Podmaniczky Szilárd: A Magritte-vázlatok

Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2008. 111 oldal, 1490 Ft

Bárhogyan vélekedjünk is a képi fordulat létéről és mibenlétéről, jelentéséről és jelentőségéről, az kétségtelen tény, hogy a kortárs magyar irodalom napjainkban egyre gyakrabban érzi fontosnak az információforgalmazás vizuális stratégiáival történő egyre alaposabb szembenézést. E szembenézés megvalósulási módja többnyire az, hogy az adott irodal­mi műalkotáson belül felbukkan egy vagy több olyan elem, amely valamiféle képi ábrázolás szöveges megjele­ní­tésére tesz kísérletet, egyben pedig alkalmat teremt az így felmerü­lő problémákon való elgondolkodásra - alapvetően tehát a képleírás, az ek­phraszisz jegyében áll. Podmaniczky Szilárd legújabb könyvének rövid szövegegységeiben, precíz Mag­ritte-váz­lataiban ez a bevett metódus önálló életre kel: az ekphraszisz elhagyja azokat a fiktív környezeteket, amelyeken belül manapság általában (így nemritkán a Podmaniczky-szövegekben is) felbukkanni szokott, s a megszokott kereteken kívül, önállóan teremt meg egy önmagában is megálló, jelentős, az életmű egészét is új kontextusokba állító műalkotást.

A fülszöveg szerint a szerző, húszéves keresés után, végül 2005 őszén, a svájci Beyeler Alapítvány nagy Magritte-kiállításán találta meg azt a nyelvet, amellyel immár valóban képes lett arra, hogy megszólítsa René Magritte képeit. Visszatekintve ugyanakkor úgy látszik, hogy ez a valóban megszólító erejű nyelv, mintegy előgyakorlatként, már a 2006-os Láthatatlan Szeged című kötetben is ott munkál: a rectón elhelyezett régi szegedi városképeket a ver­són már ott is olyan tömör, rövidke kommentárok kísérik, amelyek (képleírás - történet - sen­ten­tia-szer­kezetük ellenére) a jelen kötet mondataira emlékeztetnek, mutatnak előre, készülődnek. A Magritte-vázlatok című friss Podmaniczky-kötetben azonban (az egyetlen, hangsúlyos kivételtől, a hátsó borítón szerepeltetett Olympia címűtől eltekintve) már egyáltalán nincsenek képek. Maguknak a szövegeknek kell őket megjeleníteniük.

Száz oldal, mindegyik oldalon négy-négy takarékos képleírás: a Magritte-mű címe, keletkezésének éve, majd maximum négy vagy öt mondat, néha kevesebb, összesen cirka négyszáz sűrű, tömény dózis, a szóban forgó művek kronológiájának szigorú rendjében. Jól érezhető, hogy nem folyamatos olvasásra, hanem meditatív elidőzésre szánták a szöveget, valamiképpen azt kellene elérnie, hogy az olvasó olyasféleképpen haladjon benne, ahogyan kiállításon mozog, téblábol egy sokat tapasztalt, kifinomult és az időnek is bővében lévő, de a Magritte-témában nem feltétlenül szakértő látogató.

„Képei felé a cím függőhídján haladok, de a híd lépésenként omlik össze alattunk a látvány illúziójától" - olvashatjuk a fülön. Cím és kép, látvány és szöveg viszonya Magritte művészetének és teoretikus szövegeinek is egyik alapproblémája. A Pod­ma­nicz­ky-szövegek nem titkolják el, hogy a maguk részéről döntöttek: a szöveg, a cím felől közelítenek a képi látványhoz - ám ezt éppen abból a célból teszik, hogy a lehető leghatározottabban felkeltsék e látvány illúzióját, s hogy ezáltal végeredményben fölöslegessé tegyék, mintegy összeomlasszák a hozzá elvezető verbális függőhidat. Szöveg által felkelteni a látvány illúzióját, majd elvetni a szöveges támpontokat. A kép helyére állni, szöveg által helyettesíteni azt, majd, amikor eljött az ideje, félreállni az útból. Áttetszővé válni.

