SZILASI LÁSZLÓ

A szürkés árnyékolat

Megjelent az Élet és Irodalom, 2007. 01.19. számában

Podmaniczky Szilárd: Láthatatlan Szeged. Podmaniczky Művészeti Alapítvány, Szeged, 2006. 203 oldal, 4000 Ft

Podmaniczky Szilárd megunta. Megunta, hogy a magyar kiadók gyakorta igent mondanak ugyan bizonyos könyvek kiadására, ám eközben magát a szerzőt bízzák meg a kiadáshoz szükséges pénzösszeg előteremtésével - mely összeg szakszerűnek vélt elköltését azonban maradéktalanul saját feladatuknak tekintik. Ebből a gyakorlatból néhány fölösleges kört ki lehet iktatni: Podmaniczky Szilárd könyveit ettől az évtől kezdve a Podmaniczky Művészeti Alapítvány jelenteti meg (bővebben lásd: http://www.podmaniczky.com [az Alapítvány nem a szerző, hanem testvére, Zsolt vezetéknevéről nyerte az elnevezését]). Az alapítvány első kiadványa, Podmaniczky Szilárd Idegpályáim emlékezete (Novellák falusi gyerekkorról) című kötete, gondosan megszerkesztett és kivitelezett, kifejezetten szép könyv, a második kiadvány pedig egy kommentált képeskönyv: kép és szöveg precíz együttműködtetése szinte megkövetelte a szerkesztési munkálatokhoz való legközvetlenebb, s igazából csak a magánkiadás által garantálható hozzáférést. Úgy tűnik, azon szerzők számára, akik művük konkrét, anyagi megjelenési formáit, közvetítő közegeit is maradéktalanul uralni kívánják, ma - sajnos - a magánkiadás az egyetlen valós (bár nem minden szerző által megvalósítható) megoldás.

A kötet Benedek László, Buzsáki Ferenc, Dömötör Mihály, Klösz György, Liebmann Béla, Nagy István, Somogyi Károlyné és Toppantóné Nagy Czirok Anikó szegedi tárgyú képeit tartalmazza, összesen kilencvenhetet. Podmaniczky Szilárd beszabadult a Móra Ferenc Múzeum történeti osztályának fotóarchívumába, s kiválasztotta a számára legkedvesebb szegedi városképeket. A képeket, nagyjából szerzők szerint, sorba rendezte, majd mindegyikhez írt néhány mondatot. A kinyitott kötetben a fekete-fehér képek mindig a jobb oldalon helyezkednek el, a bal oldalon található a szöveg (azonnal német és angol fordításban is: Bombitz Attila és Nagy Ildikó Naomi munkája), amely alatt a túloldalról átvetített kép szinte észrevétlenül alkot szürkés árnyékolatot. A kötet (szintén három nyelven olvasható) előszavát Ilia Mihály írta, s benne finoman elemzi ezen "szemmagasságban maradó" képek speciális, a múltat nem nosztalgikusan, hanem szomorkás iróniával fölidéző erejét: "A hétköznapi Szeged ez, nem túl régen és nem túl ünnepélyesen. Úgy, ahogy láttuk, de nem tudtuk pontosan, hogy mit látunk. Most megállt a kép és emlékezetünk felidézheti az élményt újra, értelmezheti és kicsit elcsodálkozunk: miért nem vettük észre például a politikai ünnepek koszorúzó lányainak miniszoknyája meg a ceremónia néha bornírt komorságának és álünnepélyességének az iróniáját?"

