JUHÁSZ ATTILA

Fixír

Podmaniczky Szilárd: Képlapok a barlangszájból

Zavarba hoz bennünket ez a fotós.
Elõbb csak a gondolatait, képzeletét megihlet sziklák érdekelték, meg a koromrajzolatok a barlang mélyén. Sokszor kalandozott már odabenn, de most - mintha megelégelte volna az átfagyásokat, a sötétség rossz szellemeit - az foglalkoztatja: mit lehet kintrõl is látni a benti dolgokból. Ahogy néz egyre befelé, emlékezetében, fantáziájában gyorsított elõhívással sorjáznak a fotocellával exponált felvételek. Mint a villanóképeken, ahol pillanattá merevedik a kiröppenõ denevérek suhanása.
Aztán csak suhognak-zuhognak a képek, akár egy egész esztendõ üdvözlõlaptermése. Egy szájtátásnyi idõ alatt egy egész kép-regény.

*

Sok szempontból rendhagyó mûnek számít Podmaniczky Szilárd könyve, de ha valaki különcködést feltételez benne, szerintem melléfog.
Mielõtt megvesszük, szokás szerint belelapozunk: csócsálgatjuk, mire is számítsunk. Megtetszenek az ötletei, poénjai. Hazavisszük, nekilátunk, egyszercsak rájövünk, hogy ez a könyv sokkal jobb, mint ahogy elsõre mutatta magát. Közben észrevesszük, hogy lehetõséget kaptunk kipróbálni egy újfajta olvasásmódot, s vele egy különleges képességet a másképpen-is-szemlélésre, eddig talán ismeretlen érzelmek átélésére, hogy akarjuk és képesek is legyünk - legalább a m?élmény hatása alatt - olyannak és olyan másnak látni a világot, amilyen, még ha furcsaságait máskor inkább ki is kerülnénk.
Zavarba jövünk, ha végiggondoljuk, hány alkotó és mûve juthat eszünkbe a könyvbéli opusok kapcsán. A szemléletmód, stílus, mûfajiság, szerkesztéstechnika, de olykor még a témaválasztás jellegzetességeit tekintve is reminiszcenciák sokaságát véljük felfedezni. Az írások tekintélyes mennyisége is magyarázza, hogy az áthallásnak nagyobb a valószínûsége, de nem zárható ki a szerzõ részérõl némelykor a tudatos rájátszás szándéka sem. A képlapok poétikájának teljes szuverenitása ugyanakkor mégis megkérdõjelezhetetlen.
Az eredetiség vezetõ szerepet kap a mûélmény összetevõi között is. Podmaniczky úgy nyújt kikapcsolódást az olvasónak, hogy egyúttal - jó vándorgyúróként - megdolgozza, felpezsdíti szellemi és lelki aktivitását. Ötleteinek nemcsak különlegessége, hanem inspirációs hatása is fontos. Belefeledkezve a kimeríthetetlen változatosságba természetes igényünkké, belsõ késztetésünkké válik a sokirányú nyitottság és empátia. A szerzõ mégis újra és újra meglep bennünket - szituációk furcsaságával, hangulatok sajátos árnyalataival, nyelvi leleményeivel, érzelmek és cselekvések szokatlan motivációjával. Kiváló képessége van a legjobb pillanatok megragadására: a megfigyelés-megérzés-megfejtés dimenzióinak középpontjában tudja rögzíteni a felvételt. Játszik s játszani enged, lát és láttat, elgondolkodik és elgondolkodtat, átérez és átéreztet. Szemlélet- és beszédmódja egyaránt lehetõvé teszi, hogy a nagyközönség és az ínyencek is kedvüket leljék a könyvben.
Sejtem, hogy a kötet címében szereplõ mûfajmegjelölést sokan képes-lapnak olvassák elõször. Fontos pedig, hogy értsük a különbséget, s ráadásul az is nyomatékot ad a dolognak, hogy késõbb már egyetlen címmel sem találkozhatunk a fejezetek vagy az egyes opusok elején. Egy képeslap (anzix, üdvözlõlap) a feladója személyére nézve érdekes leginkább: kitõl kapjuk, mit ír magáról? Aki azonban a képlapokat készítette, nem a szerzõ alanyiságát tekinti elsõdleges kérdésnek. A problematika ugyan egy ars poeticus jelzés erejéig õt is foglalkoztatja (ld. a második fejezet 3. darabját), de igazából mindvégig a háttérben marad, így személyére-szerepére nézve az olvasó-nézõ-címzett nem kap semmilyen biztos fogódzót.
