Garaczi László:

Eksztatikus monológok
(Podmaniczky Szilárd: Haggyatok lótuszülésben)

Podmaniczky könyve mûalkotás, s mint ilyen, szabad, eksztatikus, bonyolult, és az egészet habzsoló, de van egy dimenziója, ami közelebb áll a racionális megfontolások világához, és így ennek az elemzésnek a módszeréhez is: a szerkezete. Laikusként is tudható, hogy az író általában utólag rendezi sorba az írásait, amivel önkéntelenül is elárulhatja, hogy mi "az egészrõl" a véleménye. Ekkor már õ is kivülálló, aki szerkesztõként kezeli a mûvet - vagy olvasóként (vagy épp értelmezõként). Mikor megpróbál elképzelni egy ideális konstrukciót vagy szekvenciát, ami az adott összetevõknek megfelel, tehetségének valamely más részét mûködteti, mint amivel a szövegek alapanyagát létrehozta. Bizonyos esetekben a címadás vagy a szövegek belsõ megszerkesztettsége is lehet árulkodó, de a kötetegész kompozíciójára föltétlenül érdemes egy pillantást vetni, hisz még rajta érezhetjük az író útra bocsátó, utolsó pillantásának melegét. És ez még akkor is így van, ha a szerkesztésben segítséget kap a kiadó munkatársától, jelen esetben Podmaniczky: Abody Ritától.
Egyszóval megpróbálhatjuk a szerkezet felõl megközelíteni a mûvet, az olvasás természetes, idõbeli linearitásából kiindulva.
A rövid és önirónikus beköszöntõ után "A nyugalmazott" címû kisregény következik, majd "Dózisok Könyve" címmel három ciklusban kisprózák.
A kisregényben egy áttekinthetõ, epikus szerkezetben és regényvilágban jelennek meg azok a motívumok és eljárásmódok, amelyek a kisprózák delíriumos eksztázisában nehezebben azonosíthatók; a kisregény tehát használati utasításként is felfogható a továbbiak olvasásához. A "Dózisok Könyve" elsõ ciklusa, címéhez méltóan ("A tartalom és a forma hármas egysége") az irodalom, a mûvészet mibenlétét firtatja, persze nagyonis sajátos módon, a második ciklus - "Uganda" - mondjuk: elszámol Istennel; a harmadik - "Életrajzom elõképei" - átbillen a nagy témák után egy szelídebb, vallomásosabb világba, (ami nem jelenti azt, hogy idõnként ne vacogna a fogunk), hogy a végén, befejezésként megint rátegyen egy lapáttal néhány olyan erõs írással, amiben az eddigiek tanulságai összegzõdnek.
Mindez egyelõre hipotézis, kimért és száraz leírás arról, ami a könyvben az õrjöngõ szeretetlenség és a kábult hiány szeretnivaló és plasztikus megjelenése.
Vessünk egy pillantást a kisregényre.
Megjelenik egy elbeszélõi pozíció és egy elbeszélõ én, mely az egész könyvre jellemzõ. A szövegek nagy része ugyanis: monológ, és a szövegek egy részében megjelenik a "nyugalmazottnak" valamely mutációja. Ez a beszélõ hõbörög és prézsmitál és okoskodik és panaszkodik és anekdotázik és átkozódik és lamentál a szövegekben, azokban is, amelyek nem monológformájúak: itt mintegy belefúródunk a "hõbörgõ én" tudatába.
Mit tudunk meg errõl a beszélõrõl? Vajon ez a többé-kevésbé körvonalazódó alak, aki megszólít minket a könyv lapjairól, mennyiben azonos a szerzõvel, és mennyiben azonos Podmaniczky Szilárddal?? Egyáltalán hasznos-e ezzel a kérdéssel foglalkozni?
Ez a monologizáló én általában egy középkorú, magányos, pszichopata férfi. A "pszichopata" enyhe kifejezés, nem, ez egy komplett õrült, aki egy lepusztult, világvégi világban, kényszerképzetek és mániák rabságában tengeti életét, mint Beckett figurái. A nyugalmazott éjjeliõr, düledezõ viskójában beteges képzelõdéssel és kényszeres minimálcselekvésekkel tölti idejét, a város lakóinak férgekkel történõ elpusztításáról ábrándozik. E pusztításvágy nem démonikus, hanem a hõsködõ és hazudozó nagyotmondás erõtlen fenyegetõzése, és valami duzzogó, gyermeki sértõdöttségbõl fakad. Egy csizmanadrág és egy Bolond nevû kutya a legközelebbi társai, és úgy tûnik, hogy nagyon régóta nem mozdult ki remeteodujából. A kisregény tulajdonképpeni epikai szerkezete arra épül, ahogy hõsünk kiaraszol ebbõl a zárt, de eszelõs fantáziákkal zsúfolt világból egy "evilágba", ami nem kevésbé különös, de metaforikussága kitapinthatóbb. A kiaraszolás állomásai: hõsünk a pincében csákányt talál, amivel ásni kezd az udvarban, itt csontokra bukkan - (így értesülünk a kutya haláláról, amihez a könyv egyik legsúlyosabb mondata tartozik: "Ott álltam a döglött Bolond fölött.") - , felgyújtja házát, végignézi, ahogy a házból menekülõ férgek és patkányok megtámadják a "háztûznézõben" járó szomszédokat, aztán vándorolni kezd, találkozik valamikori szerelmével, hogy azonnal újból elhagyja, majd egy papra bukkan, aki elveszítette a hitét. A bányató partján búcsúzunk tõlük egy kietlen és néma piknik élõképével.