Podmaniczky Szeged-kollekciójának elsőleges közönsége leginkább talán valóban olyan emberekből állhat, akik e képek által új nézőpontot kapnak olyan eseményekhez, amelyeknek annak idején ők maguk is szemtanúi voltak. Azt hiszem azonban, hogy ez a gyűjtemény emellett képes másokat is hatékonyan megszólítani - s ez, úgy vélem, nem kizárólag a csupasz képek, hanem a képek és a hozzájuk kapcsolt szövegek együttműködésének teljesítménye. A kötetnek a külső borítón három nyelven is sulykolt címe (Láthatatlan Szeged - Invisible Szeged - Unsichtbares Szeged) és Liebmann Béla 1928-1930 körül készült (s a hátsó borítón céltudatos ravaszsággal kinagyított) Tisza-parti sétányfotója (tiszai hajók, felhők, kis fák, napernyős úriasszonyok) együttesen azt a látszatot és elvárást keltik, hogy egy szokványos, piacorientált, édeskésen nosztalgikus vidéki városalbumot kapunk a pénzünkért: egy színesből továbbszínezett képeslapgyűjteményt. A helyzet azonban nem ez, Klösz Györgynek az elöntött Széchenyi téren 1879-ben készült híres képe ezt azonnal teljesen világossá teszi (11.). Egy vékonyka, hosszú csónak, benne pici, szürke, tehetetlen emberalakok, hátul a megtámadott városháza - alul és felül pedig óriási, részvétlen, jéghideg víz- és égfelületek. Kísérőszöveg: "A város életét, történetét, épületeit és utcaszerkezetét gyökeresen megváltoztató nagy árvíz egy pillanata a Széchenyi téren. A víz a városháza első szintjének ablakain szivárog a termekbe, a város egyetlen közlekedési eszköze a csónak. Mintha a tenger áradt volna az utcákra, nincs hova menekülni." De még ezt az esztétiko-tragikus, természet-történelmi maradékpátoszt sem fogod megkapni. A következő képet Toppantóné Nagy Czirok Anikó készítette, 1980-ban. Gumikerekes lovas kocsi kaptat fel az újszegedi hídra (akkoriban már vidéki nagyvárosokban ritka látvány), rajta bundás, kucsmás egyén, ostorral. Podmaniczky a következő mondatokat helyezte a kép mellé, vagy arra rá, a bal oldalra: "A Tanácsköztársaság útjáról csak néhány lólépés az Újszegedre átívelő híd, amelynek kaptatóján nekifeszültek a lovak. Ha a kocsi rakománya és a ló erőnléte nem állt egymással arányban, a kocsisok gyakran csapkodták ostorukkal az izzadt lovakat. Pedig meglehet, néha elég lett volna a kéziféket kiengedni." (12.) Szó sincs ekhphrasisról, a képleírás nem működik, vagy ha mégis, a legelső mondatban, akkor nem több mint egy precíz, pusztán azonosító célú képaláírás: "A Klauzál téren felvonulók a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra emlékező naggyűlést hallgatják." (14., Liebmann Béla 1955. november 7-én készült felvétele mellett). A második mondat általában röviden vázolja a kontextust: abszurd világ abszurd történetei, bárhogy mondod is: "A szegediek itt jutottak hozzá a párdolláros valutakerethez, és a Jugoszláviába utat nyitó, kishatárátlépő igazolványra járó valutához is, amit évente hatszor igényelhettek." (124., Buzsáki Ferenc IBUSZ-fotója mellett.) S aztán a döfés, hogy nevethess, sírhass egy kicsit: "A sátrak körül roppanós virsli és sült kolbász illata szállt, s ezen a napon besörözni a munkás ember dicsőségére szolgált." (62., Benedek László május elsejei szárazjeges söröshordói mellett.)

A képek döntő hányada 1956 és 1989 között készült. Szánkózók a Dugonics téren. Az Oskola utca, kora reggeli ködben. Jégmező a Miszlay szűcs előtt. Lenin-szobor focistákkal, daruval. Tengerjáró magyar hajó a Múzeum mellett, Hazám. Hajóhinta. Fő sikerünk a KISZ. Zálogház. Koszorúzás. Pedálra támasztott biciklik. Simándy. Szocialista karnevál, a rettentő Miki egér hatalmas farkát szorongatja a leghátsó lovas kocsin. Iszonyatos kor volt. És mi, benne, szánalmasan nevetségesek. A házak tulajdonképpen épségben megmaradtak.