Bár a szerzõre-narrátorra egyetlen konkrétum sem utal a szövegekben, mégis õ az, akit aztán a legjobban megismerhetünk. Amíg a szereplõk minden egyes opusban mások és mások, addig az õ látás- és láttatásmódjában állandó és egyre árnyaltabb karaktert érzékelünk. Ez tûnik egyben az egész mû legfõbb kohéziós erejének is. Mindenekelõtt kiváló ismerõje a léleknek, mondhatni, avatott behaviorista (sõt etológus). Éles szemû megfigyelõ: apróságokra, gesztusokra fogékony, amelyeket gyakran nemcsak bemutat, hanem értelmezésüket is azonnal megkísérli. Logikája és képzelõereje egyaránt gyorsan kapcsol. Érdeklõdésében megkülönböztetett szerep jut a sajátos hangulatoknak, a furcsa, olykor meghökkentõ jelenségeknek. Különös érzéke van összetett emóciók lényegi megragadására, és nem riad vissza a szélsõségek keveredésétõl sem. Idõnként tapasztalhatjuk szociális problémák iránti érzékenységét. Nagyfokú empátiára képes, de megvan benne az analízishez szükséges objektivitás, távolságtartás is. Az olvasó ugyan kezdettõl fogva hálásan reagál a humor sokféle árnyalatára, mégis valószínûleg egyfajta illúzióvesztést érez végül a groteszk, bizarr összkép legfõbb komponensének.
Úgy gondolom, hogy ez a maga sokféleségében megelevenített korkép tulajdonképpen az egész könyv egyetlen igazi "szereplõje". Akiket más esetekben így említünk, azok most csupán kelléknek tûnnek. Ennek megfelelõen hihetetlenül nagy számban (több százan) vannak jelen, de mindannyian csupán néhány pillanatig. Ha találkozunk is nagy ritkán ismétlõdõ megnevezésekkel ("a férfi", "a nõ", "a kisfiú"), semmi sem utal rá, hogy adott alkalommal ugyanarról a valakirõl eshetne szó. Nem lehet fontossági sorrendbe sem állítani õket, arcuk, jellemük igazából nem körvonalazható. Az esetek többségében "egykék", gyakran magányuk vagy idegenségérzetük apropóján is. Ha van közös vonás bennük, akkor az nem más, mint jellegzetes élethelyzetekben megnyilvánuló, olykor nevetnivaló furcsaságuk, helyenként devianciájuk. Ezekre számtalan variációt biztosít a szerzõ fantázia- és ötletgazdagságát dicsérõ, sokszor abszurd szituációk tárháza, de találkozhatunk átlagemberek típusreakcióival is, amelyekrõl esetleg környezetük vélekedik különös módon.
Érdemes röviden kitérnünk a "jellemábrázolás" módszertanának néhány egyedi motívumára is. Egyetlen szereplõnek sincs neve (meg sem jegyezhetnénk, ha lenne), foglalkozásukat azonban a szerzõ hangsúlyos helyen, leggyakrabban az elsõ mondat elején közli. Ez talán arra utal, hogy elegendõ õket társadalmi-lény-mivoltukban szemlélnünk, vagy esetleg arra, hogy mesterségükben (pl. matematikus, katonatiszt, zöldséges, fõmérnök stb.) hordozzák tipikus jellemvonásaikat, akárcsak a beszélõ nevek tulajdonosai máshol. Ebbõl a szempontból kiemelkednek azok a figurák, akiknek foglalkozása valamelyest rendhagyónak minõsül (makk-kereskedõ, hastáncosnõ, hentes, lángnyelõ, templomszolga). Számomra azonban az tûnt a legérdekesebbnek, hogy szerzõnk az esetek több mint egynegyedében nem is embereket állít a középpontba. Olyan módon és mértékben antropomorfizál, hogy