Marnó János

Dies irae - a gondolat vért kíván

Halottak hajnala. Szél dübörög, órám még a nyári idoszámításnál tart, fél három rajta, tolhatom elalvásomat odább, vehetem elo a Podmaniczky Vastag sapkáját, nyári szellemi táplálékaim egyik legdúsabb feltétjét. És feltétlenjét. Dies irae, üvöltöz, csapkod a szél. Podmaniczky és a Harag napja. El tudom képzelni.
Amilyen ildomtalan (hülye, illetlen), azaz idomtalan (otromba, fajankó) vagyok, inkább tudok hinni az örök haragban, mint az örök világosságban, teszem. S esküszöm, ezt nem (csak) jókedvemben mondom. Miért most vettem elo, veszem elo éppen a Vastag sapkát? Tudja a halál, mondhatom. Annyit azért, már e sapka szellemében is, hogy fejétol fázik a halandó... reszket a hideg gondolatától... "Már ha a cipofuzore gondolok, a fejembe megy a vér." Utóbbi gondolatöltést már a könyvbol vettem. Nem kellett magamra vennem, maga húzta a fejembe magát, még a nyáron. Nevettemben jókat verítékeztem a járdaszigeten, ahol a villamost böjtöltem ki, csak hogy nyugodtabban beletemetkezhessem valamelyik szövegbe; buszra, tömegbe nem szálltam. Mi olyan mulatságos a cipofuzos mondatban? Nekem, azt hiszem, az, hogy a hajlongást abszolúte szellemben, szellemképben hagyja, ettol már görnyedhetnékem támad, már megtüdül a vérem. De a korona poén: a'gondolat'; variálom: Már ha a cipofuzore gondolok, gondolatom már vért kíván. A cipofuzotol meg, innentol fogva, akár el is tekinthetünk. A gondolat vért kíván. (Merthogy a gondolattal felvértezni is szokta-vélte volt magát a halandó.)
Mondtam, idomtalanságból is inkább hajlok az örök harag-, mint az örök világossághitre, s persze ezt sem csak önvallomás-rohamomban mondtam: motozott bennem egy másik aprótréfa(!) a véres-cipofuzos szövegbol, megint csak egy olyan, amely így Halottak hajnalán nagyon megelevenül: "Idom sürget." Vérpezsdíto, akármerre-akármire hajlok vele. Tapasztalat-e? nyelvi megelozöttség, hogyne? No és, ha de facto veszély, illetve valódi esély, hogy mind a két módot elmulaszthatom? Idomnek s idomnak egyképpen beinthetek? Akaratlanul, úgy értem? És miért, hogy engem, például, ez az akaratlanság vigasztal? Nyáron már ezt tette, benne a - hogy ne mondjam: rossz arcú - forgalomban, valamint önnön (arcátlan) unalmamban, akaródzások-nem-akaródzások köz-indulataiban. A Vastag sapka: egy léházó hang a fejemben; fix terjedelmekben a legkülönbözobb köz-képzeteket s képzet-közöket rója... Elsiettem. Közöket, képzeteket váltogatva rója - más-más kézenfekvo - nyelvcsavargásait. Túlficamítottam. Utasítom ezért magam A labdazsonglor, pl. A labdazsonglor újraolvasására. Könnyen teszem, nyáron s villamoson már bejegyeztem a 160. oldal lapszélére, hogy "remek". Parabola, pszichokarc, tündérabszurd, minimálnovella. Azután jöjjön A kucsmás ember. Az is egy - cseh csúcsokkal feléro - vastag sapka. Törodés, zúzódás - de a törodés az épülés, a felállás inverziójában is. Az ember bele-(!)törodik a másik ember(képé)be, és idomul más-és-megint-más-napra-kész árnyékaihoz. Eloírja magát, ha kell, napilaponként. Magam ugyan, sóher lévén, nemigen tekingetek napilapokba, de a beleírás örömét-izgalmát el tudom képzelni, plusz a fegyelmet, amit az effajta rendszeresség (elo)írójára ró ki. Hallgatja, így Halottak hajnalán, gondolom, álmában fél füllel legalább o is, ahogy a szél dühödten ébresztgeti, avagy hermészi sarujává! rugdalja feltámadni a napot. Dies irae. Jön fel a Podmaniczky napja.
Madárnak nézni. Ha akarnám, se tudnám leloni a Vastag sapka egy könyvbe-rajba kötött temérdek magas- meg mélyröptu poénját, szemem dörzsölve csupán célozgathatok reájuk, csaponghatok köztük, ujjongva az élménytol: Ez meg ez meg ez is úgy szól (úgy fest, úgy értem), hogy jó is lenni. Zsákutcában, hullámvölgyben - a Vastag sapkáiban éppen nem rossz ilyesmikben találni magamat. "A munkagödörben leomlik egy rög, a víz hangja az árnyékvilágban. Lecsuknám a szemem, de folyton kinyílik. Mégis a vakságra gondolok. Hogy vak a kezem." És így tovább. És csak így tovább, ilyesmire gondolhatok még, mert a Podmaniczky tényleg, az én szememben legalábbis, tényleg vak biztossággal, a szerelmes biztosságával járja a beszédközi rejtekutakat; ha pedig eltéved erre-arra, hangja-nyelve olyankor a legelragadóbb. Tévedésébe (Hullámvölgyébe) nem csúszik hiba; hanem mint egy varázsfuvola csalja együvé, egy társaságba a derült s a borult elmelakókat; és csolakó olvasójuk ott látom köztük magam is. Dereng, hogy otthon lehetek a Vastag sapkában. Szerzot idézem. "Zsírmaszatos horizont az üvegen át, néha a kezemre nézek. Nem érzem, hogy a közelemben lenne."
Hová nem ér el az ember keze! - egy ilyen nap kezdetén erre is rácsodálkozhatunk.
* Elhangzott 1998. november 11-én Budapesten, az Írók Boltjában, Podmaniczky Szilárd Vastag sapka címu, a Palatinus Kiadónál megjelent kötetének bemutatóján.