Ahogy a nõ kihúzza hõsünket az útmenti árokból, hazavonszolja a hátán, forró teával kínálja, és lefekteti, hihetnénk, most hõsünk fogja kihúzni a papot a metafizikai kátyúból, de nem történik ilyesmi, ráadásul emlékezünk egy harminc oldallal elõbbi jóslatra, mely szerint "a fácántollas vadászmester" a tóparti tisztáson fogja felfedezni hõsünk holttestét. A zárókép idillje tehát legalább annyira baljóslatú, mint kietlen.
Hõsünk mégis egy olyan pályát ír le, ami az eszméléssel, a megtisztulással analóg. A töppedt semmittevésbõl és kényszeres szöszmötölésbõl a cselekvés, a kapcsolatteremtés evilágába lép, ami akkor is figyelemreméltó, ha e kapcsolatok a szerelem és a barátság üres emlékei. Tehát nem negatív fejlõdésregénnyel állunk szemben, hanem a fejlõdésregénynek egy végsõkig redukált fajával, amiben a fejlõdést az jelenti, hogy a fõhõs eszelõsségének a szintje (minõsége) megváltozik. ("Felrombolás", mondja Podmaniczky egy interjúban.) Van valami egészségesen üdítõ abban, ahogy hõsünk egy rezignált bölcs nyers õszinteségével baszogatja a hitehagyott kispapot. "Tudtam, hogy bunkó vagyok, de azzal is tisztában voltam, hogy ezúttal csak bunkó lehetek, most ez dukál nekem." A XX. sz-i regények és novellák világában, ha egyáltalán van ilyen jellemfejlõdés (vagy állapotváltozás), akkor a hõs a kezdeti reménytelenségbõl egy kétségbeesett kisérlet árán még mélyebb reménytelenségbe süpped. Itt nem ez történik, de optimista derülátásra sincs okunk. Horizontális elmozdulás a kezdeti kifosztott állapotból egy másfajta kietlenség irányába, mégis mindez pusztán a mozgás életszerû élménye által valami reményfélét sugall. Ugyanezt a titkos többletet sugallja a kisregény megírásának ténye, hisz nem lehet olyan kilátástalanul nihilista szöveget írni, amely a "jól megírtság" okán ne "transzcendálná" önnön semmijét. A rossz világról jó könyvet írni annak a titkos állításnak az álcája, hogy a világ mégsem olyan rossz. Ráadásul nagyonis szembetûnõ az a különbség, ahogy a szereplõk kommunikációs káoszával szemben a narrátor-beszélõ idõnként megszólítani igyekszik az olvasót, ha szkeptikus tónusban is. Beszélgetést kezdeményez a beszélgetés lehetetlenségérõl.
A kisregény nem Podmaniczky Szilárd, szegedi író beszéde, hanem a fõhõs feljegyzései. Ez a narrátor nem azonos az íróval, az is nehezen elképzelhetõ, hogy leírja a gondolatait, (és fõleg megjelentesse azokat a JAK-füzetekben). Tehát az író konstrukciója õ, az írói énnek egy eleven konfigurációja, de továbbra is kérdés, hogy mennyiben az én-bõl növesztett én, mennyiben a szerzõ tapasztalatainak egy sajátos feldolgozása, mennyiben projekció, és mennyiben írói hatások (pl. Beckett) manifesztációja.
Mivel az értelmezésnek ugyan becsvágya, de nem kizárólagos célja, hogy eljusson a szerzõig, a személyiség titkáig, egyelõre ragaszkodjunk a szöveghez.
Ez a szöveg Beckett mellett kortárs magyar szerzõkkel is rokonságot mutat, Esterházy, Hajnóczy, Németh, Szijj, Solymosi, Kemény neve említhetõ. Ha csak a rokoni szálakra redukáljuk, állítható-e, hogy ez egy posztmodern Beckett beszéde? Mi ennek az állításnak a hozadéka?
Beckettre emlékeztetnek Podmaniczky lepusztult figurái és tájai, a monológforma (nem csodálkoznék, ha Podmaniczky majd darabot írna), a szereplõk életének abszurd és kisszerû logikája, valamint a kínzó, de nagyonis megfogalmazott istenhiány. Ez utóbbi viszonylag ismeretlen a legújabb magyar irodalomban, úgy tûnik, hogy ez a "nagy téma" nem foglalkoztatja a szerzõket látványos módon, ellentétben az elõzõ generációval (Esterházy, Nádas, Kornis, Krasznahorkai stb.). Podmaniczkynál a kisregényben és a rövidprózákban is - bújtatottan vagy direkten - ott visszhangzik a bánatos vagy õrjöngõ kérdés, hogy miért nincsen Isten. Beckett negatív teológiájával szemben ez az istenkeresés frivolabb és kevésbé reménytelen. Az istenhiány és a nõhiány egy tõrõl fakad, ama sarkalatos felismerés révén, hogy ha nincs Isten, akkor nõ sincs. Podmaniczky úgy nyilatkozik, hogy "nincs semmiféle világképem, úgy érzem, minden változik bennem és körülöttem is". Az Isten-probléma valamiképp archaikus mozzanatnak tûnik, és egyelõre eldönthetetlen, hogy a Beckett-hatásból származik-e vagy a szerzõ személyes nosztalgiája.