az már több a csábító ötletek kipróbálásánál, és nem magyarázható a már említett beleélõ képességgel sem. Figyelmét gyakran ragadják meg különféle madarak és bogarak, illetve természeti jelenségek (például felhõalakzatok), de a nagy számokból következõen nem ritka az olyan szöveg, amelyben az extremitás határáig jutunk az emberi jegyekkel, képességekkel való felruházásban (pl. áram, kiflik, fû, dísztárcsa, hûtõkamrák, antenna, vállfa, húsdarabok, kés). A jellemalkotás problematikájában azonban a legfõbb tényezõnek az egyes opusok végletesen rövid terjedelme számít, hiszen ez a 2-6 sor "hosszúságú" mûfaj eleve nem alkalmas hagyományos értelemben vett karakterábrázolásra, csupán egyszerûsítésre, redukcióra.
Indokolt tehát visszatérnünk a mûfajiság kérdésére. Korábban már utaltam rá, hogy a képlapok nem képeslapok, mégis fontos azonban a szójátékos kapcsolatteremtés, hiszen maga a szerzõ is használja a kifejezést. ("Aztán elkezdõdött. Azt mondta, olyan volt, mintha egy szeméttelepen több tonna képeslapot lapátolnának az arcába, hogy végül a rengeteg üdvözlet maga alá temesse.") Ha nem nagyon zavaró a következõ poétikai fikció, fogadjuk el, hogy itt a lap képes oldala hordozza a tényleges infortnációt, ráadásul nagyjából éppen annyit, amennyit egy üdvözlõlap szövegszerûen is tartalmazhat. Fotós szemmel nézve egy történetnek, egy szituációnak egy rövid (laokoóni intenzitású) pillanatába sûrített néhány elemét. A szerzõ fantáziáján túl ezért eléggé sok hárul a befogadó képzeletére is, hiszen az õ dolga marad a kiegészítés, a rekonstrukció, a kontextus teljességének helyreállítása. Úgy gondolom emiatt, hogy Tandori Dezsõ észrevétele (miszerint a megfáradt olvasó számára eszményi a rövid terjedelem) csak részigazság, hiszen az igazi mûélmény - például egy haiku befogadásához hasonlóan - bizonyos fokú elmélyedést, meditativitást is igényel az olvasás közben-után, ami idõben alaposan megsokszorozhatja annak tartamát. Többek közt éppen ez lehet a biztosítéka, hogy ne csupán ötletáradatnak tekintsük a mûvek eme sorozatát, mivelhogy nem is arról van itt szó. Kétségtelen, hogy a szerzõ poétikai határokkal kísérletezik: mennyi az a minimális impulzus, amely még elegendõ lehet a mûvészi feszültségindukáláshoz, de sikere teljes, így hát - nem kizárva azért annak lehetõségét, hogy sok olvasó mégis csupán a gyors poénokra lesz vevõ - azt gondolom, a képlapok egyáltalán nem pihentetõ gyorsolvasmányok.
Új mûfaj született itt vitathatatlanul, amelyet azonban kár lenne egyszerûen félperces novellának nevezni, bár az örkényi párhuzamot semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Egy sajátos ötvözettel van dolgunk, amely alkalmas rá, hogy kifejezõeszközeit, terjedelmét és érzelemvilágát tekintve eltérõ vagy rokon mûvészeti ágak és mûfajok jellegzetességeit önálló formában alkalmazva hasznosítsa. A legfontosabb átfedések olyan fogalmakhoz kötõdnek, mint a portréfotó, tájkép, csendélet, a publicisztikából a kroki, a képregény, a minikrimi, vagy hogy maradjunk a hagyományos szépirodalmi kategóriáknál: epigramma, életkép, a weöresi egysorosok, illetve anekdota, (állat)mese, novella.
Minden egyes opus ábrázolásmódjára jellemzõ tehát a sok kihagyás. Ennek okán is fontos vizsgálnunk kapcsolatukat egymással, a fejezeteken és a könyv egészén belül egyaránt. Gyorsan észrevesszük, hogy a szerzõ nