Kolozsi Orsolya

Minden lehetséges

Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd

Annak, aki kicsit is ismeri Podmaniczky Szilárd korábbi írásait, feltehetõen meglepetést okozott a Palatinus kiadónál tavaly megjelent, különös címû szöveg. A Két kézzel búcsúzik a leopárd látszólag letér a korábbi epikus szövegek által kijelölt útról, melyet a vers és a próza közt egyensúlyozó rövid írások jellemeztek. A Haggyatok lótuszülésben2, a Megyek egy kört az alvázon3 szövegeinek meghatározó sajátsága, hogy egy-egy ötlet, gondolat, vagy kép jóval fontosabbá válik, mint az oksági összefüggések, a tér-idõ kontinuitás, a racionalitás, a kifutás, és ennek megfelelõen, hagyományos értelemben vett, kerek, lezárt történetekkel nem igen találkozhatunk. Így van ez a Vastag sapka4 címû tárcagyûjteményben, de még inkább megfigyelhetõ az 1999-es kötetben, a Képlapok a barlangszájból5 esetében. Az ebben olvasható “képlapok“– melyek egy-egy látványt, gondolatot örökítenek meg – már egyáltalán nem történetek, hiszen itt a történetnél fontosabb a mondat, de még ennél is fontosabb a kép, a vizualitás.
Ezen fontosabb állomások után megjelenik a legújabb szöveg, és radikális változtatásokat produkál, szakít a korábbi szövegekkel, és talán felül is írja azokat. A legelsõ adalék, amely ezt az értelmezést erõsítheti, az a nagyon határozott mûfajmegjelölés, melyet a belsõ cím alatt zárójelben olvashatunk. Ez a határozottság kétségkívül szemben áll Podmaniczky ezt megelõzõ szövegeinek egyik meghatározó jellemzõjével, a mûfaji besorolás problematizálásával, hiszen a szövegek azáltal, hogy a megszokott keretek között nehezen meghatározhatók, implikálják a mûfaji meghatározás lehetségességének, illetve szükségességének kérdését. Most azonban megkapjuk a meghatározást, és a szöveg meg is felel ennek, valóban regényt olvasunk. A regény mûfaj definiálhatatlansága természetesen nem tesz lehetõvé ilyen egyértelmû állásfoglalást, de az talán bátran állítható, hogy a befogadók nagy része által a regénnyel szemben támasztott elvárásoknak megfelel. Jól elkülöníthetõ fejezetekre tagolódik, valamiféle történetet is körvonalaz, árnyaltan ábrázolt szereplõkkel dolgozik, átlátható összefüggéseket teremt. Elsõ látásra nem igényli azt az aktív, konstruktív befogadói magatartást, melyet a korábbi szövegek vagy a kanonizálódó kortárs próza írásainak legnagyobb része. A referenciális olvasási stratégia számára nem bevehetetlen. De vajon megállhatunk-e itt? Véleményem szerint hiba ezt az értelmezést mûködtetni, és azt állítani, hogy a Két kézzel búcsúzik a leopárd szakítás az elõzményekkel, azaz egy hagyományosabb, olvashatóbb mûfajhoz való egyszerû visszatérés. Ezzel szemben védhetõnek tartom azt az olvasatot, melynek értelmében a látszólag hagyományos regénykeretek között viszi tovább a korábbi kötetekre jellemzõ kételkedést az epikai szubsztanciát illetõen.
