Minden másképp történt
Spagetti a’la mennyország
Pezsgő szilveszteri élet
Kővágó néni kondíciói
Az igazi csajod
Kopasz nők reggelije
A képkereskedő dilemmája
Maszkabál
A Fanni az egy igazi valóság
Átutazók
A hetedik érzés
Tilda tojása
A szobafestő utazása
Ahogy a katonatiszt fizet
Nyolcas anya

Minden másképp történt

Én már jó ideje nem akarok hinni a szememnek. Amikor gyerek voltam, nem volt itt semmi, legföljebb erdő, amiben vadásztak, meg szőlő, amiben szüreteltek meg vadásztak. Most meg itt van ez az autópálya, és teljesen megváltozott tőle minden. A múltkor olyan gyorsan mentünk rajta az Ignáccal, hogy azt mondtam, ha nem áll meg, én kiszállok. Erre megállt, én meg nem mertem kiszállni.

Az Ignácnak van egy kis lemezvágó műhelye a régi papucségető helyén, nála dolgozok napi órabérben. Sokat tudnék mesélni, hogy milyen lemezeket vágatnak ki az emberek. Például a múltkor harminc különböző tehenet vágattak velem egyetlen minta alapján, úgyhogy nekem kellett átalakítgatnom a farkát, a tőgyét meg a szarvát, hogy különbözőek legyenek. Azt mondták, Ausztriába viszik, ott csinálnak most egy ilyen alpesi diznilendet, ahová bejárnak majd a turisták célba lőni. Merthogy bizonyos helyeken annyira elszaporodtak a tehenek, hogy vadászkalandokat szerveznek rá, csakhogy először kéthetes kiképzés van. Én megcsináltam a teheneket, el is vitték, a többi az ő dolguk.

De tavaly volt a legborzasztóbb. Száz darab halott embert vágtam ki a rendőrségnek. Idejött egy százados egy nagy paksaméta karambolos halott fotójával, hogy ebből lenne mindből kettő életnagyságban. Azt mondta az Ignác, hogy ez már neki is sok, mert nem akarták se elszállítani, se kifizetni. Két hónapig ott feküdt száz darab halott emberlemez az udvaron, mire rájöttünk, hogy ha élére állítjuk őket, akkor nem látjuk. Aztán föl kellett neki telefonálni a minisztériumba, hogy legalább az anyagköltséget térítsék meg, de rossz helyre kapcsolták, így sikerült három napon belül elszállíttatni. Azt mondták, hogy fessük is ki őket, mert így nem állíthatják ki az út mellé, hogy elmenjen az embereknek a kedve a karambolozástól, de az Ignác óvatosan beintett nekik, nehogy meglássák.

Szóval, itt élek ebben a faluban, mióta az eszemet tudom, és nem is kívánkoztam soha máshova. De mióta megépült az autópálya, olyan furcsa érzésem van, mintha mindenki menne valahova, csak én maradok egyhelyben. Már gondoltam rá, hogy kinézek valami kedvezményes kempinget a Szlovénoknál, elkérem az Ignác kocsiját, aztán legurulunk a feleségemmel. De aztán mire lenne az jó? Elkölteném a pénzt, aztán jöhetnék vissza. Az ilyen kirándulás nekem nem tetszik. Inkább maradok a régi jó bevált pihenésnél.

Amikor az Ignác kiadja a szabadságomat, beülök a kocsiba, aztán ráhajtok az autópályára. Nem kell messzire menni, mert úgy tíz kilométerre építettek egy nagy benzinkutat, aminek van panziója meg ilyen kis presszója is.

Beállok a panzió elé a kocsival, hogy a kamionok is elférjenek, aztán bemegyek a presszóba. Van ott egy asztal a sarokban, a játékgépek mellett, oda szoktam ülni. Onnan mindent látni lehet, az autópályát meg a panziót is. Amikor először beültem, majdnem sört kértem, mikor rám szólt a Marianna, hogy esetleg kocsival vagyok-e. Akkor derült ki, hogy van náluk tej. Friss tej meg pogácsa.

Szóval, ott ülök délelőtt meg sötétedésig, megiszok pár pohár tejet, aztán nézelődök. Egyszer elhoztam a feleségem is, mikor mind a ketten kaptunk szabadnapot, de neki nem tetszett annyira, szerinte vizezik a tejet. Akkor egy életre mindentől elment a kedvem, hogy végre találok valami normális helyet a közelben, ő meg ebbe is beleköt. Hazavittem, aztán kimentem fát vágni, különben legszívesebben leugrottam volna a padlásról.

Egyszer már majdnem rászántam magam, ott gubbasztottam fél órán keresztül, azt próbáltam elképzelni, hogy mi lesz belőlem. Főleg, ha beleakad a lábam a létrába, még a fogaimat is keverem alul.

Ilyen rosszul szerintem még nem nősült senki, ahogy én. Pedig olyan volt a feleségem, mint egy tündér, akit kenyérre lehetett kenni. Most meg úgy megkeményedett, mintha elefántbőrből volna. A bőre is tényleg keményebb lett, nincsen kedvem hozzáérni. De még ezt is rám fogta, hogy az én hibám, amikor olyan leárazott naptejet vettem neki karácsonyra, ami nyáron úgy beleégett a bőrébe, hogy le se lehet róla kaparni. Egyszer legyen kedves az ember az életben, azt is bajnak fogják föl.

Olyan két éve lehetett, mikor ott ültem a benzinkúton, és ittam a tejet, hogy az ablakon át megláttam az Ignácot egy nővel, ahogy jön kifelé a panzióból. Az Ignác nagyon keresztény ember, minden hétvégén templomba jár, úgyhogy én nem gondoltam semmi rosszra. Odavezette a nőt a kocsihoz, megfogta a mellét és megcsókolta, végül a nő elhajtott. Az Ignác meg jött befelé a presszóba, hogy kifújja magát. Akkor már tudtam, hogy ebből baj lesz, megpróbáltam úgy csinálni, mintha be lennék rúgva és nem látnék semmit. Ahogy meglátott az Ignác, belevörösödött, és odaült az asztalhoz. Nyomtam neki a részeg sódert, csak az volt a baj, hogy közben tejet ittam. Azt mondta az Ignác, hogy fölemeli száz forinttal a bérem, ha nem mondom el senkinek. Megígértem, de nem kértem a pénzt, mert barátság is van a világon. Úgy ültünk ott, mint akik elloptak vagy fölgyújtottak valamit. Láttam, hogy nagyon bántja a dolog, odaadtam a tejemet. Tudod, mit, Ernő, megszervezek neked is egy csajt ide a panzióba, aztán kvittek leszünk. Énnekem nem kell semmilyen csaj, nekem van egy feleségem, az is minek. Akkor azt kérdezte, hogy mit szólnál hozzá, a Mariannához. Ugyan már, Ignác, ez tíz évvel fiatalabb nálam, meg van szakvizsgája is, különben nem dolgozhatna itt a presszóban. Aztán hazamentünk mind a ketten, vágtam tovább a lemezt ott, ahol abbahagytam.

Egyszer csak beállított a műhelybe az Ignác felesége, az Ilonka. Fehér kabát meg kendő volt rajta, magas sarkú cipő, és mintás harisnya. Egyedül voltam, úgyhogy hozzám jött. Rágyújtott egy cigarettára, de nem köszönt, megnézett magának minden zugot. Idefigyelj Ernő, a férjemnek szeretője van, de ha nem mondod meg, hogy ki az, kirúglak. Nem is tudtam hirtelen, hogy mit nem akarok jobban, hogy kirúgjanak, vagy hogy eláruljam az Ignácot.

Én nem tudok semmit, csókolom, én csak itt dolgozok. Akkor kigombolta az ingét, és elővette a mellét. Ilyen szép fehér mellett még életemben nem láttam. Azt mondta, hogy megcsókolhatom, ha elmondok mindent. Meg se mertem mozdulni, rá se mertem nézni. Na, mi van, nem kívánod, te férfi!? És úgy üvöltözött velem, hogy beakadt a harisnyája egy lemezbe, még a lábát is elvágta. Annyira folyt a vére, mint egy istennek. Én még ilyen nőt nem láttam. Nem is értem, hogy kell az Ignácnak másik asszony, mikor az övé olyan, mint egy őrület, ami lerántja rólad a gatyát. Belefolyt a vére a magas sarkú cipőbe, aztán elment. Aznap már dolgoztam tovább.

Hazamentem, néztem a feleségem, aki pucolta a vacsorához a krumplit, és nézte a tévét. Most láttam, hogy nem csak a bőre lett vastagabb, de a keze is akkora, hogy eltűnnek benne a krumplik. Nem nézett rám, de meg tudott volna ölni, az biztos.

Nem vártam meg a vacsorát, beültem a kocsiba, és kihajtottam az autópályára. Nem tudtam, hova akarok menni, csak hajtottam. De nem értem messzire, mert ahogy megláttam a benzinkutat, behajtottam a panzió elé, és bementem a presszóba. Leültem a sarokba, és kértem egy pohár tejet, fölvettem egy újságot, hogy majd kiolvasom, de nem haladtam benne sehova. Csak néztem az arab elnököt, ahogy mászik föl a repülőgépre és integet, esőköpeny meg aktatáska van nála. Egyszer azért én is utaznék repülővel, csak az a kérdés, hogy hova. De ha én rászánom magam, akkor vissza se jövök. Azt hiszem, ezt utálom az elutazásban, hogy vissza kell jönni. Így semmi értelme.

Szia, Ernő, és akkor odaült a Marianna az asztalhoz, amitől úgy megijedtem, hogy összegyűrtem az újságot. Olyan közel ült hozzám, mint amikor ki akar nézni az ember az ablakon, de csak a saját arcát látja az üvegben. Azt mondta az Ignác, hogy tetszem neked, és akkor beleivott a tejembe. Most láttam, hogy milyen finom ujjai vannak, ahogy fogta a poharat. Biztos gumikesztyűt használ a mosogatáshoz. Igen, tetszel, de az én koromban már nem számol ilyennel az ember, meg te egy fejjel magasabb vagy nálam. Akkor az ujjával megnyálazta a szemöldökömet, nem vágtam már vagy két hónapja. Visszament a pulthoz, és nem figyelt rám, valami papírt töltögetett. Föl se nézett, úgy mondta, hogy lassan zárunk. És akkor nem is tudom, mi ütött belém, megittam a maradék tejet, odamentem a pulthoz, lecsaptam a poharat, és kértem még eggyel. Tényleg tetszel, Marianna, mondtam neki lábujjhegyen állva, mert a pult mögött volt még egy dobogó is. Úgy éreztem, hogy elájulok, és szerettem volna kapni tőle egy nagy pofont, hogy észhez térjek, de helyette öntött még egy pohár tejet, és azt mondta, ha bezár, átmehetünk a panzióba, neki fél áron adnak szobát.

Soha nem beszéltem még ezzel a nővel a tejen kívül másról, most meg ott vetkőztünk a panzióban a padlásszobában, föntről pont a presszót lehetett látni, a sarokasztalt, ahol ülni szoktam. De mintha az egész földet beutaztam volna, mire ebbe a szobába jutottam. Olyan volt, mintha új életet kezdenék egy idegen civilizációban. Hajnalig le se szálltam a Mariannáról, úgy örültem, hogy ott van, és simogattam is, hogy érezze, mennyire jólesik.

Amikor fölébredtem, ő már a presszóban dolgozott, mintha csak berúgtam volna az este, és össze-vissza álmodnék mindent. Fölöltöztem és beültem a kocsiba, nem mertem bemenni hozzá.

Otthon tárva-nyitva fogadott minden, égtek a villanyok. Ment a tévé, a krumpli meg félig megpucolva az asztalon. Tudtam, hogy baj van, mintha megállt volna nálunk az éjszaka. Hol vagy, kiabáltam az asszonynak, mikor megláttam a hálószobaajtóban a kezét. Ott feküdt a földön, már nem élt, leszúrta magát a krumplihámozóval.

Úgy temettük el, mintha nem is élt volna, nem maradt utána más, csak a ruhája, meg a sírhalom. Azt mondta az Ignác, hogy bent aludhatok a műhelyben, ha nincs kedvem hazamenni, de én inkább a benzinkútra mentem. Azzal fogadott a Marianna, hogy nem akar a szeretőm lenni, mert úgyis csak elhagyom, ahogy a nős férfiak szokták, de akkor meglátta az ingemen a fekete szalagot. Mondtam neki, hogy most már nem vagyok nős, csak még egy pár hónapot várjunk a temetés után, aztán hozzám költözhet. Ez is olyan gyorsan ment, mint régen az asszonnyal, annak se kellett megkérni a kezét.

Közben az Ignác elvált a feleségétől, de két hónap múlva újra elvette. Egy olyan fehér csöcs nélkül én se tudnék élni. Csak azt sajnáltam, hogy egy kicsit nem nyalogattam meg a műhelyben. Igaz, akkor minden másképp történt volna.

Spagetti a’la mennyország

Ötvenéves elmúltam, de még soha nem ettem bolónyai spagettit, pedig kívántam. Elég volt egy olasz filmet megnézni, milanyéze, bolonyéze, ala karbonára, úgy futott össze a számban a nyál, mintha csapból öntöznék. Könyörögtem a feleségemnek, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer próbálja meg. Nem volt hajlandó. Spagetti helyett makarónit vett, gomba helyett fügét. Mert ő ki nem állhatta az olasz kajákat, és szerinte ki látott már olyat, hogy tésztával meg paradicsommal jól lehet lakni.

Aztán elmentem egy étterembe, hogy majd ott. De nem volt, csak penne. Aztán a másikban rántott hússal adták volna, és makaróni tésztával. Meg lehet ezektől bolondulni. Arról nem is beszélve, hogy parmezán sajtról még csak nem is hallottak. Azt mondták, vagy trappistát reszelnek rá vagy semmit. A permazán túl sovány sajt a magyar embernek, eltűnik a tésztán, fölszívja az olaj. Én még ilyen barmokat nem láttam! Hát épp ez a lényeg, az isten áldjon meg, Gyuszi, magyaráztam a Zöld ász-ban a szakácsnyak. A tészta, érted, magába szívja az olívát, a paradicsomot és képes lenne a parmezánt is, ha nem enném meg. Bazsalikomról meg álmodni se lehet ilyen helyen. Mit vágsz föl a bazsalikommal!? Miért nem elég neked a petrezselyemzöld, a zellerzöld vagy a szárított majoránna. Szárított majoránna? A friss fűszerek, barátocskáim, azok a valamik.

Aztán egy hétvégén olvastam a reklámújságot, hogy ácsot keresnek a Fővárosban, egy hétre. Vagy húsz éve nem jártam ott, csak a tévéből ismerem. Állítólag megváltozott minden, olyan lett, mint a nyugat. Fényesek a kirakatok, nem úgy, mint itt, hogy mindenki rohadt drága energiatakarékos izzóval világít. Pedig egyszer kiszámoltam nekik, hogy a nem energiatakarékos izzó pont annyi áramot fogyaszt tízezer óra alatt, amennyi az energiatakarékos izzó ára. De ezeknek mindegy, valahogy mindig sikerül a drágább megoldást választani. Azt is hiába mondtam, vegyenek jobb cipőt meg ruhát, mert tovább tart, nem kell minden évben újat venni.

Na, szóval, megláttam ezt a hirdetést, és elhatároztam, hogy kiveszek egy hét szabadságot. Aludtam rá egyet, aztán másnap este elmondtam a feleségemnek. Elment neked az eszed vagy csajod van? Minek akarsz te a fővárosba menni, kurvázni, mi?

Valahogy azt mondhatnám, életemben először éreztem magam felnőtt embernek, aki saját belátása szerint cselekszik. Másnap fölhívtam az állást, huszonöt éve ács vagyok, mondtam, mert meggyőzően hangzott, és föl voltam véve.

Már csak a szabadságot kellett elintézni, meg azt, hogy valahogy elviseljem az asszonyt, mert se kaját nem kaptam, se nem mosott rám, azt mondta, olyan ember nem kell neki, aki elhagyja. Gyakorlatilag nem magyarázkodtam.

Amikor a hajnali vonattal elindultam, ilyen picikére összeugrott a gyomrom, mintha valamit otthon hagytam volna. Bántott a dolog, hogy az asszony ilyen fafejű, de talán történik vele is valami egy hét alatt, hiányzok neki vagy megszépít a távolság.

Már az első nap fölvettem a munkát, meg kaptam egy kis szobát a szomszédos házban. A dolgomat értettem, bemutatkoztam a többi ácsnak. Egész sötétedésig dolgoztunk, aztán ment haza mindenki. Valahogy azért másra számítottam.

Másnap elkezdtem mondogatni, hogy hűha, nekem pont ma van a születésnapom, de jó lenne egyet ünnepelni. Isten éltessen, béke meg munkaképesség, mindenféle köszöntőt elmondtak, aztán mentek dolgozni. Hát, azért ez nem frankó. Itt senki nem piál, senki nem szórakozik, csak a munka meg a család. Olyan kocsikkal jártak, mint akik erre keresik a pénzt. Na, szép egy társaságba csöppentem.

Akkor elhatároztam, hogy nekivágok én ennek a fővárosnak egyedül is, olyan nagy nem lehet, taxi van, a címemet tudom, kulcsot kaptam. Fölültem egy buszra, ami bevitt a központba.

Hát, ez tényleg nagyon szép, sürög-forog, világít minden, hömpölyögnek az autók, ez aztán az élet. Akkor megfogadtam, akárhogy is van az asszony, egyszer őt is elhozom ide szórakozni.

Addig kérdezősködtem az utcán, mire rátaláltam egy olyan helyre, ahol csak tésztát lehetett enni. Ilyen csak a mesében van. Folyt a nyálam össze-vissza, elő kellett venni a zsebkendőt, és a csücskét bedugtam a számba.

Megfogtam az étlapot, és leültem egy asztalhoz. Néztem, ahogy eszik a tésztát, sodorják a villát, kevergetik az anyagot. És az asztalon ott állt a friss bazsalikom. Nem akarok hazamenni, nem akarok hazamenni!