Másrészt Beckett szövegeinek egyenletes stílizáltságával, a nyelv konzekvens lecsupaszítottságával, elidegenedett, atomizált, egydimenziós, kiüresedett figuráival szemben ez a szövegvilág és emberkép összetettebb és egyben szétszórtabb. Podmaniczky alakjai nem üresek, hanem inkább túlságosan is összetettek (ami az ürességnek az izgága formája). Ebbe a tágasságba az is belefér, hogy szerzõ egy kicsit "régimódian" "istenezik". A busongás közhelyei helyett itt egyfajta vitustánc zajlik a téma körül, aminek során a hiány mindig másképp jelenik meg, akár a legteltebb hit formájában is ("A fal").
Podmaniczky világának stilizáltsági szintje meghatározhatatlan: a naturalisztikus leírás egy pillanat alatt elemelkedik szürreális fantáziálásba, ami nem olyan szokatlan, ám nemcsak a "valóságszintek" keverednek, hanem a stilisztikai szintek is, ugyanaz a beszélõ vagy szereplõ egyik percben választékos sõt finomkodó irodalmiassággal fejezi ki magát, hogy aztán vad argóban törjön ki, majd a tudomány, a szakzsargon, a beszélt köznyelv is terítékre kerül, akár egyetlen megszólaláson, egy mondaton belül. ("Annyira még nincs bedurranva az agyam", mondja pl. Isten szolgája váratlanul.) Tömörség és locsogás, melankólia és agresszió váltakoznak. És az a jellegzetesen idiotisztikus logika és mesterkélten körülményeskedõ kifejezés, ami annyira jellemzõ Podmaniczky humorára. A papnak az úton kificamodik a bokája, és mikor rámenõs hõsünk futóversenyre hívja ki, így hárítja el a szives invitálást: "Jobb, ha most nem futunk egy darabig, mert bizonytalanná vált a lábam, és ha megint rálépek egy fûcsomóra, talán komolyabb bajom is lehet, mint az elõbb". (Mintha a Monthy Python Röpülõ Cirkuszának a dialógusát hallanánk.)
Itt nem egydimenziós tudatok hadoválnak, hanem egy százdimenziós össz-tudat cikázó szövegkáoszával szembesülünk.
Jól mondja Csontos Erika a könyvrõl szóló kritikájában, hogy "Olykor mintha egy egész városnyi lény zsúfolódna egyetlen írásba." Ez az individuum nem "atomizált", hanem egy áttekinthetetlenül bonyolult civilizációs háló rezgéspontja. Dezorientált és azonosíthatatlan, idegszálai összekuszálódtak, stílusa radikálisan eklektikus, beszédhelyzete és nézõpontja bizonytalan és variábilis. (Talán az sem véletlen, hogy könyvpéldányom elsõ olvasásra atomjaira hullott szét.) Posztmodern terminológiával: a nyelvjátékok szétszóródása, disszemináció. (Lukács György tán azt szuszogná: az egyedi totalitás szintézisének lehetetlensége).
Mégis pontosan érzékeljük, hogy mindezt egyvalaki mondja, egy szájból süvítenek elõ, egy indulatból születnek, egy svungból rendezõdnek el e töredéktudatok töredékvilágai. A "városnyi lény" egyetlen tudatból rajzik elõ, mint a "nyugalmazott" férgei a lángoló ház pincéjébõl. (A lapszámozás pedig megakadályozza, hogy végképp a káosz, és a posztmodern könyvkötõ legyen az úr.) Ez ugyan nem "a totalitás szintézise", de a "partikularitás kohéziója", (ha szabad ilyet mondani).
Nemcsak a stílusok, a mûfajok is keverednek, pontosabban a mûfajok persziflázsai. Krimi, vallomás, anekdota, abszurd egyperces, kisregény, blõdli kavarognak elõttünk, de a legkuszább szövegtesten is "átvéreznek" a "nagy témák", az istenszûke, énszûke, nõszûke, az orgiasztikus szeretetlenség. Néhány példamondat.
"...minden egyes szó, mondat saját szabadságát keresi."
"Kész a világ. Te erre, én arra."
"Tehát mostmár modernek vagyunk. De azért mégiscsak szenvedünk."
"Nincs mit tervezgetni."
"Amerre álltam, elhajítottam a kulcsokat, nem egyenként, egyszerre mindet."
"...az elmondás biztonsága már nincs."
"Nem tartozom sehová, ezért nincs bûntudatom."
Novellacím: "A véletlen mûve."
"Érdemes bolyongani, csak tudni kell, hogy mi a bolyongás."
"Csak egy dolog dühített, de az ötletszerûen."
Most vizsgáljuk meg részletesebben a "Dózisok Könyvének" három ciklusát. Hipotetikusan és nagyvonalúan a ciklusok beállítottsága: mûvészetkritikai, metafizikai és vallomásos.
A "mûvészetkritikai" irányultságú ciklus kilenc szövegbõl áll, és az elsõ négy valóban az írói önreflexió jegyében született, persze ne gondoljunk szabályos kisesszékre, "a mondat születése" továbbra is szeszélyes szabályoknak engedelmeskedik, a tónus egyszerre érzéki, irónikus és töprengõ. Az elsõ szöveg mintha az ihlet irracionalitásáról szólna ("Sajnálatos, hogy ezeknek a pillanatoknak az átültetése csak szavakban képzelhetõ el. Mert ha volna más módja, sokkal szerényebben és szelídebben kellene magyarázkodnom."), a második a mû, a valóság és a véletlen egybemosódásáról, a harmadik arról, hogy az író "nem utazik...a szerkezetre, hisz az õbenne már lényegileg vagyon", mégpedig a szívében, a negyedik pedig egy koncept, ami az olvasót froclizza, a "befogadással kapcsolatos szkepszisét tematizálja".
A következõ darabokat tekinthetjük az elõbbiek demonstrációinak is, de mindegyikban megcsendül (megzörren) a tétel fõtémája, hangsúlyosan jelen van a szöveg írója, és hajlamos viszonyba kerülni a szövegvilággal vagy az olvasóval. Az esztétikai önreflexión kívül a ciklusra és a kötetegészre is jellemzõ motívumok bukkannak fel, úgymint az a vissza-visszatérõ kényszerképzet, hogy az elbeszélõ énnek szétlövik az agyát, aztán a földhöz lapulás, az eltemettetés, és a földbõl kiforduló sárga csontok és koponyák látványa. A nõk drasztikusak, a hangnem kétségbeesett és ordenáré. Szabad, megfontolások nélküli rendszertelenségben fröcskölnek egymás után a mondatok. Az ötödik szöveg sztorija egy sajátos szerelmi háromszöggel kapcsolatos, ahol az elbeszélõnek azért kell "lenyúlnia" a csajt, hogy az végre valahára fejbe lõje; a következõ írásokban azonban már nem találunk ilyenfajta megnyugtatóan történetszerû fogódzóra sem. Idõnként azonosítható egy archaizáló nyelv, valami rokokó téboly, de egyébként törmelékbõl épít tornyot a képzelet. Mintha egy olyan írót fordítana "kapásból" a szerzõ, aki a fordítás közben folyamatosan újra írja az eredeti szöveget. A "kapásból" kifejezés jelzi, hogy a töredékesség ellenére a szövegek iszonyatos lendületben vannak, ezért nem érezzük fárasztónak, hogy rekonstruálhatatlan az õseredeti, egységes alapszöveg és "alapvilág" (ha egyáltalán van vagy volt ilyen).
"Néhány szó az értelmetlenségrõl: folyó, óvszer, szarmaták és klisé bizonytalan nemiszervvel."
"Elveszett a világképem, azt hiszem, kilötyögött a fejembõl."
Az utolsó elõtti szöveg, a "Lassított várakozás" eszelõs rángása esélyt sem ad a "fõtémának", az esztétikai önreflexiónak, hogy aztán az utolsó viszont egy szabályos ars poeticával álljon elõ.
"Ez az a pillanat, mikor minden egyes szó, mondat saját szabadságát keresi. Nem tartozom értük felelõsséggel, csupán eszköz vagyok létrejöttükben; dobálnak, játszadoznak velem és közben véresre karmolnak. Én inkább dokumentumoknak tartom õket, már amennyiben ez érdekel valakit. Mindent a semmibõl kell elkezdeni, abban a pillanataban, mikor nem vagyunk alávetve elõre meghatározott mértékeknek és kritériumoknak, ekkor szabadon bolyong a világ, mint a por a világegyetem keletkezése elõtt, és csak önmagán múlik, hogy ebbõl összeálljon egy önfenntartó rend..."
Podmaniczky könyvének, de talán az egész modern kultúrának ez az egyik fõ kérdése: milyen lehet az az "önfenntartó rend", mely létrejön a múlt romjain, a káoszból, - egyáltalán helyes-e rendnek képzelnünk, egyáltalán szabad-e ezt a kérdést feltennünk, azzal áltatva magunkat, hogy megválaszolható?
Ennek az utolsó, hosszabb írásnak átvezetõ szerepe is van a következõ ciklusba, az utolsó bekezdések Isten léte mellett teszik le a voksot: "fûzz Istenhez bizalmat", "õ van az", "áthallatszik ide az õ szíve".
