feketének hatottak a szürke ég alatt, az alagutak sárga neonjai alatt megszűnt a havazás. Talán ha télen végig alagútban utaznánk!

Aztán nagyon komolyan rákezdett, beszorultam két kamion mögé. A belső sávot járhatatlan vastagságban borította a hó, előzni senki nem bírt és nem akart. A tükörből figyeltem a mögöttem haladókat. Olyan gyorsan jött a hóvihar, hogy egyik kocsira sem volt idő hóláncot rakni. Megnyugodhattam volna, csakhogy a kamion fara métereket kilengett előttem. Ha valamikor bajba kerülhetek, akkor annak közelesen eljött az ideje. Jól tettem, hogy teletankoltam. Járó motorral hatvan litert elpöfögni talán kibírja két napig, addigra csak kiszabadulunk. De mi van a kajával és a vízzel?

Igazából arra számítottam, hogy az olasz Autogrillben teletömöm magam tésztával meg sült sonkával. Most már mindegy.

A kezem fázott, ráállítottam a meleg levegőt, ötvennel haladtunk. Végül Graz előtt úgy döntöttem, hogy kiállok egy útszéli büfénél. A parkolóból láttam, hogy a sószóró autó jó kilométerrel mögöttem haladt. Ez a legnagyobb autós bölcsesség, amit megjegyeztem. Sószóró autót soha ne előzz meg! Hát, nem is előztem, előtte gurultam.

A büfében kellemes meleg, s egy-két magyar szó fogadott.

A férfi hatalmas tál étel, valószínűleg dupla adag fölé hajolva evett, a fia talpig síruhában állt mellette és kólát ivott, szeme a távolba révedt.

– Fiam, ne böfögj a fülembe!

– Bocsánat! – válaszolt a fiú, szemei nem mozdultak.

– Na, lehelj rám! Lehelj csak rám – szólt erélyesen a férfi.

A kisfiú elmosolyodott és apja arcához hajolva édesen odalehelt.

– Szóval nem mosunk fogat!? Nem mostál fogat, mi? Igaz? Az anyád szentségit!

A kisfiú nem szólt semmit, háta mögé rejtette a kólás palackot, és beismerőleg biccentett.

– Ha még egyszer nem mosol fogat, elviszlek a fogorvoshoz, és kihúzatom az összeset, és akkor nem kell fogat mosnod. Nem tudom, mit szólnál hozzá!? – üvöltött vele mértékkel az apja, a feje vörös lett, mintha mindenki érezné a gyereke szájszagát, ami azzal fenyegeti, hogy kitoloncolják a büféből.

Egy tányér lasagnéval beültem az ablakhoz egy boxba, háttal a csonka magyar családnak. Ha nem kéne tovább indulni, órákig gyönyörködhetnék a hóesésben. Kivennék egy szobát és elsöröznék, vagy inkább boroznék éjfélig. Fáradtan fölbotorkálnék a lépcsőn és belevetném magam a vastag osztrák dunyhába. Reggel friss péksütemény, kávé és tea, narancslé, és azt gondolnám magamról, tudok élni.

A kisfiú az apja háta mögött baktatott a kocsihoz, előre akart ülni, de az apja hátraparancsolta.

A boltban vettem egy üveg ásványvizet, meggusztáltam a sajtokat és kolbászokat, a közelgő olasz határ miatt a tésztákat is. Mennyi ínyenc falat, pedig ez csak egy útszéli shop!

Indulás előtt ittam egy kortyot a vízből és meglátogattam a földalatti toalettet. Odalent csend volt, enyhe klór és szappanillat, a zsebemből kiállt a másfeles vizes palack. A mennyezethangszórókból zene szólt, talán Vivaldi vagy Chopin. Minden zene ugyanott szól a fejemben, ezért képtelen vagyok megkülönböztetni az eredetüket. Odafönt kopogtak a partvissal, igyekeznem kell, mielőtt lerohannak a takarítónők.

Amikor ráhajtottam az autópályára, úgy tűnt, egyfolytában kibírom Firenzéig, és talán hét körül megérkezem.

Klagenfurtnál újra elfogott a vágy, hogy megnézzem magamnak ezt a várost, amit képeken már annyiszor láttam. Nem is tudom, mi vonz benne, talán az, ahogy a hegyek közé ékelődve ráfekszik a tóra. Ideális fekvés, mindig ilyen helyen szerettem volna élni. Víz, hegyek, napfény és levegő.

Ahogy az utolsó városi lejáró mellett is elhajtottam, arra gondoltam, lassacskán abba kell hagynom az álmodozást, ha mindet teljesíteni akarom. Egyszer bele kell találnom a közepébe, ahonnan sem álom, sem másféle vágyakozás nem mozdít el. S majd akkor látni fogom magam fönt az autópályán, ahogy évekkel ezelőtt erről ábrándozva hajtottam Firenze felé. Kis szobám lesz, egészen kicsit, akkor már nem lesz szükségem térre a szabadsághoz. És nézem a világot úgy, ahogy van, és ő úgy fog adni, hogy már nem kell kérnem tőle.

Sokszor eszembe jut az az időbe vesző út, amit a gyerekkoromtól idáig bejártam. A rácsodálkozás erre a lehetetlen világra, amelyből fenyegető ujjak mutogattak felém, mert mondjuk reggel nem mostam fogat, hanem a vécén ülve ábrándoztam az esti filmről, arról a lenyűgöző bűvészmutatványról, amivel embereket lehet eltűntetni örökre.

Észre sem vettem, mikor átléptem az osztrák-olasz határt. A hó eltűnt az útról, s az Alpok magasba törő vonulatai között mintha régi folyómeder fölött kanyarogna az út, ami millió éves kavicsokon nyugszik.

A melegtől kissé elálmosodtam, bekapcsoltam a rádiót. A hőfokmérő egyre biztosabban jelezte a melegedést, mire Udinébe érek, kitavaszodik. Kikapcsoltam a rádiót és Schubert cd-t toltam a lejátszóba. Tavaly egész évben ezt hallgattam, s ahogy megszólalt az első hang, bekapcsolt bennem a partitúra. Minden zeneművet kívülről kell tudni ahhoz, hogy megértse, vagy legalább is közelében érezze magát az ember. Egy évig hallgattam. Talán jó esetben van még húsz lemez, amit megismerhetek.

Ahogy átértem Itáliába, mintha ugyanazok az autók jönnének velem, csak osztrák jelzés helyett olaszt viselnek. Ez teljesen természetes, mégis milyen különös, ahogy átsiklunk a határon, átváltoznak a rendszámok, minden különösebb kísérő jelenség nélkül. A határok létezésének és továbbélésének ez az egyik legkülönösebb bizonyítéka.

Udine után újra megálltam, elzsibbadt a lábam, pedig egy hosszú útszakaszon robotpilótára kapcsoltam. Felettébb csábító, hogy ilyenkor ne csak a gázról vegyem le a lábam, de a kormányt is elengedjem.

Azért az a szalagkorláton átpördült kocsi megtette a hatását.

A leálló sávban vagy húsz autó parkolt, fényképezték a tűzoltók és mentősök munkáját. Két rendőr a csoporttól külön válva keresett valamit a fűben. Talán a sofőrt.

Két kocsi közé csúsztam be a parkolóba, ahol már egy szem hó sem volt. Akkor ezt hólánc nélkül is megúsztuk. Balról egy férfi aludt a hátradőlt ülésben, a szélvédő előtte mattra bepárásodott, pedig járatta a motort. Odakint plusz három fok volt, borongós ég, víztócsák és kellemetlen szél. Visszanéztem az útra, de innen már nem látszott az Alpok, amely úgy magasodik a síkság fölé, mint valami lassan uralkodó király.

A büfében kávét kértem, és mert szálanként adtak cigarettát, elszívtam egyet. Az ereim összeugrottak, a vérnyomásom felszökött, mindjárt sokkal élénkebb lettem. A vécéhez belépőként levásárolható érmét adtak, úgyhogy megittam még egy kávét, amitől percek múlva reszketni kezdett a kezem. A kocsiban aztán bevettem egy nyugtató macskagyökér-tablettát. Összeeresztettem a tüzet a jéggel, a gyomrom fölfordult, azt hittem, hánynom kell. Micsoda hülyeség, évek óta nem jártam így, és pont most, egy ilyen fontos úton. Mire megérkezem, teljesen kiütöm magam.

Nem foglalkoztam tovább a fizikai állapotommal, indítottam és visszahajtottam a sztrádára. A velencei lejáró után a padovait is elhagytam, pedig legutóbb fogadalmat tettem, hogy Velencét megnézem, hogy végképp kiábránduljak belőle. A rengeteg turista bizonyára nyomasztó látványt nyújt, az élménykeresők paradicsoma mindig is riasztott. Már kevés olyan szeglet van a világon, ahol ne érezném magam turistának. Ez benne a legborzasztóbb. Mégy, kiszakadnál mindenből, és közben mégis látod, olyan vagy, mint a többi. Turista, aki nem bír megülni a fenekén. Pedig biztos vagy benne, hogy téged egészen más motor hajt – még ha az üzemanyag meg is egyezik.