A huszadik század folyamán a magyar irodalomban (is) alapjait érintõ változásokon esik át a próza. Egyesek szerint már a Nyugat szerzõi megalapozzák azt a folyamatot, melynek során az epikus szövegek egyre inkább metaforikussá válnak. Mészöly Miklós munkásságának már meghatározó része ez a tendencia, mely Esterházy és Nádas szövegeiben, az irodalomtörténet-írás szerint 1986-ra datálható prózafordulat idejére “tetõzik”, és talán napjainkig a legnépszerûbb, s valósul meg különbözõ formákban. A metaforikus próza6 legáltalánosabb jellemzõi az egyvonalú, elõre tartó cselekmény átrendezõdése, a tér- és idõviszonyok áttekinthetetlenné válása, a reflexivitás, a megszokott struktúrák felbomlása, az asszociativitás hangsúlyossága, mely jellemzõk a létezõ világ egyértelmû leképezhetetlenségét szemléltetik, s ennek megfelelõen új olvasási stratégiákat generálnak.
A fentieket alapul véve a Két kézzel búcsúzik a leopárd nem interpretálható metaforikus regényként, de észre kell vennünk, hogy szándéka ugyanaz: a korábban érvényesnek vélt kategóriák megkérdõjelezése. A borítón olvasható, a szövegbõl kiragadott idézet talán segítségünkre lehet: “Ott ér véget az élet, amikor már nem történhet meg veled bármi.“ Az idézet szellemében mûködik a szöveg is, hiszen mindvégig érezhetõ, hogy bármerre kanyarodhatnak az események, bármely téma kapcsán elõkerülhetnek a regényre igen jellemzõ asszociatív, szinte vég nélkül áradó eszmefuttatások, gondolatmenetek, és mintha csupán a véletlen alakítaná a történet menetét, a különbözõ elemek sorrendjét. A különbözõ események a befejezés szempontjából nem funkcionálisak, a szöveg nem teleologikus, nincs kijelölt célja, amerre tart, inkább csak keresi kimenetelét, ami azonban bármi lehet. Megmarad a szabadsága, minden egyes mondatnál megvan a lehetõsége, hogy másfelé vegye az irányt, nincs hangsúlyos rész, minden részlet egyformán fontos lehet, s az ebbõl adódó szabadságot a befejezés sem szûnteti meg. Ezt a narratív sajátosságot érdemes közelebbrõl szemügyre venni. Bár Peter Brooks Freud alapján az elbeszélõi narratíva egy lehetséges modelljét igyekszik felállítani, s tanulmányának7 fõ kérdése az ismétlés szerepe, a történet kezdetérõl és befejezésérõl alkotott elképzelései talán mégsem lesznek tanulság nélküliek. Brooks véleménye szerint az elbeszélés fõ alakzata a metonímia, a szintagmatikus kapcsolatban jelentkezõ szomszédosság trópusa, ennek következtében az elbeszélés bármiféle interpretációja idõt vesz igénybe. A befogadó az olvasás során mindvégig jelentést keres, s különös vágy hajtja az elbeszélés végéig, ahol, reményei szerint, a befejezés majd világosságot teremt, rávilágít az addig kétségesnek tûnõ összefüggésekre, felismerést hoz, mely visszavetül a kezdetre, és így találja meg minden a helyét, a befejezés értelmében végül minden jelölõ jelentésre talál. Voltaképpen ennél a megérkezésnél veszítené el szabadságát az elemzett szöveg is, hiszen minden egysége, mely korábban csupán potencialitásként szerepelt, fix jelentéshez juthatna. Véleményem szerint azonban ehhez a megnyugváshoz, rögzítéshez nem segít hozzá az utolsó kép, így a befejezés nyitva marad. A címre utal vissza, de semmiféle segítséget nem ad, legfeljebb bizonyossá teszi az olvasó számára a tökéletes bizonytalanságot.