De ne reménykedjünk, mert az "Uganda" címû második ciklus elsõ írásának az alcíme: "bevezetés a pokolba". Azt írtuk, hogy ez a ciklus Istennel vitatkozik, ami leegyszerûsítés, de kétségtelen, hogy a "téma" rendszeres felbukkanása mellett a ciklus eleje és vége par excellence foglalkozik a "problémával". Az eleje a szkepszis, a vége a megtérés lehetséges állapotát kínálja. Kérdés persze, hogy milyen komolysággal és hitellel. Az a benyomásunk, hogy a hitetlenség kínja, és a megtérés révülete egyaránt véres komolysággal jelenik meg. Mintha ennek a bizonyos "mozaikos személyiségnek" egy-egy oldala mutatkozna meg, de nem a töredéklét frusztráltságával, hanem teljes odaadással azonosul a hiány vagy az egyesülés lehetséges állapotával. Az eklektika nemcsak a különféle stílusok keveredését jelenti, hanem a beszélõ személyiségének összetettsége révén azt is, hogy az irónikus keveredik a névértéken veendõvel, hogy az iróniának az a technikája, mely elfogadhatatlan szélsõségek egyidejû állításával kritizálja ezen szélsõségeket, nem feltétlenül érvényes, mert a szöveg szándéka éppen ezen szélsõségek egyidejû létezésének állítása. A ciklus utolsó szövege ("A fal") egy szabályos confessióval zárul (ahogy az elsõ ciklus végén egy szabályos ars poeticát találtunk). Az elõzmények gyilkos anarchiája után nehéz elfogadni ezt a váratlan fordulatot, csapdára, vagy írói kisiklásra gyanakszunk, de lehet, hogy egy újfajta, összetett elbeszélõi személyiségkép nevében ezek a direkt ajánlások komolyan veendõk. (A káosz a rend elemeivel növeli hatásfokát.)
Tandori azt írja, hogy Podmaniczky prózája "antikarteziánus próza". Mit jelenthet ez? Pusztán annyit, hogy irracionális? Descartes szkepszise a gondolkodás bizonyosságán szenved hajótörést, a cogitoból építi fel a világot, és "bizonyítja be" Istent. Gondolkodás van, ez biztosnak látszik, de hogy miképpen következik ebbõl a létezés, az már homályosabb. A "cogito"-ban el van rejtve egy igazolatlan létezõ, az én; a "cogito ergo sum": tautológia. A gondolkodás tényébõl nem következik semmi a létezõkre vonatkozóan, a ki gondolkodik? kérdésére nincs válasz. A gondolkodó vagy beszélõ én léte Podmaniczkynál kellõképpen szétszórt, ez a gondolkodás nem is törekszik arra, hogy szubsztancializálja magát, hogy definiálja a beszélõt, vagy a beszédet, de a gondolkodás, a nyelv mûködésének konstatálásán túl azt is regisztrálja, hogy nagyon hiányzik neki Isten (és egy nõ). A személyiség felbomlott, igazolhatatlan, de Isten hiánya (vagy léte) megmaradt, mint legerõsebb, legtestesebb érzékelés és állítás. Ahogy Descartes-nál a gondolkodás tapasztalatának megfellebbezhetetlensége a biztos kiindulási pont, úgy Podmaniczkynál a hiány, és egy "nagy elbeszélés" (Isten), mint megfellebbezhetetlen "beszédtéma" a kiindulási pont. E "beszédtéma" kizárólagos fontosságának "claire et distincte" belátása idõrõl idõre valamiféle bizonyossághoz juttatja a beszélõt (vagy mondjuk megnyugváshoz); illetve az ehhez a témához kötõdõ motívumok rendszeres felbukkanása is ennek köszönhetõ (ölés, csontok, szexus, ima stb.). A kétely maximuma részbizonyosságokra bomlik. "Rész"-en itt a személyiség egy pillanatbeli konstellációjának harmóniáját kell érteni. Tehát azért nevezhetem antikartéziánusnak ezt a prózát, mert nem jön létre összefüggõ gondolatsor a kétely-bizonyosság-hit pillérein, bár ezek a motívumok szervezik a szöveget. (Talán nem is jöhet létre, egyszerûen azért, mert Descartes filozófus, Podmaniczky meg író.)
A "nem hiszek Istenben, így születtem, kint vagyok" típusú állítások mellett a ciklus elsõ szövegei azonnal felvonultatják az író kedves motívumait. A pokolraszállás kezdõ szövegének megszólítottja a "koponya", majd nemsokára (a harmadik egységben) a "parancsnok" a beszélõ fejéhez szorítja a pisztolyt. Talán annyi a változás, hogy ezúttal hõsünk nem a földön hever, hanem egy rozsdás vaságyon. (Háttérinformáció: Podmaniczky Szegeden lakik, ahol mostanában sokat lövöldöznek, ablaka temetõre néz, de a lakás az ötödiken van, ahonnan az ember mindig levágyik a föld közelébe - mindez persze csak játék és adalék.)
A ciklus 14 szövegében ismét kétféle alaptípust azonosítunk: egy "fabulázót", ahol kibogozható valamiféle történés, és egy "mondatozót", mely inkább verspoétikai dimenzióban mozog; másképpen: egy "világszerû" és egy "szövegszerû" eljárásmódot. A "fabulázóban" szilárdabbnak tûnik a beszélõ és a megszólított pozíciója, követhetõ valamilyen vékonyka vagy töredékes eseményszál, de a felvillantott világ titokzatos és emblematikus. A szent (vagy démoni) és a profán egybemosódik: az ördög végülis az ösztöndíjas pokolraszálló könyvszekrényébe vágja fekete villámát. Egyes szövegekben a "nyugalmazott" minimálcselekvésekbõl felépülõ világára ismerünk ("Kanyar").
