Test, edzés Délelőtt tíz óra lehetett, már nem éreztem
a gyomromban a reggeli súlyát. Ez a súly immár
szétáradt a testemben, minden kis falat megtalálta a
maga helyét; egy falat a lábamban, egy az arcomban,
egy a hátamban.
A tavasz repülőgéppel érkezett, föntről szórták a
műtrágyát. És aznap reggel tíz órakor, a rügyfakadás
pillanatában, kellemes állapotú gyomorral odaálltam a
rajtvonalhoz. A rajtvonal nem volt szélesebb három
méternél, mi meg harmincan vonultunk oda. Nem tülekedtem
előre, tisztában voltam a képességeimmel. A
lábamat odatenni a rajtvonalra bizonyos fokú nagyképűséggel
töltött el. Láb a rajtvonalon, egyenlő, részt
venni a versenyben. Rajtvonal mögül indulni, egyenlő,
elvileg részt venni a versenyben.
Fekete tornanadrágot viseltem, mint a többiek, fehér
atlétát és dorkót, amely öltözet kivált alkalmas volt
arra, hogy úgy érezzem magam, mint egy nyúl.
Fölálltunk az álló rajthoz, a lábak mintha futnának,
a karok fölhúzva. Ha most ránk ömlene a láva, akár a
pompeji sportcsapat, s végre utólag mindőnk élete értelmet
nyerne.
A vezényrajt elharsant, s mint egy terebélyes, százlábú
repülőgép, amelyik az istennek se bír fölszállni,
megindultunk a sportpálya körül.
Nem értettem, mi történt velem. Alig, hogy az első
kanyarhoz értünk, már csak ketten futottak előttem. Mi
a csuda ez? Megtanultam futni?
Nagyon furcsán éreztem magam. Pláne akkor, amikor
az élre kerültem. Ez nem lehet igaz. Olyan könnyedén
mozogtam, mintha természetes lenne. Vártam,
hogy valaki rám szól, hogy csaló, vagy kivisznek doppingvizsgálatra,
vagy szólnak, nem arra kell futni.
Az első kör után tetemes előnyre tettem szert. Megfordult
a fejemben, hogy hamarosan át kell alakítanom
a magamról alkotott képet, sőt, az egész gondolkodásomat.
Egyszeriben élsportoló lettem, s ez a kezdeti bi-
zsergés önbizalmat adott, felelősségérzetet szült, és a
megszokotthoz képest sokkal több alternatívában kellett
gondolkodnom a jövőmről. Mert helyet kell találnom
magamban annak a csodálatos érzésnek, hogy a
szellemi képesség immár a fizikai képességek paradicsomi
tárházával egyesül, és trükkös eszemmel élsportolói
kvalitásomat példa nélküli erővel támogathatom,
illetve szellemi produkcióim eredményei a kiváló fizikum
talaján állva megsokszorozódnak.
Alig érte lábam a földet.
Hangokat nem hallottam, csak az ütemesebbé váló
légzést, és néhány belső mondatot, amelyek kizárólag
rólam és a jövőről szóltak.
Úgy tűnt, a tempóm nem változik, egy futó szép
lassan mégis elhaladt mellettem. A második hely sem
rossz, kezdetnek. A harmadik még mindig dobogós, és
biztosítja a kimagasló köridőt. A negyedik hely már
kissé furcsa. Pedig ugyanúgy futok, ahogy eddig. Egyszerre
ketten is lehagytak. Aztán hárman. És egy lány
is.
Összeomlottam.
A cél előtt száz méterrel már alig vonszoltam magam,
mint aki mézben mozog. A tüdőm hörgött és
égett, a lábaim fájtak, a szemem és az orrom összefolyt,
ömlött rólam a víz, és büdösnek éreztem magam.
Amikor hátulról számolva negyedikként beestem a
célba, elfeküdtem a füvön, és percekig kimerevedve
ziháltam. Fizikailag és szellemileg a megsemmisülés
határára értem. Fájdalomcsillapító narkotikumként
gondoltam az első körre. Arra az új világra, amely gyökeresen
más dimenziókba helyezi az életemet.
Fölállni nem bírtam, szédültem, mint akit szennyesek
között mosott az örvény. Végül föltérdeltem,
mert már mindenki állt. Első gondolatomban eldöntöttem,
soha többé nem versenyzek, és ha ez így megy tovább,
hamarosan teljes bizonyossággal megtudhatom,
ki vagyok, és mennyit érek.
A lapomra nem írtak köridot, csak azt, hogy a távot
teljesítette.
A verseny utáni délután visszamentem a pályára, leültem
a rajtvonalhoz, és lépésenként újragondoltam a
futamot.
Most már sokkal jobban voltam, de a tüdőm még
mindig égett. Az ég elborult, esőre állt, a szél is feltámadt.
Fölhúztam a cipzárt, belebújtam a gallérba, nem
éreztem a hideget. Jó volt újra itt, egyedül. A meleg
dzseki alatt egyszeriben megnyugvással töltött el,
hogy senki másnak nem jutott eszébe visszajönni.
Akkor gondoltam először, nem lesz többé olyan
vereségem, amiből ne győztesen kerülnék elő.