Úgy gondoltam, nem cifrázom, azt eszek, amit ismerek, bolónyai spagettit. Hát, ez kész röhej. Ott vettem észre, hogy elfelejtettem átöltözni. Megfürödni ugyan megfürödtem, de visszahúztam ezt a koszos ácsruhát. Még csak másnapja volt rajtam, úgyhogy szolid.

Kinéztem a leghosszabb sort, hogy legyen időm kifigyelni, mit kell csinálni, mert az ajtóban adtak egy ilyen bankkártyát vagy mit, azzal kell majd fizetni. Külön megkérdezett mindenkit a szakács, hogy kér-e bele ilyet vagy olyat, csípőset vagy hagymát. Hogy velem ne legyen annyi baj, én már az elején mondtam, hogy mindent kérek. Parmezán mennyi? Amennyit akar. Vagyis inkább sok. Úgy megszórta parmezánnal, hogy ha szánkó van alatta, azt se találom meg.

Édes istenem, az életem legszebb napja ez! Csak kár, hogy senki nem tudja. Pedig szívesen elmondanám valakinek. Mindegy, majd mosolygok, és akkor látszik rajtam.

Visszaültem a helyemre, de valaki addigra letépte az összes bazsalikomot. A cseréppel együtt vinni kellett volna magammal. Megvártam, amíg kijön egy tálcaszedő pincér, és kértem tőle egy cserép bazsalikomot. Letéptem három levelet, és összesodortam az ujjaim között. Még a nadrág is megmozdult rajtam.

És akkor rászórtam a parmezánra, és a villával szépen beletekertem. Az első falat akkorára sikeredett, hogy alig fért be a számba. Letettem a villát, és csak rágtam és rágtam. Meglocsoltam még egy kis olajjal, megint beletekertem. De aztán csak módjával szúrtam a villára, nehogy hamar elfogyjon. Sőt, még a kanalat is elővettem, mert abban még kevesebbet lehet föltekerni. Gyerekkoromban éreztem magam így utoljára, amikor a tavaszi verandán elaludtam az anyám kötényébe húzott kispárnán.

Másnap korán keltem, és nem beszéltem senkivel. Minden este eljártam tésztázni, végigettem az étlapot, borjúhúsos tortellínitől a rákos kagylószószig mindent. Egy hét múltán úgy ültem föl a vonatra, hogy nem igazán emlékeztem, elkészültünk-e a tetővel. Biztos, különben nem fizettek volna érte.

Otthon senki nem várt az állomáson, pedig azt gondoltam, hogy az sms-t csak elolvasta az asszony. Tárva-nyitva volt minden a házban. Leültem a konyhában, és nem bírtam fölállni. Ott sötétedett rám. Amikor az asszony megjött, megnézett, azt sírva rohant át a konyhán. Másnap a munkahelyen már mindenki tudta, azért vagyok úgy kikerekedve, mert szeretőm van a fővárosban, aki jól tart. Aztán valahogy megbékélt az asszony, sokat simogattam, és eldöntöttem, többet nem hagyom itt, még a tészta kedvéért se. Elég egy életben egyszer megjárni a mennyországot.

Pezsgő szilveszteri élet

Még nem volt hat óra, mikor elkezdett esni a hó, a férjem meg ott állt alsógatyában a tükör előtt. Azt gondoltam, hogy nem szólok neki, mert akkor mindjárt elkezdi, hogy ő ilyen hóesésben nem indul útnak, mire odaérünk a Karcsiékhoz, háromszor az árokba borulunk. De ahogy kijött a konyhába megmutatni, hogy nem túl farsangos-e a rózsaszín inghez a micimackós nyakkendője, olyat káromkodott, hogy szerencsére túl voltunk karácsonyon.

Ő ugyan nem indul útnak a Karcsiékhoz, és már cibálta is lefelé a micimackós nyakkendőt, végre egyszer itthon szilveszterezhetnénk kettesben, mint virsli a pezsgővel. Megtöltenénk egy fél malacot zsemlegombóccal, aztán megsütnénk, ehelyett állandóan a Karcsiékhoz járunk, ott döglünk hajnalig abban a rohadt dzsakuzziban a garázsban, ami tele van lopott olajos hordókkal, aztán úgy bűzlünk, mint az olajos halak.

Én mindjárt neki is álltam vetkőzni, a csipkés tangára fölvettem az otthoni mackóruhát. A Dezső bevágta magát a fotelbe, hogy lemenjen a vérnyomása, mert mondta neki az orvos, hogy egészen más döntéseket hozunk 180 per 110 fölött, mintha mondjuk nem lépnénk át a 140-et.

Egyébként a Dezsőnek hülye egy vérnyomása van, rá van kötve a kocsi kilométerórája. Tavaly kapott egy egynapos vérnyomásmérőt, amit állandóan hordott és mérte a vérnyomását, aztán másnap simán le tudtuk olvasni róla, hogy hol, mennyivel ment az autópályán, és még azt is, hogy hol vannak a trafipaxok.

Ilyenkor arra is harap, ha apucikámnak szólítom, úgyhogy beültem a sarokba uborkát enni. A piacon vettem öt litert belőle, de annyira túltormázták, hogy a Dezső rá se bír nézni, nekem meg nincs szívem kidobni. Kifejlesztettem rá egy prodzsektet, hogy amikor nem tudok mit csinálni, akkor nekiülök uborkázni.

Tíz perc alatt lenyugodott, ivott egy pohár ecetes vizet, hogy helyreállítsa a szervezet sav-bázis háztartását, aztán azt mondta, hogy indulhatunk.

Annyira pelyhedzett a hó, hogy csak lépésben tudtunk haladni, Dezső majd’ elaludt a kormánynál. A kesztyűtartóból beraktam neki egy cd-t, valami csehszlovák ütőegyüttes játszott rajta a Dezső gyerekkorából. Annyira odavolt ezért a zenéért, hogy képes volt a bakelitről átmásoltatni, és ha hallgatja, megszűnik körülötte a világ, azt érzi, mint gyerekkorában, hogy nem kell mennie dolgozni, nincs felesége, nincs gyereke, nem kell neki pénzt keresni, nem nyomasztja semmi, csak ül a homokban egy bögre meleg kakaóval és vigyorog a macskára.

A Tóth Feriék már ott itták az első konyakot, mire megérkeztünk, a feleségén ugyanaz a ruha volt, mint tavaly előtt, amiben magára rántotta a bólés tálat. A Dezső szereti a Ferit, csak azt nem bírja benne, ahogy parkol. Úgy állt be a Karcsiék udvarára, hogy neki fél kerékkel le kelljen állni a díszburkolatról.

De azért a Karcsit se kell félteni a pofátlanságtól, úgy tudja fogadni az embert, hogy legszívesebben hazamenne aludni. Jó, hogy jöttök, Dezső, már azt hittem, elfelejtettelek meghívni. Vagy meg se hívtalak és itt vagytok?

Ha nem a Marika lenne a Karcsi felesége, akkor már rég nem járnánk ide szilveszterezni. Csak hát a Marika volt a férjem első nagy szerelme, a Karcsinak meg gazdagok a szülei, úgyhogy hozzáment feleségül. Az nem számított neki, hogy disznókkal foglalkozik, és egész nap olyan szaga van, hogy a ventillátor ledobja magát az ablakból.

Már régen átbeszéltük a Dezsővel a Marikát, és én hiszek neki, hogy semmi érzelem nem köti hozzá, de amikor például kártyázunk, egyáltalán nem tud blöffölni. Máskor úgy viszi a jumbó-tízes kétpárral a kis sort, mint a huzat, de ha ott ül a Marika egy fullal, a Dezső begörcsöl és az első körben bedobja a lapokat. Lélektanilag azért nagyon megviselhette, hogy a Marika azon a héten állt össze a Karcsival, mikor a hétvégén elutaztak a szülei, és úgy volt, hogy végre kettesben maradnak. Hát, ilyen az élet, addig kell kettesben maradni, amíg lehet. Odáig azért nem jutottunk, hogy ha utólag pótolhatná, jobb hangulatba kerülne.

Nem vagyok féltékeny a Dezsőre, mert nem olyan fajta, aki az első sípszóra ledobja a nadrágját, ha ő egyszer valaki mással fog foglalkozni, annak komoly oka lesz. De szerintem egy bizonyos kor után sokkal fontosabb a szerelemnél, hogy az ember elkerülje a létbizonytalanságot.

Olyan nyolc órakor fogtunk hozzá a vacsorához, a Tóth Feri nem rég ütött el egy őzet, azt főzte meg pörköltnek a Marika, mert a Feri felesége, a Liza irtózik az elütött állatoktól. De enni azt tud, körülbelül akkora feneke van, ahogy a Feri tud beállni a díszburkolatra. Ekkora fenekű nőt én még az életben nem láttam, úgyhogy neki mindig karfa nélküli széket kell behozni. A Feri azzal szokott viccelődni, hogy legalább van mibe kapaszkodni, mire a Dezső meg mindig azt mondja röhögve: de hát nem lehet egész életedben a szakadék szélén kettyinteni!

A Karcsi az idén nem volt valami jókedvű, vagy másnapos volt még karácsonyról, vagy túl sokat foglalkozott a disznókkal. A Marika mesélte, hogy fölhívta egyszer az állatorvos a figyelmét arra, hogy figyeljen a Karcsira, mert ha az állatokkal foglalkozó emberek elcsendesednek, akkor baj van. Mert például ha a Karcsi nem beszél, az azért van, mert napközben kibeszélte magát a disznókkal. Elkezdi figyelni a szemüket, melyik, hogy reagál rá, aztán szépen kialakul köztük a metakommunikáció, és már szavak nélkül is megértik egymást. Aztán ha a Karcsi szavak nélkül is megérti a disznókat, azt hiszi, hogy a felesége is megérti szavak nélkül. Elkezdi nézni a Marikát, hogy metakommunikáljanak, de a Marika nem disznó, úgyhogy nem sikerül neki. A kudarcnak pedig az a vége, hogy a disznók felé vonzódik a Karcsi.

Hatan megettünk vagy három kiló pörköltet, két kiló krumplit meg uborkát. Mondjuk abból én nem sokat ettem, otthon már bevettem az uborkaadagom. Akkor a Tóth Feri kitalálta, hogy marokkózzunk, mert amikor bent van neki a négy feles meg az üveg bor, már nem remeg a keze, mire a felesége oldalba vágta, hogy nem kell folyton dicsekedni az alkoholizmussal, mert mióta Európához tartozunk, nem az a férfi, aki ellenáll és holtrészegre issza magát, hanem az, aki esténként fitness-salátát eszik. Akkor olyan csend lett, mintha aznap este jött volna rá mindenki, hogy elrontotta az életét, de annyira, hogy már kedve sincs szilveszteri fogadalmat tenni.

Mi kimentünk a Marikával mosogatni, a többiek meg leültek a tévé elé és várták az éjfélt. Ők is iszogattak és mi is iszogattunk. Pont a Himnuszra tudtam eltörölgetni, úgyhogy azt már egyszerre hallgattuk a nappaliban. Máskor ilyenkor már régen melegíti a Karcsi a vizet a dzsakuzziban, össze-vissza kapcsolgatja a fúvókákat, aztán bejön csurom vizesen, most meg ott állt a tévé előtt és mozgott a szája a Himnuszra.

Meghallgattuk a beszédet, aztán néztük az esztrádműsort. A Marika néha behozott egy üveg bort és egy kis sós rudat.

Mi a nappaliban aludtunk a kihúzhatós ágyon, a Tóth Feriék meg a volt gyerekszobában. Délben keltünk, de nem ebédeltünk együtt. Előbb a Tóth Feri tolatott ki az udvarból, aztán mi is hazamentünk.

Kővágó néni kondíciói

Mikor a Marika elment szülni, én mentem a pénztárba. Vittem is neki három szál szegfűt, hogy maradjon csak nyugodtan, nevelje föl rendesen azt a gyereket, aztán majd visszajön, amikor én már nyugdíjba megyek.

Eddig csak takarítottam, de tudtam én, hogy egyszer majd rám fog ragyogni valami csillag. Régen hatra jártam, hiába mondtam az igazgató úrnak, hogy inkább este takarítanám ki a vécéket meg a konditermet, de azt mondta, hogy kevés az idő a zárásig, és még beszorulnék.

Aztán amikor a Marika szülni kezdett, behívatott, kaptam kávét meg cukrot, el is voltam készülve rá, hogy kirúgnak, akkor ilyen barátságos az ember. Ahogy megittam a kávét, olyan ideges lettem, hogy ahogy cigivel kínált az igazgató, egyszerre három szálat is kivettem. Azt mondta, nem tudtam, hogy ilyen erős dohányos, Kővágó néni. De rá már nem gyújtottam, mert igazából nem dohányzok, csak gondoltam, nem utasítom vissza a kínálást, és akkor azt kérdezte, mit szólnék, ha három százalékkal megemelné a fizetésemet a jövő héttől. Na, akkor majdnem rágyújtottam. Próbáltam arra gondolni, hogy biztos megszolgáltam, de nem jutott eszembe, hogy mivel, hogy tán három százalékkal jobban takarítottam a vécét a röplabdameccs után.

Be kéne állni a pénztárba, Kővágó néni, mert megy a Marika szülni, de az eggyel magasabb beosztás, meg kell adnom a három százalékot. Hogy mit szólok hozzá. Hú, de jó, igazgató úr, csak attól félek, hogy mi lesz velem, mert egész nap mászkáltam a fölmosóronggyal, most meg majd ott fogok ülni a pénztárban, hogy bírom-e az ilyesmit.

Ki kell próbálni, Kővágó néni, a kutyából is így lesz szalonna.

Este kitakarítottam a tornatermet, alig vártam, hogy hazamenjek és megmondjam a Gézusnak, hogy kineveztek. Nap közben már majdnem telefonáltam, de aztán úgy voltam vele, hogy úgyse hallaná az ívhegesztéstől, mert ívhegesztő.

A Gézus úgy megörült neki, hogy mindjárt elővett egy szál kolbászt és csinált belőle rántottát. De főleg azért, mert neki is jó híre volt, hogy ő meg két százalék emelést kap, mert az olaszok viszik a vasat, mint az anyjuk pizsamáját. Azt mondta, nem tudja, mit csinálnak ennyi kazánnal az olaszok, de baromira viszik. Azt el nem tudja képzelni, hogy az olaszok fűtenének, mert akárhányszor munkakapcsolatra utaztak Olaszországba, mindig megfázott.

Ki se kellett számolni, öt százalékkal fogunk többet keresni, amitől olyanok lettünk, mint akit megütöttek a lottón. Azon gondolkoztunk, hogy eltesszük a pénzt. Harmincnyolc év munka után elkezdhetünk spórolni. Gézusnak az is eszébe jutott, hogy fölmegyünk a tőzsdére, de ha már ennyire megdolgoztunk érte, nem kéne kockáztatni. Én azt javasoltam, hogy vegyünk rajta csirkéket meg egy hűtőládát és fagyasszuk le őket, hogy ha majd rosszabb idők jönnek, akkor is legyen mit enni. De igaza volt Gézusnak, nem tudjuk hová tenni a hűtőládát, csak a garázsba, de akkor nem férnek el a téli gumik, ha meg télen kihozzuk lecserélni, akkor meg a nyári gumik nem férnek el.

Végül abban maradtunk, hogy hagyjuk lebegni azt az öt százalékot, mint a gazdag emberek, hogy azt se tudjuk, mit csináljunk a pénzzel.

A pénztárba elég volt nyolcra menni, de annyira megszoktam a hatos kezdést, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni a két óra alatt. Mert a Gézus csak ötkor kel, csinálom neki a kakaót meg a szendvicset, aztán hattól nyolcig tisztára olyan volt, mikor egy reggel bombariadó miatt nem kellett bemenni.

Csak ültem a nappaliban a csöndben és vártam, hogy fölrobbanjon a sportcsarnok. Én elképzelhetőnek tartom, hogy valaki föl akarja robbantani, de azt, hogy miért, azt már nem tudtam elképzelni.

Néztem, hogy száll a por, a gyalogosok elmennek az ablak előtt, a szomszédba hatalmas csomagot hoz a posta, biztos Kanadából küldött ruhákat az Encike, ott halottöltöztető. Akkor arra gondoltam, majd ilyen lesz biztos az is, amikor meghal az ember, hogy már nincsen semmihez se köze, csak ül és hullik rá a por, és észre se veszik, hogy elment. Igazából addig él az ember, amíg egyáltalán beszél hozzá valaki.

Nem volt könnyű megszoknom a pénztárt, mert minden jegy különböző. Nyugdíjas vagy diák, felnőtt kedvezménnyel vagy anélkül, szauna külön vagy szauna konditeremmel együtt. De a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam megkülönböztetni a férfi meg a női öltöző kulcsait. Tudtam én, hogy a női rózsaszín, a kék meg a férfi, de ha nem gondoltam rá, akkor simán odaadtam a Túróczi Pistinek a rózsaszín kulcsot, az meg nem tudott bemenni a szekrénybe. Már atlétában volt, mikor elkezdett kiabálni, hogy jöjjön már Kővágó néni, nem bírom kinyitni a szekrényt. Addigra meg a Miskolczi Tibi visszajött a kondiból és ott vetkőzött meztelenre. A szemem elé kaptam a kezem, csak elég későn, mert akkora szerszáma van a Miskolczi Tibinek, hogy azt nem lehet nem látni. De legalább most már azt is tudom, hogy nem legenda. Szegény gyerek sokat szenvedhet a biciklin, tíz kilométerről jár be kondizni, úgyhogy hirtelen azt se tudtam, milyen kulcsot adtam a Túróczinak, de végül kicseréltem egy kékre.

Azt még a takarítási időmből tudom, hogy a kondis csajok átjárnak a kondis férfiakhoz, aztán van, amikor egyszerre többen is jajveszékelnek. A gyógyszerész lánya, a Melinda, az úgy be szokott rekedni közben, hogy csak hörög, mint aki torokgyulladást kapott. Nem tudom, mit szólna hozzá az apja, ha megtudná, hogy fűvel-fával összekefélteti magát. Bár azt mondják, hogy ez a legjobb levezetés. Hát, nem tudom, én még soha nem kondiztam.