A bolognai dugók kiszámíthatatlanok, akár hosszú órákat is veszíthet az ember. Pedig hányszor megfogadtam, hogy a jobb oldali sávban haladok, és akkor mindig rá kell jönnöm, hogy az egészen máshová vezet.

Ezúttal is lépésben haladtunk, de nem kellett megállni. Bologna fölött az a széles kastély vagy vár olyan, akár egy szentföldi palota. Nem tudhatom, mit jelentenek ezek a szavak, mert nem néztem utána, ahhoz túlontúl ösztönös ember vagyok. Az információk megbéklyózzák a fantáziát. Ha tudod egy kastélyról, hogy a 18. században épült, már mindjárt kevesebb eséllyel gondolsz rá, mint tündérpalotára. De legalább van mivel kitöltenem az utat. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha Firenzéig üresen kongana a fejem, mint egy papírdoboz.

Bologna után újra elborult az ég, az Appenninek vonulatai belevesztek a felhőkbe. Már megint egy gyönyörű vidék válik előttem láthatatlanná. Ha leveszem a szemüvegem, márpedig ez vezetés közben elég bajos, akkor olybá tűnik, mintha elefántcsorda indulna el a horizont felé, hosszú, nagy léptekkel. A dübörgést az autómotor miatt nem hallani, és a kiváló lengéscsillapítók miatt nem érezni a talaj rengését.

De nem maradt idő az elefántokra, a keskeny hegyi úton megnyílt a pokol kapuja. Jó hosszú kapu, majd’ száz kilométer. A szélvédőt havas eső verte, a látótávolság a kanyarok és elmosódó útjelek miatt minimálisra csökkent, a bal tükör centikre suhant a sávelválasztó betonoszlopok mellett, jobb oldalon végtelen kamionoszlop haladt és sugárban verte föl a vízzel kevert sarat. Számítógépen sokkal könnyebb ilyen helyzetben navigálni. Kiállni nem lehet, mert a kamionok takarják a kijáratot, közéjük ékelődni megint csak életveszélyes. És száz kilométer evvel a tempóval, alig valamivel száz fölött, még nyomni, menni előre, csak így érhet véget a lidércnyomás. A gyomromban ólomrudak keletkeztek, melyek erővel nyomták kifelé a bordám, a szívem a szegycsontnak feszülve akart a torkomba csúszni. Sokszor ennél veszélytelenebb helyzetben kértem Isten segítségét, amit szánalmasan azonnal elfogadtam volna létezése bizonyítékául, hogy aztán órák múlva tökéletesen elfelejtsem.

A fülem bedugult, a számon át lélegeztem, nem volt idő zsebkendőért nyúlni. Ha itt kell meghalni, akkor itt fogok, ez ellen nincs apelláta. Már az osztrákoknál sejthettem volna a hóból. Meg kellett volna állnom. Reggel friss péksütemény, kávé, ahogy elgondoltam. De nincs idő szünetelni, telefonon magyarázkodni, hogy miért a késés. Hát, uraim, havazik! Csak tudják, milyen az, ha az Alpokban elered a felhők vére!

A felhők vére a hó. Ebben volt annyi irracionalitás, hogy elterelte figyelmem a kamionok kerekéről. Az autó magától ment, mintha tényleg szimuláción futna. A kormányt nem rángattam idegesen, nem görnyedtem előre, hogy szememet átfúrjam a szélvédőn. Aztán megláttam a kivezető táblát, beerőszakoltam magam két kamion közé, és kihajtottam a pokol kapuján.

A lámpák sárgán csillogtak az esővízben, a reptér felől közelítettem meg a várost, pedig a másik lejárat sokkal egyszerűbb. Az eső elállt, lehajtottam az ablakot, kiszellőztettem a fejem. A számban újra éreztem a cigaretta ízét, amit Udine fölött szívtam el. Bekaptam egy cukorkát, mikor a lejátszó negyedszerre fordult rá a Schubert cd-re. Ha valami sokszor ismétlődik, akkor az biztos forrásból származik.

Az az útkereszteződés következett, amit mindig eltévesztek és a rossz irányba hajtok. Elképzelhetetlen, hogy megjegyezzem, nincs semmilyen támpont, ezért találomra kell kanyarodnom. Ez a kereszteződés fölrúgja a nagy számok törvényét, amely szerint épp annyiszor kéne jó irányba haladnom, mint rosszba, és mégse. Elképzelhető, hogy mindkettő rossz irány?

A legbiztosabb az Arno melletti körforgalom, onnan már nem tudom eltéveszteni a szállodát. Talán majd ha beindul a villamosforgalom és a széles utakról összeterelik a kocsikat. Pedig így is rendesen dugulunk, ráadásul az olaszok ész nélkül vezetnek, legalább is az én tötyögős tempómhoz képest. Itt mindig az az érzésem, hogy egy permanens karambol előtti egyetlen másodpercben vagyok. Pedig lehetetlen arra fölkészülni, hogy halálra gázolok egy motorost.

A szálloda mélygarázsa üresen tátongott, s valamiért az jutott eszembe, bombariadó miatt ürítették ki. Óvatosan gurultam a keskeny lejárón, a fordulóban a hátsó kerék mindig nyikorog a magas padkán. Az első szinten megálltam, kivettem a bőröndöt, lezártam a kocsit és föllifteztem a szálloda portájára. Kitöltöttem az űrlapot, a harmadik emeleten kaptam szobát, végre sikerült elérnem, hogy a belső udvarra nézzen, ne az utcára, ahol hajnalban legfeljebb két órára szünetel a forgalom.

Ledobtam a táskám a székre, kipakoltam a szekrénybe, levetkőztem és beálltam a tus alá. A kezdésig volt még egy órám, elterültem az ágyon. A telefon azonnal megszólalt. Tudtam, hogy idegesek az időjárás miatt. Hiába mondják, hogy jöjjek repülővel, valahogy nem tudom megspórolni az utat. Pedig Bécsből Firenze alig egy óra.

Egyszer Berlinbe utaztam repülővel, és úgy éreztem, csaltam. Becsaptam a földet, becsaptam a fizika törvényeit, becsaptam magamat és mindenkit a világon. Ha valahová repülővel utazom, az a teljes közöny és érdektelenség jele.

Igen, ott leszek, nem fogok késni, ígértem, mint egy kisgyerek.

Azt hittem, egyszer elmúlnak azok az idők, amikor bármiről is számot kell adnom, és egyszer csak olyan idők jönnek, amikor minden tekintetben függetlennek érezhetem magam. Nem szabadnak, csak függetlennek.

Fél nyolcra hívtam egy taxit, a hátsó ülésen átfutottam az előadásom. Azt kérték, ezúttal a kelet-európai és nyugat-európai nők között kialakult, hosszú évszázadokra visszanyúló, társadalmi berendezkedésekben gyökerező különbségeket, netán azonosságokat vizsgáljam meg. A jegyzetem ezúttal két lapból állt, az egyik még üres volt. A másikra is csak annyit írtam, hogy a nyugati művészetet az különbözteti meg a keletitől, hogy a nyugatinak nem a szegénység volt a metafizikája. Azt gondoltam, ez világos kiindulópont lesz. Soha nem jöttem még ilyen készületlenül előadásra, vagyis inkább úgy éreztem, e tárgyban minden papírra vetett gondolat ostobaság, kivált a föllelhető tudományos gondolatok. A nő semmiféle tudomány tárgya nem lehet, ha érteni akarjuk, mit mondunk.

Sokadszorra láttam ezt az előadótermet zsúfolásig, most mégis mintha üres lett volna, s ahogy levettem a szemüvegem, csak halovány színes foltokat láttam. Pedig azok is mind egy-egy élet, de ezt fölfogni már képtelen vagyok.

Hátra néztem a kivetítőre, s megláttam magam tízszeres nagyításban, mint egy szörnyeteget, aki inkább elpusztítani készül a világot, mintsem megérteni. Arra gondoltam, fölveszem a pálcát, és apránként elmutogatom a testrészeimet, de hirtelen vészes csend támadt. Előhúztam a kétoldalas jegyzetemet, fölolvastam az első és egyetlen mondatot, aztán percekig járkáltam a teremben. Végiggondoltam, mi lesz, ha széttárom a kezem és azt mondom, nem tudok mit mondani. Vége a tudományos pályámnak, amit előbb-utóbb magam is föladtam volna, mert már nem érdekelt: „másokkal gondolatokat megosztani”. Sokkal szívesebben hallgattam volna most is zenét, mintsem, hogy megszólaljak. Egy ponton azonban annyira belemerültem a csöndbe, mintha egyedül lennék, és megszólaltam. Az a nő jutott eszembe, aki Graz főterén egy hajnalon sültkolbászt árult egy mozgó büfében, s egy átmulatott éjszaka után a barátommal nála költöttük el a reggelit, jeges fáknak dőlve, dülöngélve, műanyag poharakon taposva a hóba. Másnap, ahogy fölkeltünk, a portán keresztül kirohantunk az utcára, de nyoma sem volt a bódénak, az abroncsok mintáit is fölszívta a föld. Aztán visszamentünk a szállodába, leültünk fél tucat kávé mellé és hosszú órákat beszéltünk róla, és úgy tűnt, nincsen hozzá elég szó, amivel visszaadhatnánk a hajnali látomást. Nos, kedves barátaim, most ennek a párbeszédnek kellene elhangoznia.