S hogy mirõl is szól ez a különös címû, és hasonlóképpen különös befejezésû regény? Két férfiról: egy fiatalabbról és egy idõsebbrõl. (A szereplõk egymáshoz való viszonya mögött éppen ezért felsejlik az apa-fiú, vagy még inkább a mester és tanítvány kapcsolat irodalomtörténeti toposza, a hozzá társított különféle asszociációkkal, magyarázatokkal együtt, még akkor is, ha ez a viszony jelen esetben egy jóval játékosabb, egyenrangúnak tûnõ kapcsolat.). Nagyon röviden tehát: a szöveg kettejük történetét meséli el. Persze tévedés azt állítani, hogy történetük elmesélõdik, hiszen az elmesélés fogalma implikál egy kezdetet és egy befejezést, így egy lezárt, önmagában teljes egészet, és fõként valami értelmet, csattanót, tanulságot, ami miatt elmesélõdött. Ezzel szemben a Két kézzel búcsúzik a leopárd szövegvilága csak bekapcsolja a befogadót egy folyamatba, egy véletlenszerûen kiválasztott ponton, aztán a következõ pillanatban kiemeli egy másikon. Elmesélés helyett ezért inkább mesélésrõl beszélhetünk. Ez a sajátosság természetesen nem zárja ki, hogy a szöveg által létrehozott lehetséges világ szereplõi, viszonyai kapcsán a legkülönfélébb értelmezések szülessenek meg.
Megalapozottnak tartok egy olyan értelmezést, mely a regény által szöveg szinten is tematizált kételkedést, kétkedést, a bizonyosság lehetetlenségét veszi közelebbrõl szemügyre. Bár az értelmezés nem módosítja a korábbi megállapítást, miszerint a regény egy “olvasható” szöveg, melynek befogadása nem feltétlenül igényli a befogadó konstruktív részvételét az olvasás során, mégis rámutat arra, hogy a fenti problematika (a kételkedés kérdésköre) a szövegben nem csak tematikusan, de néhol szerkezeti szinten is megjelenik. A következõkben a szöveg azon részeit, elemeit veszem sorra, melyek egy ilyen szempontú értelmezést erõsíthetnek, illetve alátámaszthatnak.
Már a legelsõ oldalon megismerhetjük a szereplõk foglalkozását, mely mintegy állandó jelzõként csatlakozik nevükhöz, és szinte azzal egyenértékû jelölõjükké válik: Kremkus, a mûfordító, és Doktor Touswoos, a teherfuvarozó. Az elbizonytalanítást, a bármikor bekövetkezhetõ változást, a fix pontok hiányát, a megérkezés lehetetlenségét ezek a hivatások is szimbolizálják. Kremkus számára a mûfordítás “(…)az egyetlen olyan munka, amellyel örökösen ébren tarthatta kételkedését, hiszen munkája, amiként a mûfordítás természete megadja, sohasem sikerülhetett tökéletesre (…)“8. Doktor Touswoos pedig “(…)furgonjával szeli a várost, mozdíthatatlannak vélt bútorokat és változtathatatlannak hitt élettereket szállít (…)“.9 Doktor Touswoos dominópartnerei, ha másik oldalról is, de szintén ezt a problémát tematizálják: az atléta, aki számára a cél elérése az elsõdleges, és a mesterdetektív, aki a legelképesztõbb módokon keresi az összefüggéseket, az okokat, egy-egy cselekmény motivációit. Ezen szereplõk könnyen olvashatók a célelvûség metaforáiként.
Az elbeszélõi technikának is fontos tényezõje a bizonytalanság. Bár a történet mindvégig áttekinthetõ, a nézõpontok folyamatosan változnak, hol Kremkus, hol Doktor Touswoos egyes szám elsõ személyû narrációját olvassuk, hol a Kremkussal levelezést folytató narrátor egyes szám harmadik személyû megszólalásait. Jellemzõek a többszörös áttételek is (mely technika erõsen emlékeztet Péterfy Gergely A tûzoltóparancsnok szomorúsága10 címû regényében használtra): “(…)igyál még, töltök, mondta Kremkus az este, gondolta a gõzpárában (…)“ 11.
A két fõszereplõ között zajló dialógusok sem mondanak ellent ennek az értelmezésnek, hiszen ezek legtöbbször kihagyásos, az olvasó számára meglehetõsen homályos párbeszédek, melyek ezzel együtt, vagy épp ebbõl adódóan meglehetõsen redukáltnak, szikárnak tûnnek:

“ (…) Most képzeld el, fiam, álló nap azon golyóznál, ki, mit gondol rólad.