Pedig amikor ki volt takarítva, meg letöröltem az üléseket, sokszor eszembe jutott, hogy elkezdek kondizni. De attól féltem, hogy majd egyszer csak én is olyan kigyúrt leszek, aztán lebukok, hogy titokban használom a gépeket.

Három hónap alatt azért belejöttem a pénztárba, már hiányom se volt olyan sok, vagy ha előző nap több jegyet adtam ki, mint a bevétel, másnap megpróbáltam rosszul visszaadni. Akkor jöttem rá, hogy az emberek igazából nem tudnak számolni. Hatszáz forintos jegynél úgy adtam vissza ezresből, hogy kétszázat meg egy százast, és észre se vette senki. Aztán gondoltam, hogy ha ilyen jól megy, nem kéne elaprózni. A kondi-szauna kombinált jegyre úgy adtam vissza tízezresből, hogy nyolcszáz a jegy, nyolcezer kettőt meg a visszajáró. Azért arra vigyáztam, hogy bocsánatot kérjek a tévedésért, ha lebuktam.

A negyedik hónapja pénztároztam, mikor hívott az igazgató. Megkínált kávéval, de cukor nem volt, csak egy kis papírzacskó. Azt mondta, hogy nagyon köszönöm a munkát, Kővágó néni, de a Marika visszajön a szülésiből, mert így nem tudnak megélni, én meg megígértem neki.

A következő héten visszamentem takarítani, de volt olyan jó az igazgató, hogy a három százalékot meghagyta vagy elfelejtette. Csak a Gézusnak nem jött be a kettő százalék, mert az olaszok állítólag kazán helyett átálltak a kötött pulóverre.

Az igazi csajod

Most akkor péntek van vagy szombat? A Timinek megígértem, hogy kimegyek vele a piacra, mert jönnek a pasijának a szülei, aztán valami csirkével akar kedveskedni. Amikor mondta, hogy faluról jönnek, azt hittem, élő csirkét akar venni, hogy az orruk előtt megkopassza, de azt mondja, inkább levágatja a haját, de ő el nem vágná semminek a torkát, még attól is kivan, ha rálép egy csigára, nemhogy a torkának essen.

Általában gyorsan szoktam fürdeni, mert föntről lefolyik a hab a lábamra, aztán azt nem szappanozom, hanem egyből törölközök. Mondjuk kéthetes a törölköző, a múlt héten elkezdtem használni a másik oldalát, meg amikor a Feri itt aludt, az is megtörölközött. Az túlzás, hogy aludt, mert hajnal négykor jöttünk meg, akkor hatig megállás nélkül kevertünk, hogy a végén teljesen kijózanodtam, a Ferinek meg hétre bent kellett lenni a gyárban, a babkonzerveseknél dolgozik.

Egyszer láttam bent, ilyen nagy fehér sapka van a fején, és abban áll a futószalagnál, hogy kiválogassa a géphibát. Nem állandó pasim, és ez benne a jó, hogy amikor fölhívom, akkor mindig ráér, és ő is cigizik. Persze jobbat tenne nekem is, ha leszoknék róla, mert tuti, hogy valami rákban fogok elpatkolni, mondjuk vastagbélben, mert rendesen leszívom a gyomromig.

Most már el fogok késni, mert a Timinek fél tizet mondtam, hogy a lángososnál benyalunk egy tejfölös sajtosat, úgyhogy kénytelen vagyok taxival menni, a legfontosabb a barátságban a becsület.

Halló, egy taxit kérek a Rákóczi úti éjjelnappali elé! Melyik Rákóczi? Hát amelyik tízig nyitva van. De aztán jöjjön, mert nincs pénzem várakozni.

Ez is direkt szemétkedik az emberrel, ahelyett, hogy megértené, amit mondok. Tisztára olyan néha, mintha franciául beszélne nekik az ember, ők meg arabul válaszolnak.

Na, végre, itt a taxi. Majd fogadjunk, hogy ez se érti a címet, aztán délig itt fog autóztatni az állatkert meg a cukrászda körül. Még ennyi szemét embert, már bocsánat, nem magának mondtam. A Timinek már biztos, hogy tűkön áll a lába. Jól van már, nem kell parkolóhelyet keresni, álljon meg itt, aztán üsse le az órát.

Szia, Timi, általában így szoktam a Timinek köszönni, ne haragudj, hogy elkéstem, de így is taxival jöttem, ami legalább három kiló banán. Gyere, keressünk egy jóképű csirkét. Hogy nem, disznót akarsz? Tegnap még csirkét mondtál a telefonba. Nem, nem értettem félre, a csirke az csirke, nem lehet disznónak érteni.

Azt mondja, a pasijának az anyja nem szereti a csirkét, mert allergiája van a tollra, hogy otthon is gyapjú van a párnában. Akkor vegyél neki birkát! A birka is emlős.

Tudod, mit, szivi, vegyél másfél kiló valamit, addig én veszek zöldséget, azzal se múlik hiába az idő.

Hát most ez van. A barátság se egyszerű dolog. Fogja magát és mást mond. Egyébként nem tudom, minek ragad arra a pasira ilyen családi alapon, én ki nem állhatom azokat a nyöszlett ebédeket, amikor belefagy az ember arca a húslevesbe.

Persze, megértem a Timit, egyedül nőtt föl, az anyja berakta egy áruházban a hűtőpultba, úgy találtak rá a kedvezményes tonhalak között. Az apjáról semmit nem tud, csak azt, hogy a születése idején börtönben ült, mert kirabolt egy zöldövezeti kispostát. Aztán bevitték a menyhelyre, mert majdnem megfagyott. Az egyik kisujját azóta se tudja mozgatni. Neki legalább ennyi emléke van a gyerekkorról.

Igaz, én is olyan vagyok, mint egy menhelyes, csak én magamtól hagytam ott a családot. Az anyám szilánkosra törte a lábát, az apám agyvérzést kapott, az öcsém skizofrén, a nővérem pedig belefulladt a bányatóba, úgyhogy tutira vettem, hogy én következek. Hiába fogadta meg az anyám az apámmal, hogy jóban rosszban együtt lesznek, nekik csak a rossz jutott, azt osztották szét a családban.

Na, mi van, Timi, mit vettél? Két kiló borjú? Meg vagy te húzatva? Azt se tudod, hogy kell a borjút csinálni. Hogy én? Elment az eszed? Én főzzek a pasid anyjáéknak? Te tisztára hülye vagy! Persze, tanultam szakácsnak, de csak egy félévet jártam, akkor is megrántottak anyagismeretből. Hogy lehetsz ilyen birka? Inkább vettél volna készételt. Nem is hülyeség, Timi, idefigyelj. Berakjuk nálam a borjút a mélyhűtőbe, aztán a jövő héten veszünk egy szakácskönyvet, azt csinálunk rá egy orgiát. Most meg szépen bemégy a kifőzdébe, és veszel hat adag kaját. Azért hatot, baszd meg, hogy legyen valami látszatja, mintha te főzted volna. Otthon nem lehet pont négy személyre főzni. Különben is, honnan tudod, mennyit esznek ezek? Lehet, hogy ilyen nagy bőrdzsekis marha az apja, aki két csülök alatt meg se áll. Nem, Timi, ne vegyél csülköt külön, mert lebuksz. Vegyél húslevest lúdgége tésztával, és vegyél mondjuk hentestokányt. A hentestokány az nem jó, mert van benne uborka, és nem lehet külön savanyút enni hozzá. Úgyhogy vegyél sima rántott húst, de nehogy sült krumplival, mert az délig megszikkad, hanem petrezselymes burgonyával, és kiló kovászos uborkát. De azt el ne felejtsd, hogy a főzésnek szaga is van, úgyhogy legalább egy kis olajat égess le a serpenyőbe, különben rájönnek. A levest forrald föl, hogy jó levesszag legyen. És könyörgöm, ne szeletelt kenyeret vegyél, mert az nem házias. Te gondoskodsz a pasidról, magad vágod föl neki a kenyeret. Nem az ereit, a kenyeret. Hú, baszki, hogy mibe fog ez neked kerülni! Nem, nekem te ne fizessél semmit, legföljebb egy kávét, mert szétesik a fejem. A Lacira tegnap rájött a konyakozhatnék, és kurvára szeret koccintani. Az még nem is lenne baj, de a konyaktól olyan fickós lesz, hogy nem bírja abbahagyni. Na, még egy kicsit, Juditka, na még egy kicsit, aztán azt veszem észre, hogy annyira rám van mászva, hogy ütögeti a fejem a radiátorba. Mondtam már neki, hogy fordítsuk meg az ágyat, mert mindig lecsúszok, de mire megfordítanánk, már rajta fekszünk, merthogy nekem is csak olyankor jut eszembe, hogy megint jön a radiátor.

Na, egy tanácsot még adhatok. Hogy ha süteményt is veszel, mondjuk krémest, mindenképpen mondd el, hogy azt nem te sütötted, mert már nem volt rá időd. Az ilyesmi hihető, meg úgyis azt fogják mondani, hogy ugyan, ezt se kellett volna, Timike, nem kellett volna ennyit fáradni miattunk, mi tényleg csak beugrottunk, hogy lássunk benneteket. Na, akkor elmehetsz mosogatni. Tudom, hogy pofátlanság, de mondd azt, hogy egy pillanatig se bírod látni a mosatlan tányért. Jó, értem, ha nem porszívóztál föl, akkor ezt ne mondjad. Ha valami gáz van, hívjál nyugodtan. Tudod, én vagyok a te igazi csajod. Na, puszi, és ne öltözz ki nagyon, mert azt fogják hinni, hogy étterembe mentek.

Hát, igen, így megy ez nálunk. Néha szórakoztat, néha meg rohadtul unom, hogy ilyen tetves ez az egész. Jöjjön, megiszunk valahol egy sört, az a kávé olyan volt, mintha le se darálták volna. Van felesége? Nincs? Szép a szája, mondtam már? És ez a kis bajusz. Tudja, én olyan csiklandós vagyok, hogy elég, ha egyszer hozzámér, órákig tudok röhögni rajta. Ne féljen, nem fogom megerőszakolni. De ha jól látom, már vastagodik a zsebkendője.

Kopasz nők reggelije

Két hónapja vettek föl a boltba eladólánynak, de még nem adtam el semmit, mert állandóan a dobozokat pakolom. Tésztát, mosóport, műcsontot a kutyának.

Azzal biztattak, hogy mindenki így kezdi, nem lehetek mindjárt atyaúristen. De nem is ez a baj, hogy atyaúristen legyek, hanem ezek a dobozok. Ezek olyan porosak, hogy meg tudnék fulladni mindjárt.

Van apámnak egy ilyen permetező maszkja, amiben a galambokat szokta gyűrűzni, azt húztam föl a múltkor. Akkor behívatott a boltvezető, hogy ne finnyáskodjak ezzel a maszkkal, a japánok szoktak ilyenben mászkálni a terrortámadás idején, meg azt hiszik az emberek, hogy járvány van a boltban. Hiába mondtam, hogy a por, nincs itt semmiféle por, hanem rosszul jutok levegőhöz. Nem a számon kell venni, hanem az orromon keresztül, mert az orrom tele van szőrszálakkal és azok megszűrik a levegőt.

Otthon megnéztem az orromat, de nem láttam benne semmiféle szőrszálat. Jól is néznék ki nagy szőrös orral, elég az nekem, hogy ilyen kicsire nőttem. A kezem is kicsi, a lábam is, a hajam is, meg mindenem, még az is.

Először tizenhét éves koromban voltam fiúval, vagyis lettem volna, de mivel nekem az is olyan kicsi, nem sikerült mindjárt. Pedig egy éve készültünk rá a Ferikével, hogy megtesszük. A Ferike magát okolta, próbálta elterelni a figyelmem, de tudtam én, hogy velem van a baj. Mondjuk a helyzet is olyan volt, hogy nem bírtam elengedni magam.

Egy éve vártuk a kedvező pillanatot, de soha nem tudtunk egyedül maradni, mindig volt otthon nálunk valaki, vagy ha elment, öt perc múlva visszajött a sapkájáért. Akkor elhatároztuk, hogy a falu szélén álló olajos tartályban fogjuk megpróbálni.

Itt áll ez a tartály már vagy tíz éve, benzinkutat akartak nyitni, de csak ezt a tartályt hozták ide, aztán semmi. Aztán ráírtak egy telefonszámot, hogy eladó, azóta is rozsdásodik. Először szalmát hordtunk bele éjszaka, aztán pokrócokat is, hogy jó puha legyen, meg nehogy vérmérgezést kapjak, ha elvérzek. A Ferike belülről szép lassan beragasztotta tojástartókkal, hogy jobb legyen a hangszigetelése, nehogy meghallják a kutyák, hogy mit csinálunk.

Egyszer aztán úgy volt, hogy mehetünk a tartályba, amikor a Ferike meghallotta, hogy mégis csak megcsinálják a benzinkutat. Nem mertünk a tartályhoz menni, attól féltünk, hogy ahogy megpróbálnánk élvezni a lehetőséget, elásnak a földben meg ránk engedik az olajat. A Ferike először azt mondta, hogy ő már azt se bánná, csak csináljuk, mert neki már fáj a hasa a sok izgalomtól. És akkor úgy voltam vele, hogy éjszaka talán mégse kezdenek el benzinkutat ásni a falu szélén, úgyhogy kilopakodtunk a Ferikével és bemásztunk a tartályba.

A Ferike hozott egy kis halottak napi mécsest, azzal világítottunk. Először csókolóztunk meg minden, és csak később vetkőztünk le, nehogy megfázzunk. Akkor a Ferike már úgy szuszogott, hogy alig kaptam tőle levegőt. Lefeküdtem a hátamra és szétnyitottam a lábam. A Ferike pedig csak jött és jött, de mindig fölakadt valamiben. Nem megy, Gizus, nem megy, segíts egy kicsit! De hát hogy segítsek, te vagy a férfi? Addig erőlködtünk, míg a Ferikének megfájdult a hasa és lefeküdt mellém a pokrócra, nekem meg elgémberedett a combom, nem tudtam összezárni. Ott feküdtem vagy tíz percig, mire megkértem a Ferit, hogy zárja össze, de ő csak sírt meg sírt, hogy ne haragudjak, ő az oka, ő erőltette annyira, igazán várhattunk volna még pár évet. Nagyon megsajnáltam szegényt, mert egyedül nevelte az anyja. Akkor addig vigasztaltam, amíg el nem aludtunk.

Arra ébredtem, hogy rángat a Ferike. Kinyitottam a szemem, de nem a Ferike rángatott, hanem ott feküdt mellettem. Akkor elkezdtem a rángatni a Ferikét, hogy Feri, kellj fel, a szentségit, beraknak a földbe a tartállyal. A Feri fölugrott és kinézett a tartályból, és azt mondta, hogy nem a földbe tesznek, hanem emelkedünk, már látja a házuk tetejét. Nem mertünk kimászni, mert akkor minden kiderült volna. Megvártuk, amíg fölrakják a tartályt a teherautóra, és elindul. Nagyon sokáig mentünk és pityeregtem is, hogy soha nem fogunk hazatalálni.

Akkor megrázott a Ferike, hogy miért kiabálok. Kinyitottam a szemem és ott feküdtünk a tartályban. Teljesen megnyugodtam. Az egészet csak álmodtam. Piszok nagy szerencsénk volt, hogy nem vittek el. Annyira nyugodt lettem, hogy mondtam a Ferikének, na, most próbáljuk meg, hátha sikerül. És sikerült. Úgy éreztem magam, mint aki egy nap alatt tíz centit nőtt.

Aztán annyira fölbátorodott a Ferike, hogy milyen jól megy ez neki, hogy elhagyott. Rászokott a piára, cigizik, olyan lett, mint az összes többi. Én meg átjárok ide dolgozni a boltba, hogy ne is lássam többet. Ha egyszer keresek annyi pénzt, elköltözök a faluból, veszek egy kis garzont valami emeletes házban, ahol lehet macskát tartani, és föntről ellátok legalább száz-százhúsz méterre.

De azért sokat gondolok a Ferikére, mert mégis csak együtt töltöttük a gyerekkorunkat, és inkább sajnálom, minthogy haragudnék rá. Ha egyszer megjön az esze és megkeres, biztos, hogy elgondolkodok rajta, de hát egy garzon az kevés két embernek, főleg, ha a macska jó nagyra megnő.

Anyámék soha nem jártak ebbe a boltba, mindent a faluban szoktak vásárolni, de mióta itt dolgozok, folyton idejárnak. Vesznek egy kiló rizst és egy rejtvényújságot, beszélünk pár szót és mennek a pénztárba. Ilyenkor anyám rizst csinál vacsorára, apám meg fejti a keresztrejtvényt, úgyhogy nem nagyon tudok mit kérdezni, mégis olyan furcsa.

Amikor apámat kérdeztem, azt mondta, azért járnak a boltunkba, hogy ezzel is biztosítsák nekem a munkát, mert ha nincs vevő, könnyen bezárnak egy boltot.

Apám mellett mindig olyan kis hülyének éreztem magam, mintha valami tudós családba születtem volna, ahol a függöny is tudományosan van föllógatva, pedig apám csak autószerelő, anyám meg óvónő.

Egyszer hallottam apámat az udvaron, amikor anyámnak mondta, hogy csakis a fekete olaj és a fehér hintőpor keverékéből lehet olyan szürke ember, mint amilyen a lányuk. Anyám meg a facsipesszel rácsíptette a fülére a kétkilós vizes lepedőt, hogy csak úgy sivított, mint egy kismalac.

Annyira nem szeretem a boltvezetőt, mégis ő volt az egyetlen ember, akitől meg tudtam kérdezni, hogy szerinte most hirtelen miért ide járnak anyámék vásárolni. A boltvezető is legalább olyan okos volt, mint az apám, mert pontosan úgy mosolygott a bajsza alatt, mint akitől minden nap ezt kérdezik.

Azért, Gizike, mert féltenek.