Élni az életet

Már hét éve jártam egyetemre, de még mindig nem tudtam, mi akarok lenni. Valószínű azért, mert semmi. Apám szerint csak lusta vagyok, és sajnálja, hogy pont nálam szűnt meg a katonaság. Ott megtudhattam volna, mi az a hátra arc.

Anyám ellenzi a háborút. Mit példálózol magaddal, mondja apámnak, te is csak inni tanultál meg, főleg vodkát! Hiába dolgozol a bíróságon, nincs jogod ilyeneket mondani!

Anyám attól félt, ha elvisznek katonának, meghalok vagy homokos leszek az unalomtól. Vagy elkapok egy bőrgombát a mosdókagylóban és egy életre megnézhetem magam.

Apám szerint az élet pofonokkal tanít, balhoroggal meg májgerivel. Olyan puha vagy, fiam, ha átmenne rajtad egy lánctalpas, észre se venné!

Ha legalább egy csajom lenne, biztos, hogy megszöknék. De egyedül, hova?

Anyám időnként azzal jött, ha befejezem az egyetemet, gondolni kell a nősülésre. A pénz az nem lehet akadály. Csak azt nem tudom, miért, így is mindig kenyérgond van a családban.

Apám a bíróságon portás, anyám az egészségügyben nővérkedik. Sokszor arra mentem haza, hogy nincs vacsora, mert apám féltékeny.

Mi az, hogy csak a bugyira veszed a köpenyt? Nem vagy te egy Bermuda-háromszög, hogy mindenki téged nézzen!

Az egyetemre hiába jártam, nem tanultam semmit. A gimiben majdnem megbuktam, de aztán valahogy megtáltosodott velem a ló. A vesztemet éreztem, hogy nincs tovább, ha nem vesznek fel. Megcsináltam a nyelvvizsgát és ahogy fölvettek, azt hittem, megnyertem a csatát, innentől már díszlépés. Csakhogy az első lépés után kútba esett minden, mert az egyetem nem az, aminek hittem. A tanárok parasztok, ha egyáltalán bejárnak, úgy baszogatják az embert, mintha joguk lenne hozzá. Megaláznak a többiek előtt, hogy na nézzék, itt van az őstehetség. Ha meg berúgnak este, még csak nem is üzennek. Van egy ember, aki egy órát tartott összesen, azóta nem látta senki. A harmadik óra után hagytam az egészet. Pedig pont erre járt az az alacsony lány, akit kinéztem.

A múltkor azzal alázott a szemét nő, hogy csak tőlem vette el a puskát. Persze a hallgatók is ilyenek. Fölrakja a lábát az asztalra, fingik, pofázik egész órán, a tanár meg nem tud rendet tartani. Múltkor a nagy előadóban kettyintettek. Mindenki azt hallgatta, hogy az Anett nyög, a tanár meg megivott hat pohár vizet, de nem szólt volna, hogy a rohadt életbe, takarodjatok innen kifelé, majmai a természetnek.

Néha levizsgázok, néha megbukok, engem már nem érdekel semmi. Legszívesebben elmennék egy másik országba, ahol nem ismer senki és nem szólnék egy szót se, csak dolgoznék valamit, hazamennék és bezárnám az ajtót, vagy járkálnék az utcán, amíg meg nem ver valaki.

De akkor anyámék is szétmennének, hallottam egyszer, hogy én vagyok a cement a házban. Olyan furcsa, hogy csak sajnálom őket, de semmi közöm hozzájuk. Pedig az anyám szült, az apám meg az apám, mégis olyan idegenek, mint más. Soha nem tudtunk olyan dolgokról beszélni, amire most emlékeznék.

Az volt az esemény, amikor új biztonsági kaput kaptak a bíróságon. Apám minden vacsoránál elmondta, hogy még a vasszöget is kimutatja az ember hasában, ha valaki azzal akarna merényletet elkövetni. Aztán mégis bombariadó volt, és úgy nézett ki, hogy kirúgják a fatert, de nem találták meg a bombát. Azt nyilatkozta apám másnap a címoldalon, hogy „Ami nincs, azt nem lehet megtalálni”.

Szerettem volna valami külföldi ösztöndíjat elérni, de nem értettem a pályázati kiírást. Elmenni fél évre és soha vissza nem jönni. Keresnék magamnak valami munkát, este hazamennék, bezárnám az ajtót, vagy csavarognék, amíg meg nem ver valaki.

Harmadikos koromban volt egy barátnőm, azt hittem, komoly lesz, bemutattam anyáméknak is, de anyám azt mondta, hogy nem hozzám való, mert festi magát. Mondom, mi avval a baj? Mindenki festi magát, te is. Csakhogy ez úgy festi magát, mint egy kurva és le meri fogadni, hogy másik három fiúval is jár, csak szét akart nézni a lakásban. A lelkemre kötötte, hogy meg ne próbáljak lefeküdni vele, mert nem fogja fizetni az abortuszt. Döntsem el, vagy egyetem vagy gyerektartás. Én akkor életemben először áthágtam minden rám vonatkozó szabályt, és délelőtt följöttünk hozzánk az üres lakásba, és belegyalogoltam szegény lány lelkébe. Azt mondta, nem gondolta volna, hogy tíz perc után az ágyra terítem, mint egy bundát és az első mozdulatra belesülök. Úgy kiabált a fürdőszobából, hogy ő nem bírja ezt a tinédzser tempót, kezeltessem máshogy a pattanásaimat. Akkor hónapokig figyeltem, növekszik-e a hasa. Nem láttam jól a kabát alatt, mert tél lett, de fél évvel később valami domborodott. Gondoltam, most jött el az idő az öngyilkosságra vagy az utazásra. Biztos, hogy agyon vernek a szüleim. De nem tudtam csinálni semmit. Kilenc hónap múlva eltűnt a lány. Minden este vártam, hogy kiderül, hogy csöngetnek és a kezembe nyomnak egy gyereket.

Képzeld, mondta egyszer csak anyám, nálunk szült az a lány, akivel együtt tanultál. Nahát, hogy milyen helyes és szép az a baba!

Egy egész uborka járt föl-alá a nyelőcsövemben. Lenyeltem, fölköhögtem, lenyeltem, fölköhögtem. Csak azt nem értettem, anyám mitől ilyen jókedvű. Apám nem is figyelt ránk.

Kicsit azért málészájú vagy, fiam! Hogy szalaszthattál el egy ilyen talpra esett teremtést!? A gyerek apja kifejezetten idős, akár az apja is lehetne. Gyanítom, hogy valamelyik professzora lesz az.

Ennél többet aztán nem tudtam meg. A lány eltűnt a professzorral vagy az apjával együtt. És a gyerekkel.

Végül aztán elegem lett az egyetemből és ott hagytam. Nem is reméltem, hogy a családom ennyire megkönnyebbül. Elmentem dolgozni egy rovarirtó szert árusító boltba. Apám esténként fröccsöt töltött, anyámnak meg eltűntek a ráncai és arról beszélt, mennyire szereti apámat. Apámnak még tizenöt év volt hátra a nyugdíjig, de azt mondta, idejében föl kell készülni rá, nehogy váratlanul érje az embert a semmittevés. Éppen ezért a következő tizenöt évben fokozatosan egyre kevesebbet dolgozott, anyám pedig egyre többet masszírozta a hátát.

Egy este aztán az én jövőmről is szó esett. Apám nem fröccsöt, hanem Chiantit töltött a lecsóhoz. Anyám kitett az asztalra egy dobozt és elhallgattunk. Nem értettem, mire céloznak, az volt az érzésem, hogy egy motoros műpéniszt fognak átnyújtani, pótlandó a férfiasságomat. Apám megköszörülte a torkát és fölemelte a fejét.

Fiam, a semmiből nem lehet kártyavárat építeni! Jól tudod, hogy tíz éve meghalt anyád bátyja, előtte a szülei, az előtt pedig Hédi néni és a mostoha apám. Ezek a halottak most üzenetet küldtek neked. Tessék, mondta anyámnak.

Anyám leemelte a doboz fedelét, akár egy koporsóét. Néztük a nagy halom pénzt, mint a megszállottak.

Fiam, mondta apám. Ez a te örökséged a mi halottainktól. Vegyél magadnak lakást, kocsit, aztán keresd meg a feleséged.

Belemarkoltam egy köteg bankóba, alig volt súlya. Visszagondoltam anyám bátyjára meg a többiekre. Csak az arcukat láttam, mert soha nem beszéltem velük semmit.

Nekiláttam a keresésnek. Mikor a lakás megvolt, esténként egyre többet ittam, hogy ne lássam magam előtt Hédi néniék arcát.

Nappal a boltban dolgoztam, este és hétvégén kutattam a lány nyomát.

Kocsit nem vettem, mert nem tudtam letenni a kresz-vizsgát.

Most múltam negyven és úgy érzem, itt kéne hagyni mindent, elutazni külföldre, ahol senki nem ismer, munka után hazamenni, bezárni az ajtót vagy járni az utcákat, amíg valaki meg nem szólít. Gyere, öreg, ha van húsz dolcsid, megmutatom, hogy kell élni az életet.