Nem szoktam.
Még szép.
Szép a fenét. Csak ez van. Az se szép, hogy ott a ház a rakomány bútorral. Csak ott van.
Szerezned kellene egy nõt, fiam.
Teniszpartnert még csak-csak. De egy nõt?
Te teniszezel?
Dehogy.
Ja, bocs fiam. Nem úgy értem. Tudom.
Nem akartam feleséget mondani.
Mindegy. Mindegy, mit mondasz. Azért mégse.
Csak várok és várok.(…)“12

A fent vázolt jellemzõk Doktor Touswoos és Kremkus egymáshoz való viszonyából adódnak. A köztük lévõ, rendkívül szoros kapcsolat, és gondolkodási struktúráik, világnézetük hasonlósága teszi lehetõvé, hogy szójátékok, utalások, csak a kettejük számára egyértelmû célzások uralkodjanak párbeszédeikben.(Érdekes megfigyelni, hogyan ellensúlyozza ezt az utalásos, tömör szerkesztésmódot az átélt beszédek, a belsõ monológok végeláthatatlan hosszú mondatokra építõ struktúrája.). Mivel az olvasó nem részese a két szereplõ kapcsolatának, gyakran érezheti magát kívülállónak, tanácstalannak az értelmezést illetõen. Ráadásul az elemzett szövegben egy omnipotens elbeszélõ sem siet segítségére, hogy mindent tudásával segítséget nyújtson az értelemadáshoz, a szöveg viszonyaiban való eligazodáshoz.
Azt, hogy a látszólagos olvashatóság, egyértelmûség mellett hogyan sorakoznak fel az elbizonytalanító tényezõk, azt a regény cselekményvezetése is jól illusztrálja. A regény bizonyos eseményei erõteljesen azt sugallják, hogy nem csupán mellékszálak vagy “vakvágányok”, hanem szerves részei a történetnek, és rendkívül fontos szerepük van a végkimenetelt illetõen, vagy az összefüggések sorában. Ilyen például a “szerelmi szál”, az ehhez tartozó szereplõvel, a fehérnemûüzlet eladólányával, akibe Kremkus lassanként beleszeret, és akirõl joggal feltételezhetjük, hogy Doktor Touswoos nevelt lánya. A szöveg azonban semmilyen egyértelmû bizonyítékot nem szolgáltat azonban arra, hogy a két lány egy és ugyanazon személy. Ez a mûködés rendkívül jellemzõ A két kézzel búcsúzik a leopárd technikájára. Nem pusztán arról van szó, hogy lehetetlenné teszi az események összeillesztését, valamiféle logikai alapon való egységbe szervezését, hanem épp maga kínálja fel látványosan az összefüggés lehetõségét, de végül sohasem biztosít róla, hogy ezzel kapcsolatos feltételezéseink valóban megalapozottak. Ha valaki összefüggéseket, kapcsolódásokat szeretne látni, megvan rá a lehetõsége, ám ezek a kapcsolatok, és az ebbõl felépülõ rendszer nem biztonságos tájékozódási pont. Éppen ez a sajátosság teszi a szöveget a legkülönbözõbb befogadói stratégiák által is mûködtethetõvé. Emiatt mondhatjuk azt, hogy ez egy “olvasható” regény, de éppen ezért állíthatjuk azt is, hogy erõfeszítéseket követel az olvasótól, és nem adja meg magát a passzívabb, referenciális olvasási stratégiáknak.