Ugyan mitől féltenek engem, mikor senkinek se tudnék ártani!

Hát éppen ezért, mert te olyan ártatlan vagy, és általában az ártatlanokkal szokott történni a legtöbb baj.

És akkor úgy beredőzte a homlokát, mint aki egy hosszú leltárt akar fölírni a zsírpapírra.

Azért, cuncimókus, mert a faluból följáró lányok előbb-utóbb megunják a dobozolást, aztán mindenféléket ígérnek nekik, és végül az a kézenfekvő, hogy elmennek kurvának.

Akkor én olyat nevettem, mintha a zoknim is nevetne a tornacipőben.

Hogy én kurvának? Kinek kell egy ilyen alacsony kurva?

És akkor majdnem elmondtam, hogy mi minden kicsike még rajtam, és olyan szívesen meg is mutattam volna, hogy engem biztosan nem kell félteni. De a boltvezető erősködött, hogy figyeljem csak meg, ez lesz a vége. És hogy láttam-e reggelente azokat a kopasz csajokat, akik idejárnak tejet, kiflit meg óvszert venni, mert azok is itt dolgoztak a boltban, de most már futtatják őket az út szélén meg ahol lehet.

Innentől kezdve figyeltem a kopasz csajokat és tényleg óvszert vettek a kiflihez, úgyhogy nagyon meg voltam rökönyödve. Elképzeltem magam, hogy én is levágatnám a hajam és keresnék egy csomó pénzt és nem a poros dobozokat dobálnám a konténerbe.

De akkor bejött az apám és látta rajtam, hogy ábrándozok, és tudta, hogy mire gondolok, mert magához szorított a bőrkabátjában. Azt mondta, hogy mindig attól féltem, kislányom, hogy majd egyszer nem tudlak megvédeni semmitől, és akkor nekem az a nap lesz az utolsó az életemben. Úgy szorított magához, hogy megint gyereknek éreztem magam, aki mindennél jobban szeret otthon lenni vasárnap. Beül az ablak mögé és nézi az utcát, ahol megrakott kocsikkal szállítják télire a tűzifát.

Akkor hallottam apámat életében először sírni, és tényleg olyan volt, mint aki mindjárt meghal. Potyogott a fejemre a könnye, mint amikor húsvétkor meglocsol a keresztapám, én meg néztem át a hónap alatt, szemben húsz zacskó leárazott Dunakavicsra.

A képkereskedő dilemmája

Már tíz éve rohangálok az országban a festményekkel, de ilyen még nem történt velem. Egy tömbház udvarán kipakoltam a képeket, aktot, naplementét, csendéletet, mikor megjelent egy sovány pasas és elkezdett mászkálni közöttük. Már háromszor megkérdeztem tőle, hogy tudok-e valamiben segíteni, mire ő lecövekelt egy tanyasi ház előtt, amit a Mónika szokott nekem festeni. Nem akart megszólalni, csak nézett. Átment a kép háta mögé, biztos az akasztót ellenőrizte. Aztán végre nekiállt beszélni.

– Kedves uram, nagyon szívesen megvenném ezt a képet, de előtte lenne önhöz néhány kérdésem.

– Csak tessék, állok rendelkezésre – és tényleg úgy álltam.

– Azt szeretném mindenek előtt megtudni, hogy hol van ez a tanya?

– Hát, ez úgy, nagyjából, vidéken.

– De melyik részén az országnak?

– Ha a valósághűséget óhajtja ellenőrizni, megnyugtathatom, hogy képeim festői mind láttak már meztelen nőt, szőlőfürtöt, naplementét, és természetesen tanyát is.

Akkor egészen közel lépett a képhez és megszagolta.

– Ebben a házban vajon mivel fűtenek? Nem látom gomolyogni a füstöt. Esetleg villanykályhát szereltek be?

Kezdett kicsit fölmenni bennem a pumpa, de a kereskedelmi ösztön azt súgta, minden vevő egyaránt értékes, tessék szépen válaszolni.

– Az a helyzet, kedves uram, hogy ez a kép ugyan őszi tájban ábrázolja az épületet, de azon az őszön, egészen októberig harminc fok meleget mutattak napközben a hőmérők, nem volt szükség fűtésre.

– Ez remek – mondta a férfi, és előhúzta a tárcáját. – Pardon, még egy utolsó kérdés. Tudná mellékelni az épület alaprajzát?

Akkor aztán elöntött a méreg, és vadul az arcába vágtam:

– A festmény ettől a pillanattól kezdve nem eladó!

– Hogyhogy? – értetlenkedett a férfi.

– Mert én lakom benne, és ha eladom, nem tudok hová hazamenni.

– Á, így már értem – mondta a férfi, s botját maga elé lendítve továbbállt.

Akkor leültem a képek közé a ládára, és elgondolkodtam, vajon mit csinálhattam rosszul az elmúlt napokban, aminek ilyen szörnyű következménye lehet? Talán annak köszönhető, hogy az eddigiektől eltérő módon két tányér halászlét rendeltem a vendéglőben? Megzavart volna a bőség? De hát két tányér halászlét mégse nevezhetünk bőségnek! Vagy az lehet az oka, hogy nem adtam borravalót a benzinkúton?

De nem morfondíroztam tovább, mert nyílt a kapu, és egy alacsony, kopasz férfi jelent meg a háztömb aljában. Kackiás bajuszt viselt, mint azok a katonatisztek, akiknek minden városban van szeretőjük.

Nem sokat tévedtem, mindjárt odaállt az aktok elé.

– Darabja mennyi? – nézett rám hatalmas, borjú nagyságú szemekkel.

– Momentán nem szabtam ki egységárat, kedves uram, ugyanis méretben és stílusban igen különböző alkotásokról beszélhetünk. De ha olcsó aktképre vágyik, mutathatok egy miniatűrt, amely nőiségében hasonló paraméterekkel rendelkezik, mint a nagyobb alkotások, ám méretének köszönhetően a fantáziát is nagyobb mértékben igénybe veszi.

– Mutassa! – mondta rögtön a férfi, megpödörte a bajszát, mint aki a sajtból egy kis kóstolót remél. Az orra alá dugtam a képet.

Előbb mondta, hogy disznó, és csak utána törült képen? Vagy fordítva? Már nem tudom, de a lényeg, hogy mindkettő megtörtént.

– Maga képes az én feleségem aktját árusítani? – kiabálta, mire kinyílt fölöttünk néhány ablak.

Attól féltem, hogy nekiesik a képeknek, úgyhogy nem kezdeményeztem dulakodást. Másfelől fogalmam sem volt, kit ábrázol a festmény.

Kértem ugyan a Miklóst, akitől az aktokat szállítom, ha modell után dolgozik is, ne vigye túlzásba, a test hasonlóságát ne tetézze felismerhető arcvonással. Ugyanakkor kizártnak tartottam az egybeesést.

– Uram – mondtam sajgó állkapoccsal –, először bizonyítani illik és legföljebb utána rátérni a testi elégtételre.

– Jolika – kiabálta a férfi – Jóóóóóólííííííí, gyere le azonnal, a becsületembe gázoltak.

Az asszony pongyolában ugrott ki a függőfolyosóra.

– Jesszusom, Lajos! Ki ütött el téged!?

– Öltözz föl, fiam, és gyere le, nézd meg!

– Ne szóljak a rendőrségnek?

– Azt mondtam, öltözz!

A férfi sötéten forgó szemekkel állt előttem, mint egy fölhergelt bika, én azért apránként pakolni kezdtem a csomagtartóba. A miniatűr képet a körmén kocogtatta.

Eszembe jutott, hogy mit össze nem dilemmáztam reggel a térkép fölött, hogy melyik háztömb előtt pakoljak ki. Akkor azt hittem, majd itt a napsütésben micsoda boltot csinálok. Maradtam volna inkább árnyékban.

Mire lejött az asszony, elpakoltam, lezártam a csomagtartót, fölhúztam az ablakokat, a kocsikulcsot pedig a nadrágszíjamhoz kötöztem.

– Ezt nézd meg, Joli, valaki a pucér testedet ábrázolja, a keskeny, de hosszú szőrzettel, a formás és apró melldombokkal, és nézd meg, ez a mosoly is a tiéd!

Az asszony kezébe vette a képet és hosszan nézte. Nyalogatta a száját, gondolkodott, valamit ki kellett találnia.

– Ez nem én vagyok – csóválta a fejét –, különben is soha, senkinek nem állnék modellt. Meztelenül is csak a szülészorvos és te láttál.

Most a férfi gondolkodott néhány pillanatig, és visszaadta a képet.

– Még jó, hogy nem vettem meg. Ezek szerint ez hamisítvány – és azzal belekarolt a Joliba, és két lépés után már krémesekről meg csokiöntetről diskuráltak.

Beültem a kocsiba és hazaindultam.

A sztrádán behajtottam az első benzinkúthoz, de nem tankoltam. Ki se szálltam. A benzin bőven elég hazáig, holnap pedig egészen biztosan nem indulok útnak. Aztán gázt adtam, csikorogva fordultam vissza az autópályára.

Valami más foglalkozás után kellene nézni, gondoltam, legalább is egy időre. Ha hazaérek, megnézem az újságban az apróhirdetéseket. De csak vacsora után, hogy ne lássa az asszony.

Otthon aztán kaptam hideget-meleget, hogy megint nem adtam el egy darab képet se. A feleségem szerint képtelen vagyok kontaktust teremteni az emberekkel. Vagy túl sokat beszélek, vagy nem figyelek oda. Próbáltam vele megértetni, hogy úgy nem lehet képet eladni, ha a tanyasi idillhez a tanya alaprajzát követelik, az aktkép miatt pedig fölpofoz a vevő, mert azt hiszi, hogy a felesége meztelenségét árulom.

A feleségem nem hitt nekem. Azt mondta, hogy ezt csak én képzelem, hogy az emberek nem ilyen ostobák.

Vacsora közben úgy nézett rám, mintha hitelbe enném a töltött káposztát.

Megtévéztünk, aztán ledőltünk aludni. Éjfél után sem jött álom a szememre. Egyre csak az járt a fejemben, hogy a feleségemnek igaza van. Az emberek nem ilyenek, csak én találom ki. Meglehet. De biztosan jó okom van rá.

Maszkabál

Huszonkét éve vagyok a pályán, de ilyet még azóta se láttam. Kitalálta az igazgató, hogy én is öltözzek be valaminek, mondjuk lónak. Pedig direkt vettem egy kockás szoknyát a farsangra, csak hogy néz ki egy ló szoknyában, úgyhogy maradt a farmer.

Azt mondta az igazgató, nem lehet az illúziót rombolni, hogy a jelmezesek között ott állok felnőttként a mikrofonnal, hanem ha játék, akkor legyen az.

Amikor meghalt a fiam, megválasztottak a szülői munkaközösség elnökének, hogy eltereljék a figyelmemet, meg mindenfélével terheltek, akkor bízott meg az igazgató a farsangok szervezésével is. Pedig akkor én mindenre nemet akartam mondani, abbahagytam a lottózástól kezdve mindent, a férjemmel se mertünk egymáshoz nyúlni, mert úgy éreztük, hogy valami szentségtörést követünk el, amivel már nem lehet visszacsinálni semmit.

Egyszer aztán letepert a Miklós, azt mondta, hogy már nem bírja tovább ezt a gondolkodást, és nem érdekli semmi, ami dől, hadd dőljön, és úgy megerőszakolt, mint egy ribancot. Be is szakadt a lábkörme a nagy hevességtől az ágydeszkán.

Aztán azt mondta, hogy vállaljak el mindent, mert ő holnaptól túlórázni fog, nem akar inni minden áldott este, hogy arra se emlékezzen, lefeküdt-e egyáltalán valahová.

Szóval, akkor kezdtem farsangozni, ami csupa szervezésből áll. Ki kellett számolnom, hány darab fölfújt léggömb éri körbe a tornatermet, mennyi kólát iszik négyszáz gyerek a büfében, hány szendvicset eszik, ha csak minden ötödik evett otthon előtte, meg még a díjakat is nekem kellett kitalálni.

Az első évben például mindenki könyvet kapott, aki nyert. Az első díj a kembridzs enciklopédia volt, nagy, de könnyű könyv, így a gyengébbek is megnyerhették. Aztán a második díj a midi világatlasz, a harmadik pedig a magyar-angol zsebszótár lett.

Azt mondta az igazgató, hogy jövőre azért ne könyvet vegyek, mert még soha nem látott ilyen elkeseredett győzteseket. Ezeknek a gyerekeknek a könyv az nem számít, mert folyton a tanulás jut róla eszükbe. Persze, a mi időnkben ez más volt, akkor egymás szájából vettük ki a könyveket, de azt az időt el kell felejteni, mert lejárt.

Egyébként megmondom őszintén, engem nagyon szórakoztat ez a farsang, mert mindenki olyan, amilyen sohase volt. Például a szobafestő Mészáros fia tébolyult rokkantkocsis hómlesznek öltözött, a feneke kilógott a nadrágból és érthetetlenül üvöltözött. Annyit nevettem rajta, hogy hogy tud valaki ilyet kitalálni. A fogtechnikus Lovász kislánya meg ilyen szado-mazo cuccban jelent meg és ostorral csapkodta a bordásfalat. Azt viszont nem értettem, hogy miért azt a címet adta magának, hogy leszbikus hermofrodita. A kedvencem a Dudás bácsi kései születésű kisfia volt, aki mellbimbónak öltözött, és nekiment mindennek, mert elfelejtettek neki arcot vágni a bimbóba.

A tanáriban persze nem csak kóla volt, de én nem tudtam bemenni inni, úgyhogy mire a táncolás kezdődött a sötétben, a többiek megittak négy üveg Metaxát. Azt mondta az igazgató a farsang előtt, hogy lehetőleg csak töményet igyunk, mert annak nincsen annyi göngyölege, és ne legyen az, hogy a tanárok sörös rekeszekkel járkálnak a tanáriba, hanem tessék belerakni a Metaxát egy cipős dobozba, és azzal tessék megérkezni, és ami külön előny, hogy a Metaxát melegen kell inni, amihez nincs szükség semmilyen előkészítésre.

Ilyenkor persze a tanároknak is fölfokozódik a szexuális vágya, és előjönnek a családi problémák a szertárakban. Régen az volt, hogy az öregek fölháborodtak azon, ha két tanár összeszűrte a levet, de a mostani öregek már nem foglalkoznak vele, sőt, legszívesebben végignéznék és videóznák a telefonjukkal. Én meg tudom ezt is érteni, de szívesebben azonosulok egy tányér vaddisznópörkölttel. A tornatár Lajos otthon főzi a kertjében, aztán olyan nyolc körül behozza a kondért, amikor a fiatalok már táncolnak a sötétben, nehogy sértődés legyen a gyerekek szendvicse miatt, mert mi azért mégis csak felnőttek vagyunk.

Én kettő pohár Metaxánál többet nem szoktam inni, attól is úgy kipirosodik az arcom, mintha szégyellném magam, és amikor a férjem megjön értem kocsival, alig tudok beszélni. Pedig ilyenkor úgy maradnék még egy kicsit, csak ülni a helyemen az asztal előtt és nézni a többieket, hogy milyen egyformán nevetnek. De amikor megjön a Miklós, mindjárt kijózanodok, vagyis fordítva, amikor meglátom a Miklóst, akkor rúgok be hirtelen, mintha mind a két pohár Metaxát akkor szívná föl egy szivacs az agyamba. Hazáig hallgatunk, és visszakerülünk a bűnünkbe, hogy nem tudtuk megmenteni a kisfiam.

Pedig nem volt még négyéves se. Kint dolgoztunk a szőlőben egész nap, mert ami volt kertünk a házhoz, abba szőlőt ültetett a Miklós. Úgy volt vele, hogy annyi bort termeljen magának, amennyit megiszik, hogy legalább ezért ne kelljen pénzt adni. Pedig csak adott a permetre meg a kötözésre, de nem volt hajlandó kiszámolni, nem akart semmit se bruttósítani, se nettósítani.

Akkoriban vettük a háromkerekű biciklit, azzal játszott a Gyurika. Brummogott meg zúgott, mintha motort vezetne. Aztán bement az udvarba és nem láttuk többé.

Ott volt a biciklije kereke fölakadva az emésztőgödör szélén, ahogy beleesett. Reggel járt nálunk a szippantós kocsi, de ki gondolta volna, hogy nyitva hagyják a tetejét a ház mögött. A férjem azt mondta, hogy bepereli őket gondatlan emberölésért, de akárhányszor elindult a bíróságra, mindig kiszállt belőle az erő.

Először csak az tűnt föl, hogy milyen csendben játszik a gyerek, vagy arra gondoltam, elfáradt a sok zúgástól és elaludt. Néha úgy szeretett aludni, mint egy kiskutya, lefeküdt az ajtó előtt a lábtörlőre és szopogatta az ujját.

Akkor azt mondta a férjem, hogy azért ő bemegy megnézni a gyereket, hátha belázasodott. Aztán visszajött, hogy nincs sehol, pedig megnézte a padláson is. Kiszaladtam az utcára kérdezősködni, de nem látták sehol. Éppen a bolt előtt álltam, mikor hallottam, hogy üvölt a Miklós. Amikor hazaértem, ott feküdt a porban a gyerekkel és nyüszített. Mind a ketten csupa szarak voltak. Akkor még nem tudtam, hogy meghalt, csak a férjem tudta. Azonnal hívtam az orvost, de már késő volt. A férjem alig tudta elmondani, hogy ott találta az emésztőgödör alján. Én is sírtam, de valahogy nem tudtam fölfogni, mintha csak eljátszanánk ezt az egészet. Lemostam őket a slaggal, és megláttam a Gyurika arcát. Halott volt. Nem mertem kivenni a férjem kezéből, nem mertem hozzáérni. Hiába akartam bármit csinálni, nem tudtam mihez nyúlni. Mintha semmi nem lenne ugyanaz, mint régen. Minden, amit láttam, nem láttam, minden, amit hallottam, nem hallottam. Az orvos adott nekünk két nyugtató injekciót.