Kiderült

Aznap hajnalban nem tudtam aludni. Fölültem az ágyban, és csak néztem a fényes törzsű diófát, amint a nap első sugarai patakokban csorognak le róla. A feleségem mozdulatlanul aludt, feje fölött a tengerparti képeken hullámzott a víz.

Kibújtam a takaró alól, és a konyhában szódát töltöttem a poharamba. Autók nem jártak az utcán, mintha ünnepnap lenne. Nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy csak évekre vagyok a földi élet vendége, s hiába kápráztat a ragyogása, lassanként elmúlik az idő, és nincs más módja, be kell érnem ennyivel.

Megittam a szódát, fölöltöztem és összeraktam a horgászfölszerelést, ami három éve nem volt a kezemben. Levelet hagytam a kilincsre tűzve, hogy kimentem a vízre, délre megjövök.

Akkor még nem sejtettem, hogy nem így lesz.

A parton csónakot béreltem és beeveztem a tó közepére. Fölbontottam a kukoricát. Édes illat szállt belőle, megkóstoltam, végül megettem az egész dobozzal. Elfeküdtem a csónakban és ringatózva elaludtam.

Nagyapával álmodtam, aki arra kért, mindenképpen tanítsam meg az unokáit horgászni, mert neki már nincsen kedve hozzá. Nagyapa ünnepélyesen botokat ajándékozott a fiaimnak, én pedig elindultam velük a tóra, ami úgy szikrázott, mint még soha. A gyerekek eltakarták a szemüket, és engem is elvakított volna, ha nincs rajtam napszemüveg. Tízpercnyi toporgás után föladtuk, visszamentünk a házba, és elmeséltük nagyapának, hogy olyan szikrákat hány a víz, hogy nem lehet megmaradni a parton. Nagyapa elmosolyodott, és azt mondta, tudom, én se a halak, a fény miatt járok horgászni.

Akkor fölébredtem, és mintha megértettem volna, miről beszélt az öreg, aki már öt éve nem volt köztünk. Egy hajó vert hullámokat, a csónak könnyedén himbálózott rajtuk. Kieveztem a partra, kikötöttem a csónakot, és hazaindultam.

Otthon a feleségem már a kávét főzte, csodálkozott, hogy ilyen hamar megjöttem. Nem tudtam eldönteni, hogy meséljek-e neki az álomról, vagy elkedvetleníti, ha az édesapjáról beszélek. De nem lehetett tovább hallgatni, minden az arcomra volt írva.

Mi van veled? Olyan vagy, mint amikor rájössz valamire, mondta.

A feleségem jobban ismert, mint én magamat, ami nagy segítség, ha az ember elveszíti a fejét.

Apáddal álmodtam a csónakban, mondtam.

Te elaludtál a csónakban?

Itthon nem bírtam. Nem bírtam alvással tölteni az időt.

És odakint sikerült?

Igen, a fény miatt.

Én úgy tudtam, sötétben szeretsz aludni.

Ez más. Nagyapa se a halak miatt járt le horgászni a tóra.

Ezt meg honnan veszed?

Ezt álmodtam. Nagyapa megkért, hogy tanítsam horgászni a fiúkat, lementünk a partra, de hiába, az erős fény miatt visszafordultunk. És akkor azt mondta az öreg, hogy tudja, érti, ő se horgászni jár a tóra.

Hanem a fény miatt?

Pontosan.

De ez csak álom volt, nem?

Igen, de valahogy mintha válaszolt volna a hajnali nyugtalanságomra. A telő és elvesző időre. Hogy csak vendégek vagyunk.

És mi köze ehhez a fénynek.

Hogy a fény marad. A fényben az örökkévalóságot láthatod.

Nem hiszem, hogy nagyapának ilyen filozofikus gondolatai lettek volna. Inkább az az üveg pálinka beszélt belőle, amit a műcsalik között tartott.

Most nem volt részeg, mondtam, különben is álom volt, értsd meg, álmában pedig senki nem részeg.

A felségem nagyot kortyolt a kávéból, megsimogatott, és a hasához szorította a fejem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki végre előadta, ami hetek óta nyomja a lelkét. Percekig úgy maradtunk.

Amikor újra kinyitottam a szemem, az ablak elé sötét felhők úsztak, de olyan sötétek, mintha korommal kenték volna be őket. A fejem hirtelen szédülni kezdett, a gyomrom émelygett, a mellkasomba furcsa üresség költözött, mintha légszomjam lenne, pedig kaptam levegőt.

A front miatt van, mondta a feleségem. A tavaszi front ilyen. Ahogy öregszel, a csontjaidban is érezni majd.

Aztán eleredt az eső, a feketeség megenyhült, sőt, mintha sárga felhő úszna az égre. A szél északról jött, vadul verte a konyhaablakot, a muskátli levelei fázósan rezegtek. A fák ágai elsötétültek, az udvari kövezet kiszínesedett. Ledobtam a ruháimat és visszafeküdtünk az ágyba, hallgattuk az eső zaját.

Félsz, kérdezte a feleségem.

Mitől?

A haláltól.

Nem tudom. Szeretem a fényt. Azt hiszem, szeretek élni.

Átfogtam a feleségem derekát, és megszagoltam a mellkasát.

Szerettem volna azt mondani, hogy nem félek.

Áram és galamb

A mozdonyvezető megállíthatatlanul fékezett, de már nem bírta megállítani a szerelvényt a végállomáson. Ahogy leugrott a sínről, áttörte a falat, aztán kiszaladt az utcára, ahol lassan nyöszörögve megállt a körforgalomban. Mindenki úgy nézett rá, mintha csoda történt volna. Mintha most született volna és füstöl. Én meg össze-vissza telefonáltam, mert pont akkor vettem föl a szolgálatot. Mindenki azt kérdezte, hogy meghalt-e valaki. Mondtam, hogy nem tudom, de biztos. Biztos, hogy volt valami gázolás, ha ekkora a zaj.

Azt mondták, maradjak a helyemen, és ne csináljak semmit, mert úgyse tudom megmásítani, jobb, ha nem látnak. És azt kell, hogy mondjam, csoda történt. Olyan csoda, amit nem hiszek el. Valahogy mégis úgy éreztem, közöm van hozzá. Mintha én csináltam volna. Azért voltam én szolgálatban, mert máskülönben baj lett volna. Senki nem halt nem. Se az utcán, se a vonaton. Zúzódások azok voltak, de ki nem örül ilyen esetben egy kis zúzódásnak?

Hogy valójában mi okozta, azt műszaki okokra vezethetnénk vissza. Egy cső meghibásodása, egy csavarmenet elégtelensége, egy nemkívánatos olajfolt a mozdíthatatlan szerkezeten.

A lyukat befalazták, a vonatot elvontatták, és a bemondó innentől külön kihangsúlyozta a végállomást.

Még fél évig voltam szolgálatban, de nem bírtam betelni vele. Hogy pont alattam történt. Hogy még egyszer az életben nem lesz ilyen szerencsém, soha többet nem tudok megakadályozni ekkora tragédiát. Nem bírtam a felelősség súlyát. Úgy éreztem, kisiklik az életem ezen a pályaudvaron.

A feleségem egykorú velem, úgyhogy megértette, mit mondok. Azt mondta, te, Matyi, nekem bele ne gebedj ebbe. Akkor inkább keressünk valami megoldást, szálljunk át a ló túlsó oldalára.

Ahogy volt, elterveztük, hogy elmegyek egy kis faluba bakternek, ahol azért van nemzetközi forgalom. Átnéztük a vasúthálózatot, és találtunk egy tóparti települést, ahol már villamosították a vonalat. Mert a jövő az elektromosság.

A feleségemnek úgyse volt más munkája, mint hogy sapkákat kötött öregasszonyoknak, vagyis olyan divatút. Meg a kert is jól jött a répával, ribizlivel, csicsókával.

Hát így éltünk, ketten, mint valami titkos szerelmes pár eldugva. Én kaptam egy bakterépületet, közvetlenül az állomás szélén, csak ritkán kellett váltani, mert többnyire egy sínen ment a forgalom. Megesett, hogy vagonban hoztak valami büdös lakkbenzint, azt segítettem tolatni a piros zászlóval.

Egyébként meg megéheztem. Csupa éhes lettem a vidéki levegőtől. Úgy korgott a gyomrom, mintha nem lennék normális. Szerencsére jól főz a feleségem, úgyhogy mindig volt nálam mit enni. Nekiültem a túrógombóchoz a váltóasztalnál, néztem kifelé a tóra, mert szembe volt, néztem a hegyeket, ettem a fahéjas túrógombócot, megtunkoltam a tejfölben elsőbb, hogy fölvegye a prézlit. Ettem és néztem a hajókat, ahogy utaznak, ahogy repülők mennek az égen. Ettem a hatodik gombócot, és a világ központjában éreztem magam, ahonnan mindent látni lehet. Hogyha még a táskarádiót is bekapcsoltam, tudtam a híreket, mi, hol történik, és mondjuk volt hozzá bableves csipetkével, akkor azt mondom, ilyen jól még soha nem voltam. Már attól féltem, hogy ez így nincsen rendben, és egyszer műszak után betértem az eklézsiára, letámasztottam a nyírfához a biciklimet és bementem.