A felsoroltakon kívül természetesen még rengeteg metafora, szimbólum, illetve utalás erõsíti ezt az olvasatot. A motívumként gyakran visszatérõ, hömpölygõ, minden állandót elsodró folyó, a különbözõ beékelt történetek eseményei, a munkáról, a tollpróbáról, a dominójátékról, az öregségrõl szóló monológok, a szövegben már-már monoton ismétlõdõ kétely, kételkedés kulcsszavak mind a kétkedés, a kételkedés érvényességét hangsúlyozzák, a megállapodás, az állásfoglalás lehetetlenségét. Azonban ez sem bizonyos, még az ellenkezõje is igaz lehet:
“El akartad érni azt a pontot, hogy téged már ne érjen meglepetés? Hogy gondoltad? Hova akartál kilyukadni? Ide? És akkor hogyan tovább? Ki akartál egyáltalán lyukadni? Megérkezhetsz-e valaha?“ 13
A szöveg lehetetlenné teszi a határozott állásfoglalást, folyamatosan játszik, távol tartja magát a nézetektõl, kimond és visszavon, állandóan relativizál, meglehetõsen nehéz bármi egyértelmût számon kérni rajta. De talán éppen ez az állandó relativizálás erõsíti meg a fenti állításokat, melyek értelmében akár a szöveg szerkezetére vonatkoztatva, akár tágabban értve: bármikor bármi megtörténhet.
Ez a gondolat, illetve problémakör önmagában természetesen nem radikális újdonság. A kortárs irodalomban és irodalomtudományban is rendkívül népszerû téma az elbizonytalanodás kérdése, akár nyelvészeti, akár szemiológiai, pszichológiai vagy retorikai oldalról körüljárva. Ezen elméletek, szövegek azonban többnyire nem tudják feloldani, illetve megoldani az ezzel járó elbizonytalanodást, rossz érzést, mintha mindnyájan megoldást keresnének. A Két kézzel búcsúzik a leopárd esetében inkább a beletörõdés, az elfogadás, a megnyugvás a fontos. Talán éppen ennek köszönhetõ, hogy a regény nem a megszokott modern szerkezettel, hanem a “hagyományos” regény keretei között hoz létre egy, az elbizonytalanodást tematizáló szöveget. Ez esetben valóban minden lehetséges: a referenciális olvasási stratégiának ugyanúgy nem áll ellen a szöveg, mint egy “értõ”, elméleti alapozású olvasatnak, s a kettõ között természetesen minden lehetséges. Eloszlatva így a bizonyosságot, hogy posztmodern regény csak a tér-idõ, a történet, az összefüggések teljes szétzilálásával, kaotikussá rendezésével hozható létre.

Jegyzetek

1 Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd. Palatinus Könyvkiadó, 2001.
2 Podmaniczky Szilárd: Haggyatok lótuszülésben. JAK-PSZK, 1993.
3 Podmaniczky Szilárd: Megyek egy kört az alvázon. PSZK, 1996.
4 Podmaniczky Szilárd: Vastag sapka. Palatinus- Délmagyarország, 1998.
5 Podmaniczky Szilárd: Képlapok a barlangszájból. Palatinus, 1999.
6 A metaforikus próza kialakulásához és a jellemzõk vizsgálatához: Thomka Beáta: Metaforikus folyamatok a regényben. In: üõ.: Narráció és reflexió. Forum, Újvidék, 1980. 35.-48.o. Kulcsár Szabó Ernõ: Metaforikusság és elbeszélés. In: uõ.: Mûalkotás-szöveg-hatás. Magvetõ, 1987. 57.-93.o.
7 Peter Brooks: Freud metanarratívája: az elbeszélõ szövegek egy modellje. In: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. (szerk.: Bókay Antal-Erõs Ferenc). Filum könyvkiadó, 1998. 351.-365. o.
8 Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd. Palatinus, 2001. 28. o.
9 I.m. 34. o.
10 Péterfy Gergely: A tûzoltóparancsnok szomorúsága. Palatinus, 2000.
11 Podmaniczky Szilárd i.m. 187. o.
12 i.m. 62-63. o.
13 i.m. 174-175. o.