A következő év tavaszán úniós pénzt nyert a város, Gyurika halálának első évfordulóján hozzánk is bevezették a csatornát.

A Fanni az egy igazi valóság

Tavaly rábeszélt a Hajni az óvodában, hogy ne csak a vécéket szereljem meg társadalmi munkában, hanem most már elvállalhatnám a télapót is. Valahogy annyira nem tudok ellenállni az óvónőknek, mert olyan szép a munkájuk, gyerekkel foglalkoznak egész életükben, hogy ráálltam a télapóra. Volt rajtam annyi orvosi vatta szakállnak, hogy a feleségem nem használ el fél év alatt ennyit, de ahogy beléptem a bottal meg az ajándékkosárral, a gyerekem elkezdett kiabálni, hogy apu-apu. Otthon aztán megkérdeztem, hogy honnan a fenéből tudta, hogy én vagyok, mire azt felelte, senkinek nincs olyan jó műhelyszaga, mint nekem.

Pedig mosdok rendesen meg borotválkozok, és a hajammal is foglalkozok. Mondjuk hajat annyira nem kell mosni, mert gyerekkorom óta úgy nő, mintha zselézném. Az iskolában is mindig ebből volt a vita, hogy te, Győző, állj föl, fiam, miért zselézed a hajadat. Hiába kaptam intőt zselézésért, nem értették meg, hogy nekem ez genetikailag van lezselézve. Igaz, se anyámnak, se apámnak nem volt ilyen haja, de talán valamikor a középkorban egy régi rokonnak.

Szóval van egy kislányom, Fanninak hívják, de nem azért, mert az anyjának is ez a neve, hanem egyszerűen szerettük volna, hogy Fanni legyen. Olyan jó azt mondani, mikor a fúró kicsapja a lakásban a villanyt, hogy hahó, Fanni, itt vagy? Itt vagyok, apa! És már megyek is a biztosítékot cserélni.

A feleségem könyveléssel foglalkozik, úgyhogy ő is itthon van. Amikor a Fanni született, akkor vásároltuk ezt a házat. Nekem az istállóban állítottuk be a műhelyt, a feleségem meg a spájzban könyvel, úgyse nagyon szeretjük a befőtteket.

Ha megunom a munkát, néha bemegyek hozzá a spájzba, megmosom a kezem és a pólón át hátulról megfogom a melleit. Nincsenek nagy mellei, de jó fogni őket. Van, hogy hagyja és megnyalja a fülemet, de ha nagyon benne van a munkában, akkor kicsit ideges, hogy kimegy a fejéből a százalékláb. De nekem ez a valóság, és elég tíz másodperc, hogy egész estig érezzem a melleit. Úgy fogom meg a kalapácsot, a csavarhúzót, de még a kombinátfogót is, hogy a Fanni melle ott van a kezemben.

Ha zajos munkát végzek, akkor többnyire a tévét kapcsolom be, azt lehet zajban is nézni. A szögelés az határeset, akkor szólhat a rádió. A múltkor például azt hallottam, hogy a Húsvét-szigeteknél nyulak csontvázára bukkantak a régészek, mire a londoni tőzsde óriási esésbe kezdett.

Megmondom őszintén, hogy engem nem érdekel a pénz. A lényeg az, hogy legyen mindig tiszta kertésznadrágom, amiben behúzódok a műhelybe motort tekercselni. Na, a motortekercselés az egy emberpróbáló munka, főleg, ha pulóverben vagy. A pulóver ugyan kényelmes, mert arra nyúlik, amerre mégy, csakhogy úgy beleakad a drótba, hogy észre se veszed. Aztán fordulnál oda a villanykapcsolóhoz, hogy fölkapcsold a neont, mert lassan besötétedett, de nem éred el a kapcsolót, mert föl vagy akadva abba a kurva drótba.

Néha annyira belemelegszek a munkába, hogy azt se veszem észre, hogy telik az idő. A feleségem egyszer csak megjelenik az ajtóban és azt mondja, gyere már befelé, ma te mondasz mesét a Fanninak. Talán ez a legnehezebb az életben, hogy amikor egész nap szegecselsz meg menetet vágsz a vízvezetékre, akkor egyszer csak azt mondják, hogy na, mondj egy mesét. Van a Fanninak annyi mesekönyve, hogy lassan porszívózni se lehet tőlük, de ő a frissen kitalált mesét szereti. Kezdd azzal, apa, hogy kimentél a kertbe és megszagoltál egy kankalint. Na, innen folytassam. Aztán próbálok valahogy közös nevezőre jutni a lányommal, mondom neki, hogy kimentem a kertbe és megszagoltam a kankalint, csakhogy a kezemben volt egy hatalmas ütvefúró, anyukád pedig szilvás gombóchoz dagasztotta a tésztát a konyhában, de előtte megnézte, van-e otthon prézli. Hát nem volt, képzeld, Fanni, úgyhogy a hatalmas ütvefúróval a kezemben elindultam prézliért.

És akkor találkoztál a kocsma előtt a Ferivel?

Dehogy találkoztam, apád nem kocsmázik...

Na, így megy végig a tévéhíradó alatt, mire végre elalszik a lányom. A Feri, mondjuk, tényleg a barátom, időnként benéz, hogy megvagyok-e még. Együtt jártunk suliba meg csajozni, úgyhogy ha kicsit kapatos, elkezd a feleségem előtt mindenfélét mesélni, az meg olyan féltékeny lesz, mintha a szeme láttára húznám végig a Jutkát a templomkertben. Szóval, jó barát a Feri, de csak a műhelyajtóig. Ott is olyanokat mond azért, jó hangosan, hogy behallatsszon a feleségemhez a spájzba, hogy te, Győző, annyi minden van már ebben a műhelyben, csoda, hogy guminőt nem tartasz.

Amikor nincs kedvem dolgozni, akkor is itt vagyok. Kihozok egy üveg pálinkát, fölülök a satupad sarkára, aztán kupicázgatok. Bekapcsolom a magnót a régi kazettákkal, csupa hevimetál, de valahogy már nem bírom úgy, ahogy régen. Két deci pálinka után inkább a Prokofjev.

A feleségem jobban szereti, ha itthon iszom, mert attól fél, hogy odakint meglátok valakit részegen, aztán már nem működnek a gátlások. Hiába mondom neki, hogy én hűséges vagyok, olyankor a kezemet nézi és sarkon fordul. Mert hogy nem hordom a karikagyűrűt. Annak semmi értelme, hogy este elalvás előtt fölhúzom, a reggeli után meg visszarakom a fürdőszobatükörbe, mert a műhelyben balesetveszélyes az ékszer. A Ferinek is azért olyan lapos az orra, mert a szüretnél bekapta a láncát a szőlődaráló, aztán úgy odacsapta a pofáját a daráló oldalához, hogy két napig nem tudta megmondani, hogy hol parkolt a kocsijával.

Különben meg télen a legjobb a műhelyben. Jól befűtök a kazánba, innen mennek a csövek a lakásba. Abba is jó belegondolni, hogy tőlem folyik a meleg a feleségemhez a spájzba, ő meg fejti, fejti azokat a számokat. Biztos neki is eszébe jut, hogy innen megy ez a jó meleg. Szerintem ez az igazi családi béke meg a szerelem alapja, amikor a fűtésrendszer is szerepet játszik benne.

Aztán nyáron minden más lesz, bekapcsolom a ventillátort, amitől megfájdul nyakam, azt szedhetem az izomlazítót egy hétig. Gondoltam rá, hogy beszerelem a klímát, de attól meg csalódott vagyok. Amikor eljárunk a boltba vásárolni és lehűtenek mindent, olyan értelmetlen aztán kilépni a forróságba, megy lefelé a nap, és akkor jössz rá, hogy odabent disznótorost vettél meg kocsonyát, miközben nyár van.

A szüleimet régen elvesztettem, mert sokára születtem nekik. Úgy tudom, hogy velem akarták bearanyozni az öregkorukat. Egyszerre haltak meg ugyanabban a betegségben, csak fél nap késéssel. Anyám még el tudott köszönni apámtól, de apám már csak tőlem. Akkor levettem a karjáról ezt az órát, és azóta is minden reggel fölhúzom. Kiraktam ide a falra, ahol csak én látom, és ha ránézek, tudom, hogy telik tovább apám ideje apám nélkül. Fanninak nem szoktam erről beszélni, ez olyan filózós magánügy. Mondjuk az is igaz, hogy akkor megyek be hozzá megfogni a melleit, amikor már nem bírom az órát nézni. Bemegyek és megfogom a príma melleit. A Fanni az egy igazi valóság.

Átutazók

A reggeli busszal mentünk be a városba, nehogy elkéssük a megnyitást. Már így is ötkor kellett kelni, mert négy kilométerre lakunk a buszmegállótól, és mire mind az öten megmosdottunk, az sok időbe került.

Főleg a gyerekek mosdanak lassan, azok közül is az Enci, mert az még akkor is alszik, amikor ébren van.

Az este kiraktuk a rendes ruhákat, amikben templomba megyünk vagy temetésre, hogy azért az alkalomhoz illeszkedjünk. A feleségemnek van egy nagy rózsás kendője, abban akart jönni, de próbáltam megértetni vele, hogy tavasz van. Erre azt mondta, lehet, hogy tavasz van, de nem festeti többet a haját, nem csinál magából úri kurvát, ötvenévesen ősznek kell lenni egy asszonynak. És azért kell a kendő, mert neki még ott van a haja végén a tavalyi festék, aztán azzal úgy néz ki, mintha vinné magán az árnyékokat.

Nehéz dolog nőnek lenni, elismerem, engem is lánynak akartak a szüleim, de nem hagytam annyiban.

A nagyobbik lányunk, a Zsuzsi meg olyan fiús, hogy egyszer biztos megbánja még az életben. Eljár focizni, jól bánik a bicskával, és a haja is olyan rövid, hogy hiába veszünk neki hajcsatot a névnapjára.

A legidősebb gyerekünk a Marci, az meg egy könyvmoly, ott ül bent egész nap a sarokban, aztán fogja a kezében a könyvet. Lassan tizenhárom éves, de még nem volt lebarnulva.

Én mindig azt hittem, hogy majd hasonlítani fognak rám a gyerekek, de csak az Enci örökölte a vastag szemöldökömet. Vagy legalább a feleségemre hasonlítanának, de arra se. Más korban élünk, mint ők, az az igazság. De azért nincsen semmi baj, ettől még összetartozunk, és biztos hiányozni fog, ha a Marci elmegy könyvtárosnak, a Zsuzsi rendőr lesz, mert olyan harcias. Az Enci még nincs kialakulva, belőle bármi lehet, lehet szakács vagy óvónő vagy beszélhet angolul, ha akar.

Az apám mindig azt mondta, hogy a szülő akkor érzi legjobban magát, ha látja, hogy a gyereke megcsinálja azt is, amire neki már nem jutott idő. Én nagyon szerettem az apámat, de hogy helyette csináltam volna bármit is, azt nem vettem észre. Ha csak nem arra gondolt, hogy mikor meghalt, én szüreteltem náluk a lugasban.

Én nem várok semmi ilyesmit a gyerektől, hadd menjen a maga útján, én meg elvégzem azt, amit tudok, mindig is fölöslegesnek találtam az igazgató-helyettesi posztot.

Fölszálltunk a buszra mind a négyen, nálunk az a szokás, hogy én fizetem a jegyet, a városig elbeszélgetek a buszvezetővel, a többieknek meg van helyük.

Ezen a járaton a Laci volt a sofőr, régen ő védett a falusi válogatottban, de aztán úgy elhízott, hogy most már inkább csak vezet. De azért a reflexei még mindig jók, úgy tudja kerülgetni a kutyát meg a tyúkokat, hogy csak ritkán üti el valamelyiket. Most azt mondta, várja már nagyon a nyugdíjat, pedig tíz éve van még hátra. Kiszámolta, hogy addig 365 ezer kilométert fog vezetni, pontosan kilencszer kerüli meg a földet a nyugdíjig. Csak az a baj, hogy ugyanazon az ötvenkilométeres útszakaszon. Mondtam neki, hogy ne búsuljon, az a lényeg, hogy a buszban mindig jó meleg van.

Mutatni akart egy képet, hogy emlékszem-e még az Erzsire, hogy mennyire odavolt érte nyolcadikban, és még most is azt hiszi, ha akkor este fölkéri táncolni, azóta már kint élnének nyugaton, és ő egy nagyvárosban az Erzsinek mindent összetaxizna. De hiába emlékeztem rá, le kellett szállnunk, mondtam, hogy majd az estivel jövünk vissza, amivel régen a mozifilmeket hozták a faluba.

Nagyon drága volt a jegy, és próbáltam, hogy adjanak családi kedvezményt a kapuban, de a Marci nem hozta az igazolványt, és nem lehetett tudni, hogy elmúlt-e már tizennyolc. A Marci akkora magas, hogy hozzá se kezdtem bizonygatni, két gyerekre meg még nem adtak nagycsaládos kedvezményt. Mindegy, legföljebb nem ebédelek, csak mehessünk befelé.

A polgármester nagyon szépen beszélt, azt mondta, hogy az egyik legfontosabb hagyományunk ez az utazási kiállítás, ahol mindenkit megtalál a maga igénye, legyen az gazdag egzotikus, vagy bármi más.

Akkor már rendesen kezdett sütni a nap, úgyhogy a pavilonban lemelegedtünk, de mondtam mindenkinek, hogy ne vegye le a kabátját, mert nem szeretnék újat venni, ha elhagyja. Inkább izzadjunk, az nem kerül semmibe.

Abban egyeztünk meg, hogy ne cipeljünk egyforma prospektusokat, hogy csak az asszony veheti el a pultról, a gyerekeknek csak mutogatni szabad. Én meg viszem a szifonos szatyorban. Megvan már húsz éve, az apámék ezzel hordták az üveges szikvizet, két robbanást is kibírt, mikor részegen nekivágta a szőnyegporoló betonnak.

De nem volt elég a szifontáskát cipelni, a gyerekek is folyton elmaradoztak, úgyhogy meg kellett állni a szomjúság miatt. Leültem egy padra a Marcival, a feleségem meg kiment a két lánnyal a vécére vizet inni, meg mondtam, csináljanak mást is, ha akarnak. Amikor megjöttek, átadtam a szifontáskát, és én mentem ki a Marcival. A vécében olyan klóros volt a víz, hogy alig bírtam meginni. A Marci szerint nem klóros, hanem kénszagú, mert annyi nálunk a termálvíz, hogy még a vécében is azt használunk olcsóbban. Olyan okos ez a gyerek, hogy egyszer agyonüti a könyvespolc. Mindegy, hogy klóros vagy kénes, ha egyszer ihatatlan! Mire való a tudás, ha nincs értelme használni!

Amikor visszamentünk a padhoz, nem volt ott az asszony, se a gyerekek. Hova az istenbe tudnak elmenni, mikor azt beszéltük meg, hogy itt maradnak. Hiába néztem bárhova, nem láttam őket sehol. Mondtam a Marcinak, hogy legalább ő is szétnézhetne, három fejjel magasabb mindenkinél. De ő se látott senkit.

Akkor elkezdett lökdösni valaki, hogy mi van, mit keresel. Ott ült az asszony a padon. Hát ez meg hogy lehet? A múltkor a pipámat is fél napig kerestem, és ott volt a kezemben.

Sétáltunk még két kört a pavilonban, de addigra olyan meleg lett, mint valami nyári utazáson. Kimentünk a pavilonból, vettem négy perecet meg két liter ásványvizet, aztán átmentünk a másik parkba, és leültünk a halott katonai emlékműnél. Csak ott vannak olyan padok, amin öten is elférünk. Középre állítottam a szifontáskát, volt benne vagy negyven prospektus, aztán szépen elkezdtünk ebédelni, én meg olvasgattam az utazásokat.

A magyar helyekkel kezdtem, hogy ha végez a feleségem a pereccel, akkor azt már át tudjam adni, ő meg a lassan evő gyerekeknek.

Az egyik prospektus nagyon hasonlított a tavalyira, legalább is a képek tisztára olyanok voltak. De mindegy is nekem, úgyse jutok el sehova. Az asszony is legalább képen lássa a tengert, és most, hogy harmadszorra jövünk, pontosan tudja, hogy a sziklák fölött az nem galamb, hanem sirály. A gyerekek meg világot látnak, aztán majd elindulnak maguktól, ha tudnak, nem mondhatják azt, hogy az apjuk nem tett meg értük mindent. Jó lesz majd nekik visszagondolni arra, amikor bejöttünk a városba, és a halott katonai emlékmű mellett lapozgattuk az utazási prospektusokat.

A hetedik érzés

Az az igazság, hogy alig látok valamit. Így születtem, bele a vakvilágba. Sokáig azt hittem, hogy ez a normális. Vagyis nem olyan sokáig, mert folyton látni akart az orvos.

A kisgyereknek van valami a szemével, meséli anyám most is a gyerekkoromat, aztán szétnyomja a villával a krémest.

A tévénél bárki elém ülhetett, nem zavart túlságosan, legalább eltakarta a homályos foltot. Arra viszont mindig ügyelt az apám, hogy kellő hangerőre csavarja a tévét.

Olyan hangerőre kapcsoltam a televíziót, hogy majd kiesett az ablak, meséli olykor apám a gyerekkoromról, tölt magának egy kupica pálinkát és egyből lehajtja.

Sokszor kérte, hogy pálinkázzak vele, de akkor végleg fölfordul velem a világ, úgyhogy maradt a szódavíz, vagy a sör.

A sörrel jó barátságba kerültem, valahogy olyan megértőnek találom. Ihattam belőle bármennyit, soha nem rúgtam be. Vagyis egyszer.

Bekerültem a gyengénlátók csapatába, és a Tilda volt az edzőnk. Azt mondta, régen látott vak fiút ilyen arányos testtel, kár, hogy nem láthatom magam. És hogy ő szeretne velem közelebbről is foglalkozni. Elutaztunk valahova a kocsiján, kivett egy szobát és egy napon keresztül simogatott. Gyakorlatilag vele voltam először nővel. Elméletileg az más. Vagy húsz évvel idősebb volt nálam. De hát mit számít az nekem? Rengeteg sört megittunk, hogy pótoljuk az elvesztett folyadékot. Ezt, mint edző nagyon jól tudta. Aztán már nem emlékszem, mi történt. A másnaposság a legrosszabb dolog a világon. Talán ha láthatnám, hogy más hogy van ilyenkor. Olyan rosszul voltam, hogy a Tilda megrémült, mert meghalok, és annyit azért nem ért a testem, hogy ezt lássa.