Szerencsém volt, egyedül találtam az atyát, nem volt ott a fiú, aki segíteni szokott neki. Én mondom, atyám, olyan jól vagyok, ülök a bakterházban és a világ közepén érzem magam, mindentől egyenlő távolság, hát, hogy ez mi. Ez lenne a boldogság vagy a szemfényvesztés?

Az atya örült, hogy ilyen súlyos problémával élvezem a bizalmát, és leültetett, adott teát, kekszet, éppen morgott a gyomrom, ilyenkor már otthon alma van a kezemben. Az atya hosszan nézett maga elé, vagyis elém, mert szemben ültünk, aztán széttárta a karját, mint aki el akar repülni.

Örülök neki, Mátyás, hogy ilyen jól érzed magad, bizonyára megvan a maga oka. Ritka szerencsés az az ember, aki még élete során megbékél a sorsával, és képes lesz átérezni a teljességét. Mert hogy a teljességet érzed, ez nem titok. De hogy miért, mi módon, az viszont titok. Talán valamit elhallgatsz előlem.

Szóhoz se jutottam, itt van az atya minden szava azóta is bevésve. Hogy mit hallgathatnék el előle? Hogy jól főz a feleségem? Tudja. Hogy szeretek vele órákon át szerelmeskedni? Tudja. Hogy épp akkor voltam szolgálatban, mikor elhagyta a vonat a végállomást? Tudja. Hogy mit nem tud, azt viszont nem tudom.

A feleségem szerint nem lett volna szabad erről beszélnem, nem azért, hogy az atyának, hanem úgy általában. Mert a gondolkodás elront mindent. Nem kell gondolkodni, mert akkor sok mindenre rájön az ember, hogy nem úgy van, ahogy kéne, és attól elmegy a kedve, rossz lesz az étvágya, problémázik, és hiába meztelen a felesége, akkor se tudja, mit kéne vele csinálni.

Másnap úgy mentem szolgálatba, hogy egész éjjel a feleségemhez bújtam, ő meg simogatott, amíg el nem aludt. Fasírtot vittem meg babfőzeléket a hátizsákban, és amikor elhaladtam az eklézsia előtt, úgy éreztem, hogy tegnap nem jártam bent, az egészet csak álmodtam, az atya is álom volt. Ami nem lehet tévedés, mert meg volt nyiratkozva, úgy jött az utcán, hajdonfőtt, kanyargós csepelsárhányókkal a füle mögött, és úgy mosolygott, mintha meg se ismerne. Pedig hol nyiratkozik meg az ember ilyen alaposan alkony és pirkadat között? Sehol.

A sarki boltban vettem friss zsömlét a főzelékhez, aztán átvettem a szolgálatot a bakterházban. Úgy szemeztem a műanyag dobozzal, hogy tízkor már belenyaltam a babba, aztán rájöttem, hogy mennyire szeretem a hideg babfőzeléket, úgyhogy ebédnek átkereszteltem a három fasírtot a félbe vágott zsemlék között. Az is olyan jól esett, pedig eleredt az eső.

Ültem az ablakban és néztem a felhőket, melyik merre megy. A szél is föltámadt, pár hullámot rákorbácsolt a vízre, aztán ahogy igazán ki akart törni a vihar, már el is múlt. Csupa víz lett odakint minden.

Kinyitottam az ablakot, hogy élvezzem az eső szagát a fűvel, akkorákat lélegeztem a tiszta levegőn, mint aki sóhajtozik. Csöpögött a vezetékről a víz, aztán jött egy villanymozdony és fölszárította. Akkor megérkezett két galamb és leszálltak, rá a vezetékre. Csöndesen turbékolt az egyik, aztán ráugrott a másik hátára, és jól megtojózta. Aztán elhelyezkedett mellette a vezetéken, mint aki most jött. Azt hiszem, akkor valamit hirtelen megértettem, amit valóban nem mondtam el az atyának. Egyszerre ott volt a galamb és a vezeték, a születés és a halál, a biológia meg a technika, a szabadság és a bezártság, áram és galamb.

Akkor este fürdés után megkértem a feleségem, hagyja égve a villanyt, mert látni akarom. Megszagoltam a haját és átfogtam a derekát a takaró alatt. Most már mindig látni akarlak, nehogy egyszer csak eltűnj nekem, mondtam, és úgy nézett rám, mint aki megértette minden szavamat.

Az elmúlás virágai

Azt hiszem, hogy szerdán fölszálltam a buszra, mentem a faluba rokonokat locsolni. Nagyszülő, ángyom, kereszt, koraszülött kisunoka. Vittem magammal virágot, a locsoló be van rejtve az egyik sírba.

A sofőr mindig megismer, de ez most új volt, nem akarta hinni, hogy nyugdíjas vagyok. Hát mi lennék, kérdeztem, talán munkanélküli?

Beültem végre a kerék fölé, ott ráz legjobban a busz. Tavaly mire kiértem az őszi virággal, mindnek lehullott a levele. A sofőr fújatta le a légkondival.

Ez a táj soha nem változik semmit, kivágnak egy-két fát, aztán eltüzelik. Egyet azért most változott. Befalazták a kocsma ajtaját, ami félúton volt a várostól. A három nyárfa, ez volt a neve. Állt előtte három nyárfa, erről kapta. Az ajtó fölött lógott egy festmény, azon lefestették a három nyárfát, hogy akinek nem világos, az is lássa. Szép kocsma volt, olajos hajópadlóval, amin úgy kopogott a bakancs sarokvasa, hogy ébren tartotta az embert tíz sör után is. Mert amikor nagyon el van szomjazva valaki, mondjuk tikkad, beül ide, mert végzett a munkával, akkor aztán nincs megállás. Az első korsó szó nélkül gurul, olyan mint egy áldomás. Aztán már csak ki kell mondani a másodikat, szagolni a habot a fém pult fölött, amitől meg tud bolondulni az ember.

Most is olyan meleg volt, nem tudom, mire ez a nagy pazarlás. Télen meleg van, nyáron hideg, egyszerűen nem bír rend lenni ebben az országban.

Szegény három nyárfa, befalazott ajtóval, mintha telitömték volna a kocsmáros száját. Kocsmaajtót befalazni szemtanúgyilkosság.

Húsz éve nem tudják jól megcsinálni az utat, az emberből kirázza a lelket a légfék. Szerencse, hogy nincsenek sokan, kisebb a páratartalom. Én megértem a kutyát, hogy a nyelvén párologtat, nem izzad a hónalja.

Alig, hogy a falu határába ért a busz, nagyot dördült. Amikorra leszálltam, megjöttek a felhők is, hosszú tömött sorban, valahonnan Bácskából. Azt mondják, szükség van az esőre, főleg a növényeknek. Más volna, ha most én is kertészkednék, de a temető az nem egy ágyás. Sok kis ágyás.

De micsoda eső kerekedik. Én hülye a virágcsokrot tartom a fejem fölé ernyőnek, de ezek olyan frissek, hogy még a jeget is kibírják. Hát mondom én magamnak, berohanok a kocsmába.

Rohannék máshova is, engedjenek be, de már húsz éve alig beszéltem valakivel. Berontanék így az eső miatt. De megváltoztál, mondanák, bőrig vagy ázva.

Jobb a kocsma, hidd el. Pedig a kocsmába se jártam húsz éve, a régi kocsmáros meghalt, kint fekszik a temetőben, most új lány jött a helyére, copfos, szótlan és hideg, mint a mirelitpacal.

Előbb csak leülök, hogy eltöltöm az időt az eső végett, de itt ám kiszolgálás van, nem ülés. Kötény van a lányom, nem köpeny. Odaáll elém, kicsit hunyorog, előveszi a szemüvegét a hasán lévő zsebből és megnéz.

Jesszusom, maga az?

Nem válaszolok, mert kire gondol, kire nem, az nincs az orromra kötve.

Egy pohár sört, mondom, az eső végeztéig.

Milyet, pilzner vagy dréher?

Mindegy nekem, nem az ivás miatt kell.

Szépen kipucolták a kocsmát, lefestették a vályogfalat. Annak idején hengerrel húzták rá a virágmintát, fönt csík a plafon alatt. A padlóból is kő lett, a sarki pókból meg tévé. Szerencsére a vihar miatt kihúzták.

A múltkor belecsapott a villám az antennába, aztán nem szólalt meg többet. A kárszaki kijött, beírta a villámot, meséli a lány a pult mögött. A szemüvegét visszarakta. Csapolok egy kis dréhert meg egy kis pilznert is a pohárba!

Nem szóltam semmit, ilyenkor jobb hallgatni.

Ahogy kihozta, nem gondoltam át a dolgot, egyből megittam az egészet. Szomjas voltam a csirkepörköltre. Arra mindig szomjas vagyok, valahogy a paprika kiszívja belőlem a vizet. Vagy a csirke.

Még egy pohárral, mondom, és ahogy kijön érte, korsóra javítom. Egy pohár meg egy korsó nem a világ.

Az eső szakadatlanul esik. Majd tele lesz gilisztával a föld, ugrálhatok köztük, mint a bakkecske. Utálok gilisztára lépni, belehasít a sípcsontomba és fölborzong a tarkómig.

