Hutchinson rugói

 

Regényrészlet

 

Az utca végén szűk kaptató vezetett föl, két autó

alig fért el egymás mellett. A házak éleikkel fordultak

a folyton kanyarodó út felé. Itt az egyik kirakatban

paplanok, ágyneműk, pokrócok, cérnák és párnák

sorakoztak, s magában a boltban sem volt más,

mint ezerféle változatuk.

A boltot idős, szigorú tekintetű asszony vezette.

Valamikor nagyon szép lehetett, s most is gondosan

választott magának szoknyát és rövid, karcsú kabátot.

Az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot.

Valentin tétovázott, nem látta a kirakatban az árakat.

Az asszony újra ránézett, mérőszalagot kanyarított

a vállára.

Valentin belépett az ajtón, s ahogy tanulta, köszönt.

- Grüezi!

Az asszony már az ajtóban ecsetelte a portékákat,

pokróctól a párnákig. Szépen és dallamosan beszélt,

mintha énekelne, ám a dalt megszakítani nem épp figyelmesség.

Talán négy perc is eltelt, mire Valentin szóhoz jutott.

- Elnézést, asszonyom, nagyon köszönöm, de nem

beszélem az ön nyelvét, csak angolul tudok.

Az idős asszony összeráncolta a homlokát, dühösen

húzta le válláról a centit, két lépést hátrált a

pénztárgép felé, s megrázta a fejét.

- Nem beszélek angolul - mondta határozottan

angolul.

- Sajnálom - szabadkozott Valentin, s hirtelen otthon

érezte magát, mint mikor nem értik. Lehajtotta

a fejét, melyben ha legalább egyetlen németül csengő

szó is kering, nem érezte volna üresnek.

- Honnan jött? - kérdezte váratlanul az asszony,

arca kisimult, szemei mosolyogtak, jól állt neki a rövid

angol mondat.

- Magyarországról - mondta Valentin, s először ejtette

ki száján ezt a szót úgy, mintha valami lehetetlen

távolságról beszélne, ahogy otthon Szibériáról.

- Magyarországról? - csodálkozott az asszony,

homlokán ráncokat húzott a hajtövéig, s oldalt egy

fonott szék keskeny támlájára nézett.

Valentin súlyos semmiket görgetett a fejében, fogalma

sem volt, mit tehet még hozzá, s ő is a fonott

szék karfájára nézett. Szemei előtt lassan forgó földgömb

jelent meg, amelyen jelentéktelen sárga folt

Magyarország, s ahol az ország egész területét letakarja

a főváros piros négyzete. S akkor arra gondolt,

hogy azt mondja, Budapest, de mintha lámpaboltban

kérne más színű lámpát, holott az előbb magyarázták

el világosan, itt nincs semmiféle lámpa.

Olyan egyedül volt, mint wolframszál a tejizzóban.

Ezt csak napokkal később jegyezte föl.

- Hol van Magyarország? - törte meg az asszony a

csendet, föladva a gondolkodást.

- Alig ezer kilométerre, szinte a szomszédban. Keletre.

- Balkán? - kérdezte az asszony, mintha barkochba

játékot űzne szűkös szókincsével, s majd minden

olyan szót megkérdez, aminek köze lehet a földrajzhoz.

Valentint mindig kétségbe ejtette ez a szó, nem

tudta, mit gondoljon róla, mert bár földrajzilag nem,

de az ország állapotát a puha balkán úgy jellemezte,

ahogy a puha diktatúra egykor.

Nem válaszolt, levette a szemüvegét, megtörölte

kézfejével az orrát, s várta a következő kérdést.

- Ó, sajnálom, nem akartam megbántani - mondta

az asszony, de kíváncsisága nem lankadt. - Szóval,

keletre. És, mondja, Magyarországon angolul beszélnek?

- Nem, dehogy - mondta meghökkenve Valentin.

- De hisz ön angolul beszél!? - csodálkozott az asszony.

- Igen, de Magyarországnak saját nyelve van -

magyarázta.

- Igen? - nyílt szélesre az asszony szeme. - És milyen

saját nyelve?

- A magyar - Valentin érezte, nem adott kielégítő

választ.

Az asszony csücsörített, mintha meggymagot készülne

kiköpni, plafonra vetett tekintettel ingatta a

fejét, ahogy saccolni szokás. Magyarországon magyarul

beszélnek. Ez, végtére is, hihetően hangzik.

Mikor Valentin kilépett a boltból, hóna alatt a fehér

kispárnával, az asszony bezárta az ajtót, s úgy nézett

utána, mintha régi szerelmére emlékeztetné a távozó

vendég.