Beteg szinte soha nem voltam, a megfázást kivéve, de az mindig elkapott. Nem éreztem, hogy mi hideg és mi nem. Azt mondják, én nem vagyok rendes vak, mert a vakoknak rendszerint kifejlődik valamilyen képességük, amivel a látást pótolhatják. Nekem nem fejlődött ki semmi.

Először a színeket próbálta az orvos, hogy tapogassam a lapokat és majd érezni fogom, melyik milyen színű. Azt mondta, Menyus, érezd a sárgát. Merthogy Menyhértnek neveztek el. De mi az, hogy Menyhért? Soha senkit nem hívnak Menyhértnek, csak engem. Kérdeztem anyámat, hogy jutott eszükbe ez a név. Mindent apámra ken, mert tudja, hogy nem szeretem a nevem. Kiskoromban azzal vigasztalt, hogy ha nagy leszek, majd átgondolom és kicserélhetem. Lehetek Viktor, Gyula, de még István is. Ezek se nagyon tetszettek, úgyhogy nem terveztem nagykoromra névváltoztatást. De tényleg, mi is lehetnék? Nekem sokkal jobban tetszenek az olyan nevek, mint a Bumbum Ferkóé. Minden diszkóban megver valakit, vagy ha nincs szerencséje, akkor őt kapják el. Mennyivel jobban hangzik az, hogy Bumbum Ferkó, mint az, hogy Berkó Menyus.

Apám a nagy Berkó család leszármazottja, ő így emlegeti. Azt mondja, Berkó van Japántól Amerikáig mindenütt. A Berkók elárasztották a világot, és ha valahol a világűrben intelligens élet nyomára bukkannak, akkor abban is lesz legalább ötven százalék Berkó.

Anyám a Sípos családból származik, az például egy szép név, mert van értelme. Például sípol a tüdőm. Lehet, nem is a Menyust, hanem a Berkót kell lecserélni, mert a Sípos Menyus mindjárt jobb. Majdnem olyan ütős, mint a Bumbum Ferkó. Egyébként egyszer engem is pofán vágott, de aztán bocsánatot kért, összetévesztett a Nagyhajú Pali bácsival, akinek ez a rendes neve. Nagyhajú Pali bácsi ugyanis sok pénzzel tartozott Bumbum Ferkóéknak. Ferkó a diszkóban követelte a pénzt, én meg nem láttam és egy korsó sörrel belesétáltam a verekedésbe. Nagyhajú Pali bácsi egy héten belül kifizette a tartozást, mert szégyellte, hogy miatta tört össze a szemüvegem.

Merthogy szemüveget hordok, legalább jelezze valami a látásom. Fehér botot akart az orvos, hogy tanuljak meg vele járni, de nem sikerült. Össze-vissza törtem vele mindent. Legelőször az orvos várótermében suhintottam arcon a Csizmadia nénit, aki egyszerre három fertőzést szedett össze a Szaharában. A fia beszélte rá, hogy menjen ki vele, meg a Klárikával, a második feleségével, akinek utazási irodája van a villamos Gyík utcai megállójánál, és ezüstfokú támogatója a Golf Basic Numera egyesületnek. Csizmadia néniről aztán mindenki tudta, hogy isten nem bottal veri.

Aztán azt kérte az orvos, próbáljam kifejleszteni a hallásomat, ha már a tapintásra nem vagyok érzékeny. Figyeljem a hangokat, hogyan jönnek a térből, és rakjam össze a mozaikot. A kedvemért különböző nagyvárosokból szerzett hangfelvételt, hogy érezzem magam Lisszabonban, Kalkuttában, Kijevben és Torontóban. De semmilyen mozaikot nem tudtam összerakni. Akkor azt mondta, nekem biztosan lesz majd egy speciális hetedik érzékem, ami már tudat alatt megvan, csak elő kell bányászni. Hogy akkor most bányásszunk. Megígértem, hogy figyelem magam, de ne bányásszunk.

Ha jól tudom, már majdnem föladta, mikor azzal állt elő a szüleimnek, hogy ha lenne egy testvérem, aki lát, azzal biztosan rivalizálni szeretnék, és akkor fejlődésnek indulnának bennem a látósejtek, és ki tudja, talán még festhetnék is. Ezt a Nagyhajú Pali bácsitól tudom, mert ő régen festett, és anyámék megkérdezték tőle, hogy lenne-e kedve órákat adni, ha úgy hozná a helyzet. Hát az a helyzet, magyarázták neki anyámék, hogy most megpróbálkoznak egy öccsel, hogy rivalizáljunk és akkor a látósejtek rendbe raknak. Szerencsére Nagyhajú Pali bácsi nem vállalta, elég volt neki megadni a Bumbum Ferkó tartozását, és mert eszméletlen hülyeségnek tartotta, elmondta nekem is, mit terveznek anyámék.

Egyébként Nagyhajú Pali bácsi dohányt akart termeszteni és azért kellett neki a pénz. Azt mondta, hogy kissé megvilágosodott. Mert hogy egész életében nagy dohányról álmodott, és csak most értette meg a szavak és az álmok jelentését. Dohányt kell termeszteni és eladni a Philip Morrisnak termelői áron. Először fele részt ígért a Bumbum Ferkónak, csakhogy balul ütött ki az dohány. Nagyhajú Pali bácsi megvett minden gépet a dohánytermesztéshez, de a Philip Morris nem állt szóba vele. Még egy kávét se ihatott a székház büféjében, mert áramszünet volt. A lift se működött, aztán fölment gyalog a kilencedikre, ahonnan úgy rúgták ki, hogy a lába se érte a földet, merthogy nem volt kitűzője. Hiába mondta, hogy ő Nagyhajú Pali bácsi, ilyen jelszót egyik biztonsági ember se ismert. Próbálkozott aztán levélben, de annyira elkeseredett, hogy nem ajánlva adta föl, így aztán eltűnt a levél a posta útvesztőjében. A gépeket ugyan el tudta adni, de nagyon rossz áron vette vissza a gépgyár. Állítólag ha vashulladéknak viszi, jobban jár. Végül abban egyeztek meg, hogy Nagyhajú Pali bácsi minden héten teljesíti Bumbum Ferkó egy kívánságát. Így aztán eljárt hozzájuk meggyet szedni, kapálni, szüretelni, amíg a munkabér ki nem adja a kölcsönt. Végül is a sok együttlét alatt egészen összebarátkoztak, szinte minden este meccset néztek, söröztek vagy sakkoztak. Soha nem látott még senki ilyen két jó barátot.

Menyus, szólt bele egyszer csak az orvos a telefonba, kint jártam Ontarióban egy orvos-konferencián, és hallom, hogy Dublinban olyan szemműtéteket hajtanak végre, amivel te is láthatnál. Hirtelen nem tudtam mit mondani, a szokásosnál rosszabb tréfának tartottam. Tudok én mindenről, nem kell nekem látni.

Nem is vagy kíváncsi?

De, mondtam, és semmiféle kíváncsiságot nem éreztem, csak azt reméltem, itt befejezi. És mennyi pénz az?

Ingyen van.

Hogy a fenébe?

Ha aláírsz egy papírt, hogy vállalod a műtétet, akkor még az útiköltséget is fedezik. Így se látsz, Menyus, mi bajod lehetne!?

Ezt tessék szépen a szüleimnek beadagolni, mondtam a dokinak, nekik is át kell gondolni, hogy megváltozik majd minden, ha látni fogok. Először is le kell adni a rokkant nyugdíjamat, állást kell keresni, ami mostanában nem egyszerű. Szóval, lehet, hogy nincs értelme megbolygatni ezt az állapotot.

Amíg ő a szüleimmel beszélt, én leültem Nagyhajú Pali bácsival meg a Bumbum Ferkóval tanácskozni, hogy szerintük mi legyen. Ők támogatták a látásomat, annak ellenére, hogy már így vagyok megszokva. Anyámék azt mondták, erről nekem kell dönteni, az én felelősségem, ha kinyílik a csipám harminc év távlatában. Én meg addigra úgy voltam vele, hogy máshogy soha nem jutok el Dublinba, még ha nem is látok belőle semmit.

Az orvos beszerezte a papírokat és két hónapra bejegyeztek a műtétre. Hogy olcsóbb legyen az út, csak az orvos jött ki velem, mert végül nem fedezték az útiköltséget.

Repülőgéppel utaztunk. Nagyon furcsa volt, ott jutott először eszembe, amit az orvos mondott a hetedik érzékről, mintha ez az lenne, a repülés. De nem említettem neki, mert el volt kötelezve a karrierjének. Azt mondta, ne haragudjak, hogy belerángatott a rossz szememmel, de ha jól sikerül a műtét, akkor megjegyzik a nevét és bekapcsolódhat a nemzetközi vérkeringésbe. Akkor nevettem rajta először jót életemben, hogy ilyet is csak egy orvos akarhat, hogy bekapcsolódni a vérkeringésbe. De hogy lássam, mennyire hálás nekem, két nappal hamarabb jöttünk és elvisz minden ír kocsmába, ahová csak akarom, fizeti a sört, és azt kérte, szólítsam Andrásnak. De hiszen magát Rezsőnek hívják! Az biztos, de az angolban nincs ő betű és akkor Rezsónak írnák a nevem, meg nincs is angol megfelelője. Márpedig egy nemzetközi orvosnak normális név kell.

Két napig a legjobb sörözőkbe vitt és én hálából öt percenként Andrásnak szólítottam, hogy a végére lassan azt se tudtam, hogy mi az én nevem. Majd otthon megint Menyus leszek!

A kórházban külön szobát kaptam, bár mondtam, hogy nekem mindegy, úgyse látom a többieket. De a fertőzés miatt ragaszkodtak az elzártsághoz. Az íreknek nagyon jó a humora, hoztak a szobámba egy tévét. Valamennyit értettem angolul, ez jó volt, mikor az ápolónő fölkészített, pontosan tudtam, mikor kelljek fel, vagy forduljak a hasamra.

Egy hétig tartott, mire a szükséges vizsgálatokat elvégezték rajtam. Jól esett, hogy ennyit foglalkoznak velem. Egyszer haza is telefonáltam, hogy rendben vagyok, jó az étel és rendesek. Az ír sörökről is tudtam volna mit mesélni.

Minden este elalvás előtt bejött hozzám az ápolónő, megfogta a kezem, és azt hiszem, imádkozott. Akkor kicsit megijedtem, hogy vallási kórházban vagyok és esetleg kiveszik a szerveimet, de olyan jó meleg volt a keze, hogy elaltatott. Egyszer arra kértem, hogy maradjon még és fogja a kezem. Sokáig maradt, talán már a munkaideje is lejárt. Akkor megint éreztem a hetedik érzékemet, ami olyan csodálatos volt, hogy majdnem elolvadtam. Aztán megcsókolta a homlokomat és hazament. Hirtelen azt akartam, hogy lássam az arcát, vagy valamit belőle. Olyan zaklatott lettem, hogy egész éjszaka nem bírtam aludni, pedig másnap volt a műtét.

Beadtak négy injekciót, aztán semmire nem emlékszem. Azt se tudom, hány napot aludtam át. Különben se tudtam a napokat, nem volt rá szükség. Le volt kötve a fejem két héten keresztül. Nem is érdekelt igazán, csak az, hogy átszállítottak valami másik szobába, és nem jött az ápolónő. Arra gondoltam, hogy becsaptak. Nyomást éreztem a mellkasomban, és állandóan járkálni szerettem volna. Úgy nyomtak vissza az ágyba.

Aztán végül egy sötét szobában levették a kötést és öt óra alatt fokozatosan adagolták a fényt.

Láttam.

És mondhatom, elég értetlenül néztem a világra.

Valahogy nem ilyennek képzeltem. Sokkal káprázatosabbnak. És akkor éreztem, mintha gyerekkoromból lennének erről halovány emlékeim. Mintha láttam volna már, de egészen régen elfelejtettem.

Az orvosom, Rezső, vagyis András ekkor látogatott meg először, ő is olyan furán nézett ki. Be volt esve a mellkasa.

Idegenek között éreztem magam. Ilyenkor becsuktam a szemem és minden visszaváltozott.

Legszívesebben mentem volna haza a faluba Bumbum Ferkóékhoz, csak akkor hirtelen eszembe jutott, hogy az is más lesz, hogy minden más. Hogy harmincévesen kapok két szülőt. Kapok egy új életet. És hogy dolgoznom kell valamit.

Az orvos elintézte, hogy még egy évig küldjék a nyugdíjat, a dublini klinika pedig két évre, a további otthoni vizsgálatok idejére minden költségemet fedezze. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mindez mit jelent.

A fejembe vettem, hogy megkeresem azt az ápolónőt, aki a műtét előtt vigyázott rám. Talán pont ő volt az, aki azt mondta, ilyen információkat nem adhatnak ki. Megértettem, mit mondott, de nem akartam elfogadni. András magyarázta el, hogy itt másképp gyógyítanak. Pontosan tudták, hogy a műtét előtt nagy szeretetre, odafigyelésre van szükségem, hogy lelkileg készen álljak rá. És utána mi van? Dühöngtem és csapkodtam, de András lecsillapított, hogy ez csak egy érzés, ami elfog múlni.

Menyus, mondta, mikor kiengedtek a kórházból és újra elvitt sörözni. Bazmeg, Menyus, te egy két lábon járó csoda vagy. Szerelmes lettél két tenyérbe.

Sejtettem, hogy valami ilyesmiről van szó, és lassacskán beletörődtem, főleg, hogy a Rezső azt mondta, várnak rám otthon is a tenyerek.

Anyámék olyan boldogok voltak, hogy két hónap után újra látnak, hogy még azt is elfelejtették, hogy én meg most látom őket először. Szerencsére az ő látványuk nem okozott semmilyen traumát, valahogy így éltek bennem eddig is.

A Bumbum Ferkót nagyobbnak gondoltam, csoda, hogy ekkora magassággal mer verekedni. Azt mondta, így közelebb van a gyomorszájhoz meg kisebbet esik, ha leütik.

A Nagyhajú Pali bácsi meg sántított. Eddig ezt nem tudtam róla. Meg hogy kétágú cseresznye van a vállára tetoválva.

Heteken át én voltam a csodagyerek, mindenki jött, hogy megismerem-e, meg hogy ilyennek képzeltem-e. Hogy tudni szeretnék, milyenek voltak ők egy vak világában.

Semmilyenek, nem volt testetek, csak hangok voltatok. A hangok pedig pont olyanok, ahogy most beszéltek. Ezt találtam ki, hogy ne jöjjenek annyian.

Sorra következtek a családi vendégségek, amiken aztán nagyon kevertem, hogy a Rezsőt Andrásnak szólítsam, mire ki kellett találni, hogy volt a dublini kórházban egy hasonló figura, aki sokat vizsgált. De mindez hamar megoldódott, mert Rezsőék fél év múlva külföldre költöztek. A házukat itt hagyták és engem bíztak meg azzal, hogy locsoljam a virágokat, őrködjek, satöbbi. Sőt, Rezső doktor egy szobát is berendezett, arra az esetre. Hogy milyen esetre, azt az első diszkó után mindjárt megtudtam.

Anikónak hívták a lányt, és hál’ istennek nem akart táncolni. Állítólag kettővel alattam járt iskolába és sokszor gondolt rám, mikor kint voltam Dublinban és azt mondta, szívesen fogta volna a kezem, hogy segítsen elviselni a nehéz napokat.

Akkor nekem könny szökött a szemembe és úgy elkezdtem röhögni sírva, hogy ki kellett mennem mosakodni. És ahogy beálltam a piszoárhoz, akkora merevedésem lett, hogy nem bírtam vizelni. A Bumbum Ferkó meg csak nézte, hogy mi van velem.

Akkor megint hetedik érzésem lett.

Ahogy kijöttem a vécéből, az Anikó nem volt sehol. Mintha hasba vágott volna a Bumbum Ferkó. Nincs semmi Anikó, megbolondultam. Nincsenek tenyerek. Az egész egy őrület, aminek véget kell vetni.

De mielőtt beleélhettem volna magam a nagy csalódásba, Anikó föltűnt az öltöző felől a kabátjában. Egy árva szót nem beszéltünk, úgy mentünk az orvos házához. Csak azon csodálkozott, hogy nekem oda kulcsom van.

A harminckettedik születésnapom előtt két héttel tudtam meg, milyen az, ha nem csak tenyérből szeretnek. Némi emlékem ugyan maradt Tildáról, de látni azt, amit megfogok, egészen más.

A születésnapomat úgy ünnepeltük, mintha egész életemben együtt ünnepeltük volna. Éljünk együtt, mondtam ki az érzés folytatását, mintha azt akarnám csak, hogy nyissa ki az ablakot. Elmegyek dolgozni, amíg Dublinból jön a pénz, találok bármit. Úgy bólintott rá, mintha kitalálnám a gondolatát.

El se akartam hinni, hogy van ilyesmi. Olyan hálás voltam Rezsőnek, amiért rábeszélt a műtétre, hogy megígértem neki levélben, hogy ha fiam születik, az elsőt Rezsőnek, a másodikat Andrásnak hívják.

Aztán lett még másik három lány is, öt Berkó-gyerek. Csak azt kértem, egyik se legyen Menyus.

Megtanultam rendesen angolul és bejártam a városba turistákat vezetni, meg mindenfélét fordítgattam.

Anikó akart még egy gyereket, de azt mondtam, hogy szerintem így most boldogan élhetünk. Nem jött zavarba, csak kicsit kevesebbet beszélt. Aztán az is elmaradt és minden ment a régiben, egyik gyereknek se jutott eszébe, hogy szeretne egy testvért.