Kihozta a korsóval, jön be egy vendég. Tetőtől talpig nejlonzacskóba csomagolva. Vagy harminc zacskó összekötve a szájánál, abból van az esőkabát. Kora, teszkó, obi, praktiker, metró, juronics.

Kalap van rajta, alatta prémes bajusz. Egy pálinkát kér, bedobja, mint kavicsot a tóba. Ökölbe szorítja a kezét, aztán reámfordul.

Jó napot! Menekülünk, menekülünk? Fejével a virágcsokorra bök.

Így is, úgy is, mondom, mert már mi a francért menekülnék?

Minden mozdulattal tenyérnyi vizek hullanak róla, ahol belapult a zacskókabát.

Nem maga volt régen a pék? Fordul felém csípőből.

A pék? Elgondolkozom, mint akinek bizonytalan a múltja. Nem, válaszolom, bár nem tagadnám, ha én lettem volna.

Hát akkor maga volt a darálós Miska?

Most egy darabig nem szólalok meg, mert nincs kedvem. Ki voltam én valójában? Mire emlékeznek rólam? Semmire. Én meg közben a temetőbe járok.

Abban a pillanatban meglebben a légyfogó, alacsony, öreg asszony jön be rajta. Combig érő gumicsizmája tele van vízzel, lötyög és tocsog. Fején a barna kendő egy pontban kisárgult, mintha villámcsapás érte volna. Nem sokat tévedünk, a kocsma előtti biciklitartóba vág az isten nyila. Egy pillanatra eltűnik minden a fény mögött, megdermed a levegő, kiszárad a torkom, lehúzom a sört.

Az öregasszonynak mellkasáig ér a pult, fölkapaszkodik a kezeivel.

Deci hubi, mondja, s most már ő is rám néz. Széle és hossza egyenlő, akár egy röplabda a tornaórán. A vállán vállkendő, a rojtokból csöpög a víz. Arca borostás, főleg a bajsza van frissen nyírva. Megfogja a hubit, leül az asztalomhoz, a virágot arrébb tolja.

Gyula, te vagy az, Gyula?

A Gyula, mondja hátul a nejlonzacskós, s homlokára bök a feles pohárral.

Én csak nézek, most már végleg nem érzek mögöttem semmit, csak a falat, a kárpitot, a hideg esőszagot, s elöl a műanyag asztalfedő sima felületét. Egy légy folyton az arcomra száll, az öregasszony megpróbálja elkapni. Először belekap az orromba, aztán lekever egy fülest.

Gyula, te vagy az, Gyula? Aki szilvát lopott tőlem éjnek idején? Aki megmérgezte a Gazdagék macskáját? Aki rókának öltözve lopta a tojásokat Lengyeléknél? Akit két évre becsuktak, de aztán elengedtek jó magaviseletért. Te vagy az, Gyula, aki Fenyőék házasságát földúlta, aki egy évig élt az asszonnyal és három leánygyermekével bigámiában? Forduljon ki a szemed, ha rám mersz nézni!

Olyan szag jött a szájából, mint aki fűrészport ebédelt.

Fölemeltem a fejem és a szemébe néztem.

Hát nem fordul ki a szemed? Te!

Láthatja, már nem abban a korban élünk.

De te vagy a Gyula, ugye?

Nem mondtam semmit, csak a fejemet ingattam méltatlankodva.

Azt hitted, hogy megbocsátunk neked ennyi virággal? És beleköp a csokor közepébe.

Fölhúztam a sörömet és azzal a lendülettel fejbe vágtam az öregasszonyt. Úgy repült a földre, mint egy pingponglabda.

A férfi a pultnál kést rántott a nadrágszárból és felém hajította. Nem talált el, de beleállt a falba, mélyen átdöfve a vakolat puha rétegeit.

Az öregasszony fölállt, mintha semmi nem történt volna. Odament a férfihez, belekapaszkodott a pultba, másik kezével megigazította a ruháját.

Ez nem a Gyula, a Gyula ilyet soha nem csinált volna. Az öregembert soha meg nem ütött.

Az eső nem bírta abbahagyni, még egy órám volt az utolsó buszig. Kimentem vécére, hogy pössentsek. Ahol kátrányos volt a fal, most csempére kellett ereszteni, de ugyanoda futott a sárga hab. Mögötte a raktár lezárva. Hordók, rekeszek, szörpös üvegek elázva.

Mire visszaértem, csak a csapost találtam odabent.

Elmentek, kérdeztem.

Hát, nem is tudom, válaszolt a lány, háttal álltam az ajtónak, mikor ez történt.

Az asztalomon literes korsó barna folyadékkal, habbal.

Ezt magának fizették. Azt kérik, igya meg és akkor nem lesz semmi baj. Nem lesz bántódás!

De miféle baj, érdeklődtem, leültem a székre, a bicska már nem volt a falban, csak a nyoma maradt meg mélyen.

Sör és rum, mondta a lány, a korsó felé biccentett.

Meg akarnak ölni, érdeklődtem. Nincs a múltamnak olyan sötét zuga, amibe ez belefér.

Ha megissza, lefekszem magával, mondta a lány és már bújt is ki a kötényből. Még nem láttam ilyet soha inni, annyira érdekel, hogy mi lesz. Elmegyünk hátra a raktárba. És minden ingyen van.

Mire kiittam a korsót, a lány behúzta a rácsot, beakasztotta a reteszt.

Nyugdíjas vagyok, és a temetőbe igyekeztem, mondtam a lánynak, éreztem, a fejemben meglódul a rum és sör keveréke, aztán végigszalad a hátamon, elkapja a térdeimet, majd a talpam alá nyúl és fölemel a levegőbe, mint egy viaszbábut.

Ma már mosdottam, jöjjön nyugodtan, folytatta a lány, megfogta a kezem.

Csukja be a szemét és ne nyissa ki, amíg nem szólok! A tenyerével tapassza be a füleit! A lány megfogadta a szavaimat, elengedtem a kezét, mint akit útnak indítanak. Sokkal szebb volt, mint remélni lehetett, a bőre még nem romlott meg annyira, mint az enyém.

Kinyitottam a rácsot és az első járókelőt odaintettem. Szép sudár fiatalember volt, akinek a csuklóján égés- és vágásnyomok futottak körbe. Szám elé tettem az ujjam, s megfogtam a karját.

Pszt! Behúztam a kocsmába, kint már világosodott, de a madarak még nem merészkedtek elő.

A lány fehér teste alig láthatóan derengett a háttérben.

Gondolja úgy, mondtam a fiatalembernek, hogy kívül kerültünk az időn. Az elkövetkezendő fél óra nem volt megírva a jövőben, a múltban pedig nyoma sem marad. Az időtlenség a szeretet mértékegysége, vagy talán fordítva, s azzal a lány kezébe adtam a kezét. Én most megyek, meglepem magam az elmúlás virágaival.

Fölemeltem a csokrot, a fiú a másik kezét felém nyújtotta, be akart mutatkozni. Megráztam a fejem. Semmi szükség rá, barátom. Egyébként Gyula vagyok. A maga neve most születik újra a raktár lépcsőjén. Ég önnel, érezze jól magát!

Már így is sokat szövegeltem, a buszig fél órám maradt. A kocsma nem volt messze a temetőtől, még ilyen félrészegen is könnyen kitántorogtam.

A sírok közti agyagos föld azonnal kicsúszott a lábam alól és rávágódtam az első utamba kerülő sírra. A bal felem csupa agyag és sár lett, de a csokrot megmentettem.

A nagymama sírjából előkotortam a ládát, amiben a szerszámokat meg a locsolókannát tartjuk, de úgy gondoltam, ma már nem fogok kertészkedni, s a virágvázák színültig teltek esővízzel. Csak kidobáltam az elszáradt kardvirágokat és beraktam helyükre a szegfűket.

Az következő fordulónál megint nagyot estem, s mintha villanykapcsolóra zuhannék, a horizont alján kibújó nap vörösre festett mindent. Egy pad ülőkéje alól pillantottam meg a napkorongot. Részeg disznó, a sárga földig leissza magát, jutottam eszembe. Végre megtudtam, mi az, hogy a sárga földig.

Nem volt értelme fölállnom, négykézláb indultam a betonút felé, amint elértem, fölálltam. Azt reméltem, újra elered az eső és legalább részben lemossa rólam a sarat. Odaléptem a kúthoz, fölhúztam egy vödör vizet és magamra öntöttem. Szó nélkül lepergett az agyagról.

Öt percem volt a buszig, a fejem tisztulni látszott, ellentétben az öltözetemmel. A tüzéptelep sarkánál újra elvágódtam egy kiálló téglában, véresre horzsoltam a tenyerem és a fél arcomról lement a bőr. A zsebkendőmmel kitöröltem a salakdarabokat.

A busszal egyszerre értünk a megállóba. Ugyanaz a férfi volt a sofőr.

Magának nem inkább mentővel kéne utazni? Így nem szállhat föl a buszra. Benne van a kiírásban, hogy undort keltő ember nem utazhat.

Ez az utolsó busz, mondtam, higgye el, semmi bajom, csak a temető csúszós egy kicsit.

A temetőben verekedett?

Elestem, semmi más nem történt.