A "mondatozó" szövegekben egy áradó tudatfolyam görgeti magával a csillogó törmelékmondatokat. Itt csak egyetlen logika mûködik, a gravitáció logikája, a szöveg megállíthatatlanul hömpölyög a vég felé, egyfajta "vad befogadásra" késztetve az olvasót. A mondatok ritmusa, költõi eredetisége, pontossága egy olyan tulajdonsággal párosul, amit a megszólalás rendkívüli szabadságfokának nevezhetünk. Szabadság a tabuktól, szabadság az esztétikai megfontolásoktól, szabadság a közhelyektõl, a kiszámítható megoldásoktól; és az a ritkán elõforduló "szabadságképesség", mely a tudat (vagy a nyelv?) mozgását a legradikálisabb direktséggel, transzponálás és deformálás nélkül, "azonnal" képes megmutatni. A szövegek hersegõ és nyers frissesége azt sejteti, hogy Podmaniczky nem sokat bíbelõdik utólagos megmunkálásukkal. Itt futnak elõttünk a mondatok, in statu nascendi, a világrajövés intenzív misztériumában. Egy tudat müködésének lehetünk közvetlen tanúi, mely az ezer lényhez, mely benne nyüzsög, ezeregyediknek behívja az olvasót is. A nyelv és az Én elválaszthatatlan, és ha a nyelv önmagát gerjeszti, ha rím- vagy közhelykényszere van, az is egylényegû a tudattal. Van valami nem racionalizálható bizonyosságunk arról, hogy ez a beszéd: igazi, nem az igazság értelmében, hanem hogy a kimondás vagy a leírás pillanatában azonos önmagával.
Amilyen szuggesztív önmegfigyelésre képes, annyira kétségbeejti a beszélõt az, amit megpillant. (Két-ségbe ejti az énelhasonulások sokasága.) A "Pocsékul üzemelek." letargikus megállapítása dührohamba fordul, féktelen ordítozástól visszhangzik a könyv. Ha nincs Isten, nincs Én, nincs Nõ, akkor mi ez a nyüzsgés, mi ez a fekete karnevál?!
Aztán a világvégi átkozódást váratlanul valami lazább, rejtõjenõs hangvétel oldja: a "Karmonádli, ami a politika" címû írás kocsmazsánere különös kémtörténetbe torkollik.
A legelszabadultabb írásokban az érzékelés káosza és a nonszensz világlátás mellett a deszemiotizálás, a jelentéselfajulás avantgard technikái is felbukkannak, de a mondat épsége formálisan megmarad. A kifejezés, az artikulálás õrjöngõ vágyának, és a szubsztanciátlanság tudásának feszültsége "elgörbíti" a jelentést. (A klasszikus elõd Erdély Miklós.) "Portugáliában ma viszonylag legelnek."
Vagy: "A tüdõmet meséld ki, tavaly!"
De ez a szöveg is az Istenhiányba konkludál: "Nincsen túlvilág. Egy vonat van. És nincs erõnk kidobni a kalauzt."
Hogy a záródarabban aztán révülten megtérjen Isten kebelére ("A fal").
A záróciklus ("Életrajzom elõképei") 17 szövegében több az összefüggõ történet, és kevesebb az eszelõsség. Néhány darabban a "nyugalmazott" élethelyzetére és beszédmódjára ismerhetünk, de mintha már túl lennénk azon a bizonyos "horizontális elmozduláson", kevesebb az átkozódás, több a flegma belátás, a türelem. Az utolsó három próza kulcsfontosságúnak tûnik az egész kötet értelmezésének, és az alkotói személyiség titkának szempontjából. (Errõl még mindig nem mondtunk le?) Ha a kötet elsõ felének inkább színházi az aurája, itt mintha filmes vagy forgatókönyvírói szemmel néznénk a világot, mely éppen ezért hidegebb, medializáltabb, montázsszerûbb és burleszkebb. Mintha a fogyasztói kultúrának az elvont-groteszk kritikája is megszólalna.
Az elsõ történet egy (poszt)modernizált Örkény-egyperces: hõseink fülhallgatókat és heavy metal kazettákat szállítanak az apácakolostorba.
A következõkben a "nyugalmazott" jelenik meg különbözõ helyzetekben, hol gátõrként (aki széttöri a borosüveget, akár a kisregényben, de itt már nem vérzi össze magát), hol pedig hoppon maradt biciklitolvajként, aki azért szõ nagyívû terveket, hogy tükröt vehessen, amiben végre jól megnézheti magát. Felbukkan a lõfegyver-motívum; majd a transzcendencia-kérdés is, de kiegyensúlyozottan tárgyszerû hangvétellel: a hit emberei nem hiszik el, hogy hõsünk köve a Pernasszusról való, de hõsünket ez immár nem dúlja föl.
A túlzott tárgyszerûséget ellensúlyozandó a narrátor idõnként kiszól a történetbõl, kommentárt vagy prológust fûz hozzá, esetleg megdicséri az olvasót, hogy kibírta idáig. A "Békecsont" címûben (csont!) a narrátor mintegy dialógusba keveredik a történettel - "Egy szavunk se lehet, mi csináltuk ilyennek" - a kommersz és örömtelen társasutazás során az esti flört szürreális hallucinációkba torkollik. (Itt megjegyzendõ, hogy a szereplõkkel idõnként elõfordul, hogy határszituációba kerülvén, állatok rajzanak köréjük a semmibõl, amit Csontos Erika "Szent Ferenc effektussal" magyaráz, én inkább az "animalitás" intenzív iszonyataként érzékelek.)