Ha azonban, némiképp kételkedve ebben a platonista-minimalista projektben, alkalomról alkalomra elővesszük a szóban forgó Magritte-képeket, azt láthatjuk, hogy ez a tervezett áttetszőség valójában sohasem lesz teljes, hogy a képekre immár mindörökre fölkerül az őket (előzetesen vagy utólagosan) illuzionáló Podmaniczky-próza vízjele. Már csak azért is, mert a képleíró tömbök szinte mindig egy-egy olyan mondattal zárulnak, amely végezetül - érintőleges, ám újszerű és saját metonimikus kapcsolatokat teremtve - mégiscsak visszakapcsol a címhez, s ezáltal megújult formában, de újraépíti az összeomlott függőhidat. (Például A csábító, 1951: „Csábít a gondolat, hogy a tenger önmagán is elhajózható". 75. o.) A versengés folytatódik. Ez a próza - minden figyelme és tisztelete ellenére - nem fogja egyhamar letenni a fegyvert a képek serege előtt.

A szövegek jelenlétének arányát és súlyát tovább növeli, hogy minden oldal margóján egy-egy Magritte-idézet található. Hatalmas téteket mozgató, hátborzongatóan következetes, aprólékos, súlyos mondatok: ars poeticai alapozású művészetfilozófia a legeslegjavából. Gyűlölet és szeretet, tudomány és művészet, élet és világ, szürrealizmus és festészet, képek és tárgyak, ihlet és lényeg, erő és titok, álom és gondolkodás, cím és hasonlóság, kép és gondolat, konkrétság és lélektan, festés és kifejezés: egy idő után teljesen világos lesz, hogy Podmaniczky mondatai nem csupán Magritte képeivel kelnek versenyre, de Magritte mondataival is. Melyik visz közelebb a képek a megértéséhez - jelentsen bármit is az itt, hogy megértés (vagy az, hogy kép). Nem próza és teória szembenállásáról van szó (ugyan melyikőjük írhatta például azt, hogy „Lássátok kitárulni a kapukat, amelyek elválasztottak a tisztásoktól, ahol a gyönyör az úr.", 51. o.), hanem arról, hogy lehet-e többet, fontosabbat mondani egy képről, mint a leírását, szöveggé történő visszafordítását, hogy nem ez által történik-e meg mindig a kép valódi megértése.

Nem kell aggodalmaskodni: a választ nem kapjuk meg. A 104. oldaltól viszont talán éppen azért következnek Az olvasó vázlatai számára kihagyott üres lapok, felhő-vízjeles keretecskék, hogy aki akarja, képben vagy szóban dokumentáltan is tovább kereshesse azt.

Régóta nem titok (a vissza-visszatérő kritikusi tanácstalanság szinte nyíltan beszél erről a problematikáról): akárhogyan forgassuk is őket, Podmaniczky Szilárd szövegei némiképp mégiscsak gyökértelenek a magyar irodalomban. Egész egyszerűen nincs jelentős magyar nyelvű szürrelista próza-előzményük. Úgy gondolom, jelen kötet, az eddigiek mellett, azzal a haszonnal is jár, hogy felmutat egy olyan előzményt, amely egy szerves hagyomány integráns részévé teszi a teljes eddigi Pod­ma­nicz­ky-életművet. „Gondolkozásomban az a legnehezebb, hogy amikor egy új festményt akarok megalkotni, olyan képet nyerjek, amely minden értelmezésnek, de egyúttal a közömbösségnek is ellenáll." (87. o.). Nos, nem hinném, hogy az efféle Magritte-vallomások ne segítenék nagyban a Podmaniczky-próza újszerű, termékeny kontextusokba történő elhelyezését. A szerző, magyar nyelvű előzmények hiányában, nem más nyelvű szövegekhez nyúlt, hanem egy festőhöz. Úgy tűnik, a képi fordulat hordereje olyan nagy, hogy immár a hagyományhoz való viszonyok lehetőségeit is újrarendezte. Weöres Sándor ma talán nem Ungvárnémeti Tóth László, hanem, teszem azt, Arcimboldo vagy Turner mellé teremtene - a saját jól felfogott hagyománytörténeti érdekében - egy szerzőként termékeny, személyében rokonszenves, imaginatív kolleginát.