Dől magáról a szeszszag is. Hogy tudta magát így elintézni két óra alatt? A sofőr a fejét csóválta, leállította a motort. Szerencséje van, mondta végül és a busz csomagtartójából egy halom nejlonzacskót húzott előtt. Kora, praktiker, metró, obi, teszkó, juronics. Kösse össze őket a szájuknál és húzza magára az utolsó ülésen. Hol száll le?

A kórháznál, mondtam.

Mindjárt gondoltam.

Nem azért, ott lakom, magyaráztam fölöslegesen.

A busz üres volt, összekötöttem a zacskókat és behúzódtam a sarokba. És ahogy zötyögtünk, rázott a busz, minden porcikám zizegett, és reszketett. Egyszer csak váratlanul csiklandósat éreztem magamon. Valami nagy izgalommal megmozdult a gatyámban.

A vajtolvaj

Három éve halt meg a férjem, azóta feketében járok, és vásárolom is ezeket a ruhákat, mert nem tudnék már másban járni, csak feketében. Nem is annyira a gyász miatt, hanem így érzem magam jól, ha mindenem fekete. Kiráz a hideg, ha a piros pulóveremre gondolok. Pedig hogy megörültem, amikor az a bulgár lány fölajánlotta, hogy nekem adja, ha kitöltöm helyette a könyvtári belépő cédulát.

A férjemet orvosi műhiba vitte el, amikor befeküdt, hogy leoperáltasson a térdéről egy szemölcsöt, mert mindig fölordított, amikor rátérdelt. Reggel bement a kórházba, vitt magával könyvet, rádiót, hogy két nap múlva jön, de nem jött, hanem elment. A mai napig se hiszem el, pedig elhamvasztottuk, ahogy kérte, és kiszórtuk a hegyekben, külföldön. Valahogy olyan ember volt, aki nem halhat meg, akkor inkább úgy kéne éreznem, megszökött tőlem, mert belefáradt a házasságba.

Tudom, mindenki azt mondja, csak áltatom magam, de ők nem ismerték. Ő képes volt bármire, amit akart. Ha azt akarta volna, hogy hatalmas bükkfa legyen, megtalálta volna a módját. Ha repülni szándékozott volna, addig gondolkodik rajta, amíg föl nem emelkedik. És mégsem hinné el senki, hogy jól ismertem.

Egyszer elmesélte, hogy gyerekkorában addig nézett egy pálmát, amíg meg nem mozdult a levele. Hatással volt a növényekre, az biztos. Azok a kaktuszok, amiket ő gondozott, minden nyáron virágot hoztak, az enyémek meg kiszáradtak vagy visszafejlődtek.

Tudom, hogy most is létezik valahol, érzem a testemben, hogy van. Csak az bánt, hogy nem tudtam vele menni, hogy nem tudta megosztani velem a magányát. Pedig ha arra kér, hogy haljunk meg együtt, akkor én azt se kérdezem, miért és hogyan, hanem szó nélkül hozom a vizet az altatókhoz.

Biztos vagyok benne, ha meghalt volna, azt csakis velem együtt teszi, mert nem okozott volna olyan fájdalmat, hogy holtan lássam, hogy egyedül maradjak ebben a kilátástalan világban. Elment, de nem maradtam egyedül, itt van velem az a biztonság, hogy megcsinálta élete nagy mutatványát, amire mindig is készült.

Egyszer megmutatom a világnak, hogy mire vagyok képes, ezt mondta elalvás előtt, aztán elaludt. Olyan titokzatosan tudott mindenre gondolni, hogy éreztem, átlát a világon, belelát a dolgok mélyébe. És ettől volt olyan magányos, mert rajtam kívül senki nem hitt neki, azt gondolták, egyszerű bolond, akinek a fejében történt valami, és valójában azt látja, nem a világot.

Megcsinálta a nagy mutatványt, ebben biztos vagyok. Mindenki azt hiszi, hogy halott, pedig csak sikerült magát eltűntetnie a világból, nem látja, nem hallja senki, egyedül én tudok biztosat felőle, hogy él.

Amikor bejárok a városba vásárolni, nem szól hozzám senki, azt hiszik, megbolondultam a fájdalomtól. De lassan változik a világ, és föltűntek olyanok is, akik már feketében ismertek meg, és nem tudnak semmit a férjemről, ők valahogy kedvesek, és megkérdezik, hogy mit kérek.

Egy idő óta sugdolóznak mögöttem és nevetnek, és arról beszélnek, hogy én öltem meg a férjem, amikor valami nagy szerencse ért bennünket, mert meguntam a házasságunkat és nem akartam osztozkodni. Hiába is mondanám, hogy ez hazugság, az számít, amit ők gondolnak, nem az, amit én.

Tudom, hogy a bankban figyelik a bankszámlámat, mikor bukkan föl a pénz, vagy mikor kezdek olyan vásárlásba, ami a nyugdíjamból nem jönne ki. Nem hinnék el, hogy azért viselem ilyen türelemmel a férjem nélkül, mert tudom, hogy él.

Minden évben elmegyek ahhoz a fához, ahol először fogta meg a kezem, és aztán csókolóztunk, éreztem, milyen hevesen ver a szíve, és hogy elöl a nadrágja megfeszül, lassan benyúlt a pulóverem alá, de a mellemet nem fogta meg, mert hideg volt a keze, csak a pólómon keresztül simogatta a lengőbordámat.

Kint álltam a fa alatt az idén is, és annyira elgondolkoztam rajta, hogy lement a nap és eleredt az eső, amitől olyan furcsa lett minden, mintha az eső mosta volna el a fényt, és minden feketén csillogott a neonok alatt. Nem akartam hazamenni, hideg se volt, pedig láttam a leheletem, leültem egy padra és néztem a fát, ahogy lecsorog a víz a kérgén. Még hajnalban is ott ültem a padon, teljesen eláztam, már nem esett az eső, a kabátom ujjából folyt a víz, és ahogy feljött a nap, elkezdtem párologni. Párolgott a kabátom és a cipőm, úgy éreztem, nem hiába vártam, ma reggel én is megtudok mindent, és szépen elpárolgok, elpárolog velem a nadrág, a pad, a bőröm és a csontom, délre már semmi nem lesz belőlem. Föltámad a szél és elfúj innen ismeretlen vidékek felé, ahol még soha nem jártam, és most már így fogok élni én is, nyomtalanul.

Akkor megállt előttem a postás, aki hajnalban viszi ki az újságokat, és úgy nézett, mint aki egyedül lesz szemtanúja az eltűnésnek. Amikor megszólalt a biciklicsengő, valahogy megtört a varázs, ami egy éjszakán át épült, és azt mondta, menjek haza, mert megfázok. A kezem lila volt és úgy remegett a szám, hogy nem tudtam válaszolni. Akkor kivette az újságokat a csomagtartóból, a nyakába akasztotta egy madzaggal, és beültetett az újságos kosárba és hazavitt. Elkérte a kulcsot, kinyitotta az ajtót, begyújtott és magamra hagyott.

Leültem a vaskályha elé, levetettem a ruháimat, és hosszú évek után először kielégítettem magam.

Valahányszor arra az éjszakára gondolok, amikor a férjem bement a kórházba, félelem fog el. Nem tudtam aludni, és az egész ház recsegett-ropogott körülöttem. Az ablak, az üveg, a padló, a hűtőszekrény nem akart kikapcsolni. Már hajnal volt, mikor a fáradtságtól elájultam. Azt álmodtam, hogy gesztenyét szedek egy ligetben, ahol sorra megjelentek a régi barátaim, akikkel ezer éve nem találkoztam, nem tudtam, mi történt velük, vagy egyáltalán élnek-e még. Pedig akkor úgy tűnt, összekapcsolódik a sorsunk, ők voltak nekem a világ, és mára mind a múlté. Nem tudom, miért akkor éjjel bukkantak elő.

Másnap fölhívtam a férjem, azt mondta, kényelmetlen az ágy, de így legalább egész éjjel olvasott, amire hosszú évek óta nem volt példa, és rájött, mennyi időt mulasztott el könyvek nélkül, de most pótolni fogja. Azt mondta, az egyik nővér emlékezteti valakire, de nem tud rájönni, hogy kire. Kerek, mosolygós szemei vannak, olyan fürgén mozog, mint egy mókus, pedig nem kis súlyt cipel magán. Úgy szeretné tudni, hogy kire emlékezteti, mert ha nem fog rájönni, azzal a benyomással megy a műtőbe, hogy vannak emberek, akik minden ok nélkül hasonlítanak valakire. Pedig lehetetlen, hogy valaki eleve hasonmásnak szülessen, ezt már én mondtam a telefonba, aztán elbúcsúztunk, hogy amint lehet, fölhív.

Estig vártam, aztán az utolsó busszal bementem a kórházba, legfeljebb taxival visszajövök.

A kórház hatalmas ablakai már messziről világítottak, próbáltam elképzelni, hogy melyik mögött van. Pontosan tudtam a szobaszámot, úgyhogy nem kérdezősködtem senkitől. Beléptem a szobába, de a férjem nem volt ott. Azt hittem, rossz helyre jöttem, mert minden ágyban feküdt valaki, megnéztem újra az ajtó számlapját. 573. Amikor az ügyeletes nővértől kérdeztem, hogy talán hazaengedték a férjem, elvörösödött, megfordult, és össze-vissza pakolt az asztalon, végül előhúzott egy kis csomagot. Úgy adta át, mintha benne lenne a férjem.