A házasságunk 16. évét jártuk, mikor egy délelőtt a teraszon recepteket fordítgattam. És valahogy elhomályosult a látásom. Azt hittem, a fáradtság, vagy valami, de nem akart visszajönni, hiába dörgöltem. Úgy megrémültem, hogy fölhívtam a Rezső számát. A felesége vette föl és megkérdezte, hogy nem kaptam meg a gyásztáviratot?

Meghalt az orvosom.

Letettem a kagylót. Kibotorkáltam a szobából, és csak most szóltam a feleségemnek, hogy valami baj van a szememmel.

Bevitt a kórházba, vizsgáltak, néztek, előszedtük a régi papírokat, de azt mondták, ők ehhez nem értenek, Dublinba kell kimenni, hátha ott van rá esély.

Fölhívtuk a dublini klinikát, ahol azt állították, hogy a projektnek öt éve vége, lezárták a kutatást. Egy professzort aztán mégis találtunk a régiek közül, aki annyit tudott mondani, hogy ilyen tartós javulás után és ilyen hosszú látási lehetőséget követően nagy a valószínűsége, hogy valami egészen más okozott bajt.

Tanácstalanok voltunk, összefolytak előttem a gyerekeim, csak a hangjukat hallottam. A feleségem mindenhova elvezetett és azt mondta, higgyem el, ettől nem változik semmi.

Neki nem változott semmi, de én olyan mélyre zuhantam, hogy kedvem se volt az ágyból kikelni. Amit bírtam, magnóról lefordítottam, hogy legyen elég pénz, este meg reggel bejöttek a gyerekek, ételt kaptam meg inni, és átköltöztem a vendégszobába. A feleségem tört, zúzott, vitatkoztunk, de nem volt rám hatással.

Újra az akartam lenni, aki régen. A vak Menyus.

Aztán egy nap taxit hívtam és elmentem anyámékhoz. Ebéd után voltak. Anyám krémest evett, apám meg pálinkázott. A feleségemtől mindenről tudtak. Ültünk egy órát, nem mondtak semmit. Ahogy kifordultam a kertből, anyám utánam szólt.

Mindig olyan furcsa gyerek voltál, és most még ez is. Miért kell neked folyton másnak lenni, mint a többieknek.

Nyomorultul teltek a napok, a feleségemnek lett pasija, aki fél év után odaköltözött. Anikó mondta, hogy szeretne bemutatkozni, de látni se akartam. Aztán egy idő után a gyerekeket se engedte be, olyan voltam, mint egy vakond a lehúzott redőnyök mögött. Csak azt nem tudom, minek sötétített be.

Sokat gondoltam arra, hogy eljött az idő befejezni, de azt is éreztem, hogy valami még hátra van.

Kiraktam a kezem a takaróra, hogy megfogja valaki. Aztán egyszer csak megfogta és tartotta percekig. A hetedikben voltam megint. A hetedik érzésben. Aztán a hasamra fektette a tenyeremet és kiment a szobából.

Tilda tojása

Két éve költöztem be a városba. Addig falun éltem egy nagy házban, ahol a kert végén akkora akácok nőttek, hogy alkonyatkor a házig vetettek árnyékot.

Először nehezen bírtam ezt a harminc négyzetmétert, mintha mindenütt falak vettek volna körül. De aztán megszoktam, mert nem gondoltam rájuk. Azért az nagy változás, ha a városból megy ki a faluba az ember, kap egy ilyen lyukért ott egy egész kertet meg házat, járkálhat mindenfelé, mégis otthon van.

A fiam vett tíz cserép virágot, hogy ne hiányozzon annyira a kert. Vett egy locsolókannát, az is zöld, hogy minél több legyen. Ezeket a városi virágokat nem nagyon ismerem, némelyik akkor is mozog, ha nem fúj a szél.

A nap délután süt be a lakásba, mert csak a szobán van ablak, az meg nyugatra néz. A fiam mindennek tudja az előnyét. Nem fogja reggel zavarni anyukát a nap, nyugodtan aludhat ameddig akar, vagy ha hajnalig tévézik, akkor délben is kelhet, lesz itthon konzerv meg fagyasztott pacal, elég egy alapos hagymás rántást csinálni.

Mondjuk a fiam soha nem tudott főzni, csak enni. A felesége se tud, azt mondja, akkor minek csinálnák azt a sok konzervet. Karácsonykor rakott marhanyelv volt, hármunknak négy dobozzal is fölbontott, kell az a kis plusz a szentestén. Azt mondta, a bor is palackban van és kinyitjuk, senki nem csinál külön bort a vacsorához magának. A biztonság kedvéért három konzervnyitójuk van, így akár kettő is elromolhat egyszerre.

Valamelyik délután megkérdeztem a fiam, mert nem bírtam a kíváncsisággal, hogy az ilyen nő, mint a felesége, aki a konzervet preferálja a konyhában, vajon hogyan viselkedik az ágyban. Akkorára nőttek a fiam fülei, mint egy szatyornak. Ott is konzervből csinálja? Nem akart válaszolni, hogy az anyja előtt nem szeretne elárulni titkokat, mert neki mégis csak az saját családja. Aztán addig unszoltam, hogy azt mondta, kazetta. A Gréta kazettázik, máshogy nem megy neki. Nézi egy fél órát a videón, aztán lehet vele mindent csinálni.

Nem bírtam ki hogy ne mondjam, hogy fiam-fiam, elég furcsán választottál. Nem volt más nő a közeledben? De hogy a Gréta nem ilyen volt, a sok munka miatt kell neki a plusz inger, napközben lefárasztják a bicikliboltban. Az egyiknek olyan kormány kell, a másiknak a csomagtartón is duda, a harmadik meg elviszi kipróbálni, és nem hozza vissza.

Hát jól van, beláttam, hogy a konzervnek is a bicikli az oka. Aztán még azt is megkérdeztem, hogy te boldog vagy, fiam? Erre se akart válaszolni, csak hümmögött, hogy mi az a boldogság, senki se tudja, nem lehet állandóan filozófiából élni, kell olyan is, hogy nem tudsz valamit, csak nézed a tévét, eszed a mogyorót, és hallgatod a szemetes kocsi pittyegését.

Eleinte minden hétvégén meghívtam őket ebédelni, nehogy rákosak legyenek a konzervtől, de nem bírtam pénzzel, lassan egy kacsát is megettek. Meg egyre inkább kifogytunk a témából, a Gréta ebéd után rejtvényt fejtett, vagy rágta a körmét. Egyszer se jutott eszébe, hogy elmosogatna vagy levinné a szemetet, nekem kellett meglépcsőzni a harmadikat, ami legalább negyed óra.

Egyszer amikor visszaértem, hallom a konyhai légszűrőn át, hogy veszekednek. A Gréta azt akarta, hogy írassam át a fiam nevére a lakást, mert ha meghalok, sokat kell utána adózni. Zoli meg azt mondta, hogy ő ilyet soha nem tenne, hogy a pénz miatt élve temesse el az anyját. De a Gréta azzal érvelt, hogy a halál után annyi adót fizetnek, amennyiből olyan kocsit is kijön, aminek kacsalábon forgó a kesztyűtartója.

Köhögtem odakint meg hozzávágtam a falhoz a vödröt, hogy jövök, aztán abbahagyták, és megkérdezte a Gréta, hogy sikerült-e levinni a szemetet.

Innentől elmaradtak az ebédek, mert mondtam a fiamnak, hogy hétvégén kártyázni járok. Akkor bevallotta, hogy ő is kártyázik, és megismert egy nőt, aki nagyon szereti. És a Gréta? A Gréta az más, az állandó. De hogy ez a nő, amikor nem látják, megsimogatja a fejét és hoz egy kávét, hogy kimenjenek cigizni. És akkor most mi lesz. Semmi, mi lenne? Nem mer hozzá jobban közeledni, mert a nő az új pénztáros a gyárban, és pénztárossal kikezdeni, végződhet nagyon rosszul is.

Látod, fiam, nem vagy boldog. Megdobban a szíved, ha egy kicsit jók hozzád. A Gréta csak szex és körömrágás. Ideje váltanod.

Aztán mindig csak hallgat és hallgat, és azt mondja, ne szóljak bele, ez az ő élete és nem az enyém. Ez biztos. Most meg az érdekli, hogy jól megvoltam-e az apjával, hogy miért nem nősültem a halála után, mert neki csak homályos emlékei vannak róla, ahogy éjszaka riadóban futott a laktanyába, meg hogy a pisztoly föl volt akasztva a fürdőszobában.

Most jöttem rá, hogy fogalmam sincs, mi maradt meg a gyerek fejében az apjáról, hogy mit álltam én ki egy katonatiszt mellett, amikor napokig napszemüvegben járt. Úgy éreztem, egyszerre tíz házasságot éltem le az Elemér mellett, dehogy házasodnék újra. Olyan üres lett minden, amikor elment arra a gyakorlatra, hogy le mertem volna írni, nem jön vissza többet. Lelőtték szegény fejét. Véletlenül. Hátba találta egy gránát. Mert mindig mindennel zsonglőrködött. Hogy ő bármit földob, azt úgyis elkapja. Hát ez lett a vége, nem kapta el.

Aztán hogy magamra maradtam, szokásom lett kijárni a tóra, vittem egy veknit és etettem a madarakat. A kert elgazosodott, három embert hívtak kivágni, mikor eladtam.

Jó volt nézni a madarakat, ahogy esznek és úsznak egyszerre. Itt a városban kijártam a térre a galambokhoz, de mire egy veknit elszórtam nekik, jött a parkőr, hogy ne szemeteljek. Mostanában szeletelt kenyeret veszek, és a koldusoknak osztogatom az utcán. Először elfogadták, másodjára rácsaptak a lábamra a bottal, hogy ne morzsáljam össze a placcot, mert jönnek a galambok és körbeszarják a sapkájukat. Vigyek inkább pénzt, ne ezt a szar tartósítószeres kenyeret. Hát abbahagytam, nem vittem nekik.

Délután, ha besüt a nap, elhúzom a függönyt és a tévét nézem. Megöntözöm a virágokat, lemosom a csapról a vízkövet. Néha bedobok egy üveg sört, és alszom hétig, nézem az alkonyodó falakat. Vajon hány évem lehet még hátra? Meddig kell itt feküdni, és visszagondolni az elmúlt télre, amikor olyan hűvös volt a lakásban, hogy sütőpapírba csomagoltam a virágokat, nehogy megfázzanak? Múlik az idő és nincs mire várni benne. Ezt azért nem gondoltam volna az öregségről. Talán ha Elemér élne, többet beszélgetnénk. Azt hittem, olyan lesz megöregedni, mint mikor a férjem zubbonyzsebében rátaláltam egy tojásra. Nem kérdeztem tőle semmit, de valahogy beleláttam az agyába. Visszaraktam a tojást, másnap reggel belebújt a zubbonyába. Este föltette a fogasra és lefeküdt aludni, dél óta ittak valami pincegazdaságban. Belenyúltam a kabátba, nem volt benne a tojás. Soha nem beszéltünk róla. Volt egy közös titkunk, amit csak én ismertem. Azóta sokszor gondoltam arra, hogy ott volt az a kabátban, csak lent, a cipzáros zsebben.

A szobafestő utazása

Amikor gyerekkoromban eljött hozzánk a szobafestő, én úgy néztem, mint a messiást, hogy tud a létrával járkálni a szobában. Aztán amikor szakmát kellett választani, valahogy bevonzott a járkálás. Az első gyakorlaton a színkeverésnél, hogy van-e valakinek kérdése, mindjárt megkérdeztem a létrát. Ki is röhögtek, hogy nekem ez a legnagyobb bajom, a többiek már simán járkáltak vele. Akkor elment a kedvem az egésztől, hogy nem becsülnek semmire, pedig egyedül én kérdezek. Fölmásztam, bal lábbal becsuktam a létrát, és eldőltem a festékszóró kompresszorra. Úgy bevertem a térdemet, hogy egy hónapig nem tudtam leülni.

Mindig ilyen vékony voltam, soha nem kellett sokat ennem. Kibírtam akár reggeltől estig egy pulykamájkrémes szendviccsel. Meg nem is kívántam a festékszag miatt. Ha annyi pénzem lenne, amennyi festéket én az életben szagoltam, most elmehetnék Mexikóba meg vissza.

Ezt az utat nézem már évek óta, de nem mondtam el a feleségemnek, mert akkor azzal nyaggatna, hogy te is akarod, miért nem megyünk már. A múltkor is elmondtam neki, hogy milyen régen ettem már bundás kenyeret. Hát aznap este nem azt csinált?

De nincs semmi baj a feleségemmel, mert nagyon szép, testes, mindig is szép asszonyt szerettem volna elvenni, és tessék.

Úgy beleszerettem, mint a savanyú uborkába. Úgy feszültek a mellei a blúzban, mint két töltött galamb. Elhívtam moziba, ő meg jött. Amikor leszúrták hátulról a nyomozó unokatestvérét, megfogtam a kezét. Először azt hitte, hogy félek, és átfogta a vállamat és magához húzott, mintha a gyereke lennék. Húsz centivel magasabb nálam, úgyhogy mindig ülve csókolóztunk. A nyelve is sokkal nagyobb, mint az enyém, de azért nincs belőle harag.

Amikor először láttam meztelenül, azt hittem, hogy elsírom magam. Hogy lehet egy kis szobafestőnek ilyen szép csaja? Lefeküdt az ágyra, én meg ugráltam körülötte, teli volt a teste szabad hellyel. A második alkalomnál megkértem a kezét, de azt mondta, ne siessük el, szeretné, ha szép maradna a fiatalsága.

Aztán így méricskéltük, mikor kinek a szülei nem voltak otthon pár órára, és akkor rohantunk egymáshoz. Egyszer elég rosszul sült el, mert hazajöttek az anyjáék, és ránk nyitották az ajtót. Hát ti meg mit csináltok, kérdezte az anyja. Teljesen sötét volt, csak az utcáról szűrődött be fény meg az előszobából, mondtam is, kiégett a körte, azt akarom becsavarni. Az anyja úgy tett, mintha elhitte volna, de aztán soha nem mentek el otthonról.

Tulajdonképpen lett egy kisfiunk, és akkor már összeházasodhattunk. Olyan furcsa volt, hogy hirtelen megszületett, egyáltalán nem készültem rá. Egyszer csak lett valaki, aki idáig nem volt, teljesen átéreztem a teremtés hangulatát.

Elég sok munkám van, nem nagyon éhezünk, majd ha nagyobb lesz a Gáspár, nyitunk a feleségemnek egy külön fodrászüzletet a garázsban. Olyan jó, hogy nem kell fodrászhoz járnom, mindig utáltam, hogy fogdossák a fejem, most a feleségem szépen levág mindent. Olyan hajat hordok, amilyet csak akarok, persze, nekem jó az úgy, ha simán le van vágva. Mert ha a festék beleragad, mondjuk copfom lenne, azt ugyan hígítózhatnánk ítéletnapig.

Általában ugyanabban a ruhában dolgozok mindig, csak a fehérneműt cserélem alatta, és bárhova bemehetek festékesen, mert hogy szobafestő vagyok. Például egy bankigazgató nem mehet be a postára festékesen, mert mindjárt kérdeznék, hogy mi történt vele. Nekem nem kell magyarázkodnom a postán, csak kérek egy sorsjegyet és lekaparom, aztán vagy nyerek vagy nem, az már nem tőlem függ.

Egyszer úgy szeretnék már egy nagyot nyerni, vagy kapni valamit, amiért nem dolgoztam meg. Szerintem ezt hívják igazából ajándéknak. Azt mondják, az élet is egy ajándék, csak óvatosan kell kicsomagolni, nehogy összetörjön. Tisztára olyan, mint egy köcsög. Én nem foglalkozok ilyesmivel, pedig van időm gondolkozni. Akkor már inkább fütyülök. Tudok vagy húsz számot, azoktól mindig jókedvű az ember. Ha meg elkezd gondolkodni, akkor szomorú lesz. Soha nem láttam még olyan embert, aki gondolkodik és vidám.

A múltkor volt fél órám, bementem a leárazásba, és vettem a fiamnak három alsónadrágot. A feleségem meg a fejemhez vágta, hogy vehetek a saját gyerekemnek olyan gatyát, amin halálfej a mintázat. Szerintem meg jópofa, annyi egyszínű ruhája van a gyereknek, különben is ez volt leárazva, nem tehetek róla, hogy nem szánkókat nyomtattak rá. Nekem is volt olyan ingem, és pont ő vette, amin egy kutya csontot tart a szájában.

Egyébként nem szoktunk veszekedni, mert nem nagyon vagyok otthon. Hajnalban bepakolok a kocsiba, de legjobb, ha este ki se pakolok. Van munkám, és ez a lényeg, nem az, hogy miről álmodozik az ember. Nekem még nem volt olyam álmom, ami teljesült volna, kivéve az, hogy megtanuljak létrázni, meg szép feleségem legyen. Ha elégedett az ember, fölösleges álmodozni.

Reggel aztán fölszórom a padlót fűrészporral, nehogy megfogja a festék, aztán jöhet a pemzli. Sört nem iszok, hiába is kínálnak. Azt nagyon megtanultam az iskolában, ha leesik az ember a létráról, ott már valami baj van. Elég egyszer leesni, aztán jön a többi. Nem azért fizetnek, hogy összetörjem a berendezést. Meg túl fiatal is vagyok ahhoz, hogy igyak. Majd ha már megbecsült ember leszek vagy nyugdíjas, akkor eliszogatok a szilvafa alatt. Különben se akarok rossz példát mutatni a gyereknek, azt hinné, hogy valami kutya az apja, ahogy négykézláb megy ki a fürdőszobába hányni.

Én még ugyan soha nem hánytam, csak egyszer, amikor ledugtak a torkomon egy pitypangot. Játszottunk a Zolival, én voltam a ló, azt mondta, ideje lenne valamit ennem, mert nem bírom húzni a kocsit, aztán ledugott egy pitypangot.