A "Testet csak elkeseredésében ölt az ember" címû opuszban a narrátor stabil pozíciója áll szemben a parabola tanulságával: a személyiség és a nemiség elõjel nélküli becserélhetõségének tapasztalatával. A következõ darab ("Sár") az elõzõ inverze: a világ feltöltõdik valami mindent elárasztó egynemûvel.
Már azt hihetnõk, hogy szerzõnk "lenyugodott", de a következõk alaposan ránkcáfolnak. Egy asszociációs szösszenet után (motívum: forgótár) "A kis kazán hevében" újból a testbe rontott lélek hörög irtóztatón.
A "Citromjós, Pajtás!" összegzõ jellegû darabnak tûnik. "Mondatozással" kezdõdik (motívum: Isten, csontok, összekuszált idegszálak), kiszól dicsérõleg a hûséges olvasónak, majd megismerkedünk egy helyzettel, amiben a "nyugalmazott"-szerû beszélõ a barátjával folytat épületes társalgást (talán épp a hitehagyott pappal?), (motívum: startpisztoly, éjjeliõr, kutya). A szöveg egy alkotáslélektani kisesszével zárul, aminek a lényege talán az, hogy a mondat születése szerencse, kegyelem és véletlen mûve.
Kulcsfontosságúnak tûnik az utolsó elõtti, "Életrajzom elõképei" címû szöveg is, amely gyermekkori emlékmorzsákat fûz fel egyetlen mondatra. A mondat kezdet- és végnélkülisége arra utal, hogy az "elbeszélés" folytatható, sõt talán az "írói továbblépés" egyik lehetõségét jelenti. Fölmerül a kérdés, hogy az emlékképek problémamentesen köthetõk-e a szerzõ személyéhez, az õ személyes emlékei-e vagy ez is egy "gerjesztett" szöveg, narratív szerepmondás. Ha "A fal" címû szöveg hitvallását elfogadtuk "eredetinek", akkor most könnyebb a dolgunk, a kötetben sokszor felbukkanó "nyugalmazottal" szemben itt nagyonis valószínûsíthetõ, hogy az író maga beszél. A szöveg nyugodt, tényközlõ hangvétele, lazán megformált, dokumentarista irodalmiassága, közvetlensége és realizmusa egyedülállóvá teszik a kötetben, és azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy valami többet, "személyesebbet" is megtudunk a szerzõrõl, mint amit eddigi alteregoiban megmutatott. E kísérlet meglepõ eredménnyel jár, mert a gyermekkori emlékekben sorra felbukkannak azok a motívumok, amiket eddig is jellemzõnek véltünk: "a szokásos napi imádkozást is elhagytam", "a föld még hideg, nem szabad ráfeküdni", "egy alföldi gyereknek ne legyen tériszonya?", "Haynau tetszhalott volt, amikor másik nyugodalmas gödörbe plántálták át, kiderült, hogy félig megette magát", de csúzlizásról és lõdombról is szó esik. Ugyanakkor fájó szívvel be kell látnunk: nem bizonyítható, hogy a motívumok pszichoanalítikus genezisére bukkantunk e "múltfeltáró" szövegben, hiszen lehet, hogy a jelenbeli beállítottság találja meg a neki megfelelõ mozzanatokat a memória síkján. Csak megerõsítést nyerhetünk, hogy nem tévedtünk nagyot, mikor a korábbi szövegekbõl ezeket a motívumokat találtuk kiemelésre érdemesnek. (Más kérdés, hogy vajon mátrixba rendezõdnek-e ezek a motívumok, valószínûleg: nem.)
A kötetzáró szöveg ennél enigmatikusabb. A motívumokon kívül mintha az eljárásmódok is összegzõdnének, és az életprobléma, aminek megfogalmazását várhattuk a könyvtõl minden eddiginél szuggesztívebben kívánna megjelenni. A szöveg visszatérõ zsolozsmája a "Sári és a Férfi és a Nõ" az "Atya, Fiú és a Szentlélek" analogonja. Mintha a szöveg problémája az lenne, hogy lehet-e imádkozni, és ha igen, hogyan. A "ki beszél?" kérdésére azt kell válaszolnunk, hogy régi ismerõsünk, a "nyugalmazott", esetleg pap barátja. Az eksztatikus "mondatozás" után (motívum: a nõ, aki egyetlen éjszaka alatt szabaddá tesz), egy rejtélyes történet részesei leszünk: megjelenik a Másik, akivel hõsünk a szokásos módon lép kapcsolatba: belerúg. Különös párbaj következik a láthatatlan Idegennel. Jákob birkózik az Úrral, "Zwei kampfende Gestalten", ahogy a borító tusrajza mutatja. Közben újra és újra a sajátos ima (vagy mantra) "az utazók életéért". Majd a "kiszabadulás": "Minden ablak a világra néz, az ajtó is. Jó, akkor veled megyek. Föltépem az összes ablakot, megnézem, van-e valaki a sötétben." Ez az a bizonyos kimozdulás a világ sötétségébe, amirõl a kisregény kapcsán azt mondtuk, hogy nem az életprobléma megoldása, hanem az életprobléma cselekvés általi átfogalmazása. Annak felmutatása, hogy a kifosztottság nem jelent abszolút szabadsághiányt. Az utolsó mondatokban az az erõ lüktet, mely tudja a véget, de élvezi önnön mûködését, és hallgatni is tud, ha a "hallgatásod féltés".