Azt mondtam, nem hiszem el, hogy meghalt, látni akarom. Lementünk a hullakamrába, és megmutatta. Ott feküdt egy test, ami hasonlított a férjemre, de élettelen volt. Látszott rajta, hogy halott. Pedig mindig attól féltem, ha majd életemben először halottat látok, kinyitja a szemét. Nem, ezen a szemhéjon pontosan látszott, hogy nem nyílik. A térde be volt kötve. Amikor az ápolónő elfordult, följebb hajtottam a takarót és megnéztem a péniszét. Szinte eltűnt a hasüregben, ami kilátszott, úgy tapadt a combjára, mintha odaragasztották volna. A gyönyör forrása elapadt. Hátraléptem néhányat, hogy egészében lássam, de nem tudtam hinni a szememnek. Annyira szerencsétlen és nyomorult volt holtában, aki előttem feküdt, hogy biztos voltam benne, ez nem lehet az én férjem. Kétségkívül hasonlított rá, de egyetlen porcikám sem hitte el, hogy ez ő. Nem, ez egy hasonmás, akiről semmit nem tudok. Kérdeztem, ki volt az ápolónő ma reggel. A nővér elcsodálkozott, mert ő. Nem voltak kerek és mosolygós szemei, fáradt volt és elcsigázott, lomha, akár egy lajhár, de kövér.

Talán ezeknek a szenvtelen pillanatoknak köszönhetem, hogy mindenfélét beszélnek rólam. Magam is csodálkoztam, hogy nem őrjöngök, nem verem zokogva a falat, de már pontosan elmondtam, hogy miért. Akkor éreztem utoljára ilyet, mikor gyerekkoromban egyszer és utoljára nagyon megvertek. A boltból kifelé jövet találtak a zsebemben egy csomag vajat. Nem hitték el, hogy nem tudom, hogy került oda. Becsukták a boltajtót és a nagy vörös hajú eladó lekevert egy akkorát, hogy fölborítottam a stanglis polcot, aztán újra és újra megütött, mert nem bőgtem. Csak néztem rá értetlenül, és nem éreztem fájdalmat. Legalább egy percig pofozott, mire belátta, hogy teljesen hatástalan rám. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy került hozzám a vaj, mert lopni soha életemben nem loptam. A boltosnő frizurája jobban összekócolódott, mint az enyém, és kintről már kopogtak. Igazgatta a ruháját és szégyellte magát. A vajat először visszarakta a polcra, aztán meggondolta magát és nekem adta. Mondtam, hogy köszönöm, de nem viszem el, mert a szüleim szoktak bevásárolni, és nem értenék, minek viszek haza egy csomag vajat. Nem tudott mit mondani, kinyitotta az ajtót, és beengedte a vásárlókat.

A hullakamra után kimentem a kikötőbe, ahol az éjszakai sötétség ellenére folyt a munka, hajókat rakodtak ki és be, kürtök zúgtak és daruk nyikorogtak, a víz fölött néma sirályok keringtek, mintha mindig ugyanazt a röppályát járnák be, hogy holnapra hiba nélkül sikerüljön a légi mutatvány.

Beszálltam egy éjszakai járatba, amely fölúszik a folyón, majd a nudista homokszigeteket megkerülve visszacsorog a városba, ami három órát vesz igénybe, addig lehet vacsorázni. Nem akartam hazamenni.

Az étlaphoz egy pohár rumot rendeltem. Azt hittem, nem tudok majd enni, de hirtelen húst kívántam, egy nagy szelet borjú bécsit petrezselymes burgonyával és citromkarikákkal, amit majd a panírra nyomkodok.

Az első pohár rumtól megkönnyebbültem, és mindjárt arra gondoltam, sikerült. Végre sikerült neki megmutatni a világnak, hogy mire képes. Először bántott, hogy miért nem szólt előre, de rájöttem, akkor nem értettem volna az egészből semmit. Magamnak kellett kitalálni, és én élveztem az ő bizalmát. Még csak kétsége sem volt afelől, hogy élete nagy mutatványa hiábavaló lesz, és senki nem ismeri el, nem tud majd róla semmit.

Vacsora után kibontottam a kórházi csomagot, a pizsamája volt benne és a személyes holmik. Elővettem az igazolványát, huncutság bujkált a szemében. Ez volt ő igazán. Aztán hirtelen elállt a lélegzetem, nem akartam hinni a szememnek. Az igazolvány aznap járt le, 2017. november huszonöt. Ezt persze senki nem fogja elhinni nekem, pedig a papírok képesek bármit hitelesíteni.

A hajóállomásról taxival mentem haza. A hajón megittam két rumot és másfél üveg bort, mégsem éreztem magam részegnek, igaz, gyönge bozsolét rendeltem a borjúhoz.

Otthon ismerős volt minden, mégis másként világítottak a lámpák. Úgy éreztem, mintha új helyre költöztem volna, az életemnek egy új szakasza kezdődne, amit látszólag a férjem nélkül kell élnem, mégis pontosan tudva, hogy ez csupán a nagy mutatvány ára, amire egész életében készült. Néha azért azt gondoltam, végül is csak magamra hagyott, hiányzott a test melege, ahogy fölhúzott térdekkel hátulról hozzám bújik. Aztán egyre világosabban tudtam, hogy ez csupán a hétköznapi változat, amit az emberek gyászukban érezni szoktak, de én hiába maradtam egyedül, szemtanúja és egyedüli ismerője lehettem egy különös képességű ember világra szóló mutatványának, ami mindennél fontosabb kell, hogy legyen. Hosszú éveket élhettünk volna még együtt, de híján annak a tapasztalatnak, amit élete nagy mutatványával idézett elő. Képes volt úgy meghalni, hogy életben maradt.

A hamvasztás után, vagyis amikor kiadták az urnát, egyből kocsiba ültem, és tizennégy órát vezettem. A hegyre fogaskerekű húzott föl, párás volt az idő. Út közben meggondoltam magam, és kiszálltam, ahogy annak idején, mikor először jártunk itt. Gyalog még egy óra csúcsig.

Odafönt a fogaskerekű végállomásán emeletes szálloda állt, úgy terveztem, majd kiveszek egy szobát. Megvártam amíg az utolsó vonat is visszaindult a városba, és elnéptelenedik a táj. Közben elvonultak a felhők, és ragyogó alkonyat öntötte el a panorámát. Akkor mégis elsírtam magam, alig tudtam kinyitni az urnát. Szél nem fújt, úgyhogy magam szórtam ki a hamvakat a szakadékba. Fojtogatott a zokogás. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy utána vetem magam, de soha nem volt kellő bátorságom és elszánásom az efféle mutatványokhoz.

Mire a nap lement, följöttek a csillagok, és rövid időre erős szél támadt. Összepakoltam és visszaindultam a szállodába. Most vettem észre, hogy sehol nem világítanak az ablakok, és a bejáratot is zárva találtam. Csöngettem és kopogtattam, de nem volt ott senki. Pedig úgy tűnt, amikor megérkeztem, az ebédlő ablakából pincérek néztek a vonatsín felé.

A holdfény bevilágított az ablakon. A sarokban zongora állt nyitott fedéllel, az asztalokon fehér abrosz, poharak, szalvéták, evőeszközök. Mintha csak jelre várnának, hogy fölkapcsolják a villanyt és széles mulatság kerekedjen. Hirtelen földerült a képem. A férjem. A férjem ezt eszelte volna ki? Hogy itt kezdjünk új életet? Miközben arról beszélt, hogy nincs pénzünk, mégis összerakott valamennyit?

Benéztem minden ablakon, de semmi nem mozdult, nem gyúltak ki a fények, nem jöttek elő rejtekükről a vendégek. Pedig megtanultam hinni az illúzióimnak. Csakis azoknak hittem és férjemnek.

A fogaskerekű várótermében leültem a padra, egy lapos elektromos kályha ontotta a meleget. A sarokban egy szekrényben pokrócokat találtam, megágyaztam és lefeküdtem a padra. Éhes voltam, és az urnáról folyton az jutott eszembe, hogy az én életem itt véget ért. A produkció befejeződött.

Másnap reggel utasok ébresztettek a padon, a vécében megmostam az arcomat és az első járattal visszaindultam. Amikor beültem a kocsiba, képtelennek éreztem magam arra, hogy újra tizennégy órát vezessek.

A körforgalom mögötti büfében kávét ittam és megreggeliztem, aztán egy hirtelen jött gondolattól vezérelve beadtam az urnát a használt holmik közé egy kereskedésbe. Nem kértem érte pénzt. Beültem a kocsiba, és elindultam hazafelé.

Ennek már három éve. Akkor azt hittem, minden évben oda is visszajárok, fölmegyek a csúcsra és megnézem a naplementét, az egyetlen biztos dolgot ebben a kilátástalan világban. De nem mentem. Itthon van a helyem, mert hiszek a férjem mutatványában, amivel sikerült kijátszani a sorsát. A végrendeletemben azért majd meghagyom, hogy szórjanak utána. Nekem ez lesz a mutatványom. Azt fogom utánozni, amiről egyedül én tudok.