Azt nagyon nem szeretem, amikor meggondolják magukat az emberek. Ha azt mondja, lefestem én a kéket pirosra, csak legyen már vége. Találja ki, hogy mit akar. Mondjuk a feketére fehéret festeni, az mindig szürke. Vagy azt se szeretem, amikor az egyik fal ilyen árnyalat, a másik meg amolyan. Aztán azt mondja, nem elég árnyalatos. Hogy ő zöldebbre gondolt. Mindig abból van a baj, amikor gondolnak egy színre, és nem tudják elmondani, hogy milyen. Én meg képzeljem el magamtól, hogy mi jár a fejükben. Kikeverek egy zöldet, aztán kész. Hogy ő spenótosabbra gondolt, nem ilyen foszöldre. Hogy ő ezt a zöldet nem fogja kifizetni. Ilyenkor az élettől is elmegy a kedvem, azt hiszik, hogy pénzért még a színeket is meg lehet venni. Rohadt egy világban élünk, tele van katasztrófákkal, közben meg nem elég zöld a fal. Szerintem a gondolkodással van a baj, hogy az ember rosszra gondol, aztán persze, hogy rossz lesz belőle. Ha jóra gondolna, jó lenne.

Az esküvő után elmentünk volna külföldre, de nem mertünk fölülni a repülőre, nehogy fölrobbantsák. Szép kis nászút lett volna, leesni olyan magasról. Úgyhogy karácsonykor mégis csak megmondom a feleségemnek, hogy utazzunk el Mexikóba, ez lesz a Jézuska ajándéka. De a gyereket nem visszük, ha mégis lezuhan a gép, legyen kinek örökölni. Majd Mexikóban odabújok a feleségemhez, és napnyugtakor eltűnök a mellei között.

Ahogy a katonatiszt fizet

Csak ha bekapcsolta a magnót, akkor beszélek. Addig elszívom ezt a cigarettát. Tulajdonképpen nem is cigizek, csak szeretem a rágóval együtt a füst ízét. Meg a férjem is azt mondta, ha cigizés után csókolózunk, akkor a nikotintól neki is fölmegy a vérnyomása és jobban kívánja, mint ha a csak rágóznék.

Na, hol is kezdjem. Apukámnak volt egy hatalmas télikabátja, abban lapátolta a havat, mert leért a kabát széle a hóra, és fölolvasztotta alatta. De egyszer akkorát esett, hogy bevágta a hólapátot a konyhaablakon, mikor anyám a resztelt májat csinálta. Piszok hideg volt, a májra meg ráborult a só, amitől megkeményedik. Anyám a nagy hófúvásban nekiállt resztelni, apám meg rohant az ablakoshoz, hogy hétvége ide vagy oda, üvegezze be a konyhaablakot, mert anyám megfagy resztelés közben, amit a só miatt nem lehetett abbahagyni.

Csakhogy az ablakos nem volt otthon, elment szánkózni a kislányával, akinek azon a héten rakták föl a fogszabályzót, úgyhogy el kellett valahogy felejtetni azt a rémisztő mosolygást.

Az ablakos felesége próbálta telefonon hívni, de a nagy hidegben nem találta a térerőt. Otthon volt ugyan az ablakos fia, a Misi, de még csak most tanulta a gipsz képletét. Akkor apám addig erősködött, meg húzgálta a fülét, hogy a Misi rácuppant egy üvegtáblára és áthozták kocsival. Már javában folyt a resztelés.

Akkor kezdődött a kapcsolatunk, két tányér májat dörgölt be nálunk, borozott apámmal, aztán kártyáztak. Kártya közben mindig engem nézett, úgy bukta az ultikat, hogy apám gyakorlatilag visszanyerte az üveg, a munkabér és a borravaló árát.

Beleszerettem a Misibe, mert tudtam, hogy aki ennyire hülye a kártyához, az jó lehet az ágyban.

Annyit azért kértem, hogy próbálja meg máshogy fésülni a haját, ne oldalra, mert így úgy nézett ki, mint akin fordítva van a paróka. Aznaptól hátra fésülte a haját, és amikor anyámék elmentek az esti misére, én durva hasmenésre panaszkodva bent maradtam a klotyóban, a Misi bemászott a vécéablakon és én nekiadtam magam. Olyan volt, mintha újra megszülettem volna, csupa vér lett minden.

Aztán nem volt kérdés, a Misi elvett feleségül, az abortusz árát inkább nászajándékra költötte a család. Született egy kislányunk, akit Piroskának neveztem, de már megbántam, mert senkit nem ismertem, akit Piroskának hívtak volna, és ettől olyan idegen lett, másrészt kiment a fejemből, hogy majd az apja neve lesz elöl, a Farkas. Szóval lett egy gyerekünk, akit Farkas Piroskának hívtak. A második lányunknál már jobban vigyáztam, őt Tündének sikerült elnevezni. Azt mondta a Misi, ha a harmadik gyerek fiú lesz, akkor szeretné, ha a biztonság kedvéért ő választhatna nevet.

De harmadik gyerekünk nem születet, talán a gondviselés, talán a férjem miatt. Orvoshoz nem mentünk el, mert már volt két szép lányunk, és a szerelmi életünk is olajozottan folyt.

Igazi párom lett a Misi, mindenhová elvitt a kocsival. Télen is beült a fülkébe és járatta a motort, amíg árultam a zöldségeket. Soha nem hagyta, hogy tizennyolc foknál hűvösebb legyen a kaszniban. Ha nem jött vevő, beültem hozzá beszélgetni, vagy csak néztük egymást, mint két megfagyott ember. Amikor ki kellett szállni, mert jött a vevő, mindig súgott valamit útravalónak. Vagy azt, hogy szeretlek, bébirépa, vagy azt, hogy vigyázz, mert le van fagyva az almák alatt a trepni.

Apám minden karácsonykor elmondta a gyerekeknek, ha akkor délelőtt nem vágja be az ablakon a hólapátot, és nagyanyátok nem reszteli a májat, akkor ti most nem vagytok. Ezen aztán estig elvitatkoztunk, észre se vettük, mikor jött a Jézuska.

A Misi már előtte is figyelt engem, csak én nem láttam, hogy néz.

Kértem apámat, ha majd iskolába járnak a gyerekek, hagyja el ezt a hólapátos mesét, mert annyira gyökeret ver a fejükben, hogy ebből fognak dolgozatot írni, ha pár szóval leírják, hogy telt el a gyerekkor.

Aztán egy csapásra megváltozott minden, mint mikor hirtelen kavicsra harap az ember a babfőzelékben. Még időm se volt fölnézni, hogy ki az vagy mi az, mértem neki a répát, a zellert, a káposztát, és akkor fizetett. Ott fogtam a kezemben az aprópénzt, ami olyan meleg volt, mintha valami kis lényt adott volna a markomba. Alig vártam, hogy újra jöjjön és fizessen. Úgy adta a meleg pénzt, mintha a szívét vagy valamelyik testrészét hagyná ott örökre.

Aztán már azt is éreztem, hogy a keze ilyen meleg. Az ujjai finomak, mint aki irodában dolgozik, vagy aki állandóan zsebben tartja a kezét.

Misi nem vett észre semmit, mert minden csak bennem játszódott le. Ha csak rágondoltam a meleg aprópénzre, szétolvadtam, mint aki langyos vajat nyelt.

Így lett tavasz, nyár, ősz és tél, és azt kívántam, bárcsak elvezényelnék, mert nem bírtam tovább ezt a céltalan borzongást.

Aztán egyszer csak hatalmas csokor rózsával jött felém, mint egy igazi katona, aki támadásra adta a fejét. Misi a fogát piszkálta a kocsiban, de láttam, hogy elnéz a tiszt felé. Rögtön tudtam, hogy le fogok bukni és elválik tőlem, és apám is szégyellni fog miatta. Ha nem szorítom oda a nagy kabátgombot, összepisilem magam.

A katonatiszt meghajolt, és szünet nélkül hozzákezdett. Időm sem volt elgondolni, hogy igent vagy nemet mondjak. A Misi fixen elhagy, úgyhogy a lányok miatt is jobb, ha igent mondok neki.

Megkérhetem, így mondta a tiszt.

A lábam remegett, mint kacsa a nokedliban. Igent mondtam.

Tegye vízbe a többi virág közé ezt a csokrot, nem akarom bevinni a laktanyába, délben viszont szeretném a feleségem sírjára tenni.

Elvettem a csokrot, beraktam a virágok közé, aztán megköszönte.

Misi lehúzta az ablakot, úgy figyelt. Mit akart? Semmit, mondtam neki, a temetőbe viszi, csak a laktanyába nem lehet rózsát vinni.

Már azt hittem, neked hozta.

Te hülye vagy? Egy ilyen visszeres lábú nőnek, aki. És itt nem tudtam folytatni. Nem tudtam, ki lennék ez az aki. A Misi felesége.

Misinek először rendült meg a bizalma. Meg utoljára. Bár a tiszt visszajött a rózsákért, és bemutatkozott a férjemnek is, de a Misi nem tudta kiverni a fejéből azt az érzést, amikor jött felém a csokorral és én úgy néztem rá, mint aki.

Aznap nem beszéltünk hazafelé, este leitta magát és a nappaliban aludt a földön. A gyerekeknek azt mondta, hogy fáj a dereka, de azok se hitték el, főleg miután átment a csukott üvegajtón.

Szinte darabokban vittük be a kórházba, de tudtam, ahogy délben berepült a hólapát, úgy ment ki Misi este az életemből.

Nem váltunk el, egyikünk se akart új életet kezdeni. Gyereknapra hozott néha egy bonbont, aztán már ment is, mert elfogta a zokogás. Hiába próbáltam bezárni az ajtót, hogy maradjon, nem mondta el, hogy mi bántja. Azt ismételte csak, hogy hiányoztok, a kurva életbe, de nem tudott magának megbocsátani. Vagy nekem. Vagy a katonatisztnek. Végül is kinek? Csak azt tudom, hogy hármunk közül először én kezdtem el valamit érezni.

Nyolcas anya

Amikor megfordult a fejemben az autó, már valamivel nagyobb voltam. Nem nagy, csak nagyobb. Eleinte arra kellett figyelni, hogy ki legyen a példaképem, ami nem volt olyan egyszerű, mert bárkit választhat az ember. Legyen mondjuk űrhajós vagy színész, a lényeg az, hogy elvileg ne találkozhassunk.

Az én példaképem először a téeszelnök lett, mert volt kocsija, családja, rendes állása, és mindig úgy állt a haja, hogy bármikor tarthatott értekezletet. Sokszor szerettem volna olyan hajat, de hát hajat nem örökölhet bárkitől az ember. Sajnos azt mondták, hogy a téeszelnök nem lehet a példaképem, nehogy azt higgye, hogy szűk körben gúnyolódok. Akkor mondtam, legyen Gagarin, azt kész, felőlem a téma lezárva, onnantól kezdve gépiesen bediktáltam a Gagarint, ő már nem hihette, hogy gúnyolódok.

Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, csak az volt a baj, nem tudtam szakmát választani. Az osztályfőnök szerint ez azért van, mert vagy túl sok minden érdekel egyszerre, vagy semmi.

Azt azért nem mondhatnám, hogy semmi, mert például fűrészelni nagyon szerettem. Pontosan bejelöltem a fán, hogy hol kell elvágni, rászorítottam valamire, mondjuk a lépcsőre, és elvágtam. Olyan pontosan fűrészeltem, hogy amikor összeraktam anyunak egy polcot a spájzba, csak egy kicsit billegett az egyik lába, de beraktam alá egy radírt, aztán már pakolhattuk is rá a befőtteket. Mondjuk akkor még nem volt befőtt, mert csak akkor határozta el anyu, hogy mostantól lesz szilva, barack, kisdinnye meg lekvárok. Birsalmát, mondtam, ne csináljon, mert attól összeugrik a pofám, mint a fúvós zenekarnak.

Szóval nem volt könnyű szakmát választani, mert lehettem bármi vagy semmi. Akkor apuval beutaztunk a városba, ahol egy intézetben majd fölfedezik a képességeimet. Nagyon izgultam, ráadásul hatkor indult a busz, és nem tudtam rendesen elmenni vécére, ott szorongattam egész nap. A végén aztán bementünk egy presszóba, mert már annyira kellett. Amíg én vécén voltam, apu megevett egy kókuszgolyót, és már fizettünk is, mert a hármas busz után már csak az esti megy, amelyik sokszor egy órát is késik az őzek miatt. Ha nyulat gázol, az még szerencsés, de az őz az leszedi a rendszámtáblát. Csak az a furcsa, hogy a gázolt állatot is ugyanannyiért adja el a vadász, mint amelyiket puskával lövi. Pedig szerintem azért van különbség köztük.

Na, a lényeg, hogy megállapították, hogy gépkocsiszerelőnek kellene lennem, mert például nem vagyok allergiás az olajra. Rajzoltattak velem fát, házat, csak soha nem mondták meg, hogy miért. Gondolom azért, hogy lennék-e kőműves vagy favágó, az kiderül a rajzból. Csak mondjuk kocsit nem rajzoltattak, azt nem tudom, miből vették, lehet, hogy abból, hogy gyorsan össze tudtam rakni a szétdarabolt balatoni képeslapot.

Apu a buszon háromszor is megkérdezte, hogy na, mit szólok hozzá, a végén már azt hittem, hogy alszik és mindig ugyanazt álmodja. Nagyon fáradt volt, mert előző este a kocsmát festették, és csak részben tudták kifizetni a munkadíját. Hát mit szólok hozzá? Azt szólom, hogy biztos igazuk van, mert bebizonyították, hogy a gépkocsié a jövő, én pedig még csak a jövőben leszek gépkocsiszerelő. Igaz, a Márti is volt ezeknél, neki meg azt mondták, hogy a cukrászoké a jövő, mert a jövőben egyre jobb lesz, és ha egyre jobb lesz, akkor nyilván egyre több süteményt is eszik az ember.

Anyu meleg vacsorával várt minket, lecsót csinált, pedig nem lehetett paradicsomot kapni. Apu egész vacsora alatt azon törte a fejét, hogy honnan van a paradicsom, mire anyu magától elmondta, hogy ez az egy egész konzerv. Apu nem mondhatott rá semmit, mert előtte már mondta, hogy finom. Csak a kolbász volt benne igazi. Aztán elővette a szemetesből az üveget, hogy megmutassa. Apu addig nézegette, amíg rájött, hogy nem kéne szemétbe dobni az ilyet, mert a befőttnek pont jól jönne. Anyu elmosta és szent lett a béke.

Onnantól kezdve mindenki tudta, hogy gépkocsiszerelő leszek, és én se mondtam mást. Példakép: Gagarin. Szakma: gépkocsiszerelő. Magatartás: négyes. Szorgalom: háromnegyed. Az a helyzet, hogy magatartásból egyik fiú se kaphatott ötöst, mert nem tudták kideríteni, hogy ki rajzolt pinát az igazgatónő köpenyére, amikor nálunk helyettesített. És csakis a fiúk lehettek, pedig szerintem a lányok mégis csak jobban tudják, hogy néz ki. Azt mondják egyébként, hogy már rajta volt, úgy hozta be kézben a köpenyt, föl se vette. Fél napig ki voltunk állítva az udvarra a köpennyel szemben, hogy megjöjjön az eszünk, de nem jött meg. Hiába mondtuk, hogy nem mi voltunk, az a lényeg, hogy nálunk ment ki öt percre vizet inni, én meg a pad alatt ettem a tízórait, úgyhogy tényleg nem láttam semmit. Egyébként nem tudom, minek volt kinn olyan sokáig, mert öt perc alatt húsz liter vizet is meg lehet inni. Az is lehet, hogy pisilni ment, csak a gyerekek előtt ő úgy hívja, hogy inni.

Na, aztán, hogy vége lett az iskolának, apám egyből be akart adni a téesz szerelőműhelyébe, hogy kiderüljön az igazság, nehogy hiába járasson a városi iskolába szerelőnek.

Anyu elég szépen kérte este a konyhában, úgy suttogott, hogy alig hallottam valamit. Hadd legyen még egy nyara szegény gyereknek, aztán úgyis kezdődik az élet. Apu ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb legyek férfi és álljak a magam lábára, és ne az övére. Anyu még sírt is, hogy nem ilyen voltál, amikor először lekönyörögted rólam a bugyit, hogy csak egy kicsit bedugod, és most nézd meg, itt az eredménye, te akkor vígan elélveztél, most meg nem hagyod, hogy az eredmény élvezze az utolsó nyarat az életében.

Teljesen úgy hangzott, hogy jövő tavasszal meghalok, de apu nem engedett nyaralni, egy hét múlva mennem kellett a téeszbe.

Anyu csinált négy szendvicset, hogy legalább ne éhezzek, ha már fázni nem fogok ebben a kánikulában. Hatra kellet kiérni, biciklivel mentem a földúton, mert arra rövidebb, még ha több kutya is van a földeken.

Mire kiértem, nem volt ott senki, mert öt percet azért lehet késni, én meg azt hittem, hogy eltévedtem. Akkor jött a művezető, kinyitotta a csarnokot és mindenki munkához látott, csak hozzám nem szólt senki. Én meg nem tudtam mit kérdezni. Olyan tíz óra tájban vették észre, hogy ott vagyok, mondjuk addig is nézegettek, csak messziről. A művezető megmutatta a jelenléti ívet, aztán törte a fejét, hogy mit is kezdjen velem. Végül adott egy kis motort, hogy szedjem szét, jegyezzem meg, hogy melyik csavart honnan szedtem ki, aztán rakjam össze.

Ebédig nagyon szépen szétszedtem, kis tálba raktam a csavarokat, aztán kiültünk a diófa alá, megettem mind a négy szendvicset. Délután nekiálltam összerakni, és sikerült is, csak egy csavar maradt ki. Ez így nem jó, magyarázta a művezető, meg kell lelni annak is helyét. Az egész nyarat ezzel töltöttem, apám meg nem íratott be miatta. Augusztus végén rajtam röhögött mindenki, mert állítólag a nyolcas anyát a művezető dobta a tálba ebédszünetben. Így aztán ősszel mehettem apámmal istállókat festeni a tehenekhez és még csak öt percre se voltam gépkocsiszerelő.