Ezek a mikroelemzések nem a szövegek "megmagyarázására" törekedtek, hanem arra, hogy összbenyomást közvetítsenek. El kell ismerni, hogy a kötetegész szerkezetének vizsgálata, amitõl tanulságokat vártunk, részleges kudarchoz vezetett. Azon túl, hogy a kisregény könyv elejére helyezése megkönnyíti az olvasó dolgát a továbbiak értelmezésében, és hogy a ciklusok eltérõ tematikai irányultságúak, a szerkezet "egynemûnek" (és egyben végletesen kaotikusnak tûnik). Az egész mûre való rátekintés, illetve a beszédmód és a motívumok elemzése több tanulsággal szolgált. A mû "életproblémája", ha van ilyen, ezekkel a motívumokkal írható körül, és nagyonis tradícionális kérdést vet fel: lehet-e a végesség tudatával élni? Lehet-e élni Isten, szeretet, beszélgetés, én és világ nélkül? A kérdésre a válasz a könyv maga, ez az eszelõsen megformált káosz, mely egyszerre mond nemet és igent.
Az "alkotói személyiség titkáról" se tudtunk meg sokat. A mûben megjelenik egy halványan körvonalazódó alak, akit a szerzõ maga elé tart, hogy elmondhassa tapasztalatait a személyiség ellehetetlenülésérõl. Ennek az ellehetetlenülésnek a formája az atomizálódásnak és a szétszóródásnak valamilyen keveréke. Podmaniczky Szilárd valószínûleg egy nagyon kedves és szemérmes mackó, akiben pokoli indulatok füstölögnek (az elõbb tárgyalt életproblémával összefüggésben). A "nyugalmazott" maszkja lehet az a szûrõ, amin keresztül ez a formátlanság (énhiány) artikulálódik. A formát adó maszk mögött nincs semmi, csak a semminek az eszelõs mondása.
Úgy hírlik, az elhallgatás folyamata befejezõdött, elhallgatott a nyelv, a mûvészet megfosztatott metafizikai feltételeitõl, a dekonstrukció eljutott nemcsak az ábrázolás, de az alkotó szubjektum személyességének nullfokáig, meghalt a szerzõ. Nagyvonalú filozófiai párhuzammal: Nietzsche leválasztja az emberrõl Istent, és ezzel a világot, Freud a tudatalatti és tudatfeletti fogalmával az individuum fogalmát a tudatra illetve az öntudatra szûkíti, míg a szubsztanciamegvonás folyamatának végpontjaként Virilio kijelenti, hogy "az öntudat: konstrukció". Ezzel az ember "kámforrá változik", mint ahogy a ma filozófiája, úgy tûnik, nem antropológiai, hanem kultúrfilozófiai irányultságú.
"A rombolásban nagy örömömet lelem, találom", mondja Podmaniczky.
Vagy: "...sem Istenben nem hiszünk, sem abban, akivel beszélni lehetne."
Ami maradt: a törmelékek közti babrálás szabadsága, a channel-surfing (a távkapcsoló-nyomogatás tébolya), a kiváncsiság, a türelem, a nevetés és a kín.
Ez az "informatikai személyiség" definiálhatatlanságának tudatában is õrzi a veszteség fájdalmát. E veszteség: Európa, a szabad és erkölcsös individuum ideája, az emancipált ember. Az emancipáció, mint kritika, úgy tûnik, magát az alanyt is felszámolta, legalábbis mintha ez a balsejtelem gyötörné a filozófiát.
Nincs, aki beszéljen, és nincs mit mondjon, és amit mondana, közölhetetlen. A mûvek ennek a helyzetnek a demonstrációi. Kíméletlen koncentrációval kerülik a jelentésadás csapdáit. Bár ez a beszéd- és gondolkodásmód tragikus határhelyzetben áll: az önfelszámolás logikus késztetésének feszültségében, mégis többet igér (azzal, hogy nem igér semmit), mint a semmitmondásba dermedt tradíció. Ugyanakkor egy pillanatig sem hiheti azt, hogy bárhová eljutott vagy bármit megoldott. Nem muszáj eljutni valahová, de a "nem-eljutás" attól még eredménytelenség. Deffenzívából nem teremthetõ önismeret. Könyveink a közönség számára olvashatatlanok.
A "posztmodern léhaság" ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy e tragikus felismerések ellenére, sõt valamiképpen azokat demonstrálandó, mégiscsak születnek mûvek, vagyis "az élet (vagy a mûvészet) nem hagyja magát legyõzni".
Podmaniczky könyve egy ilyen típusú, "heroikus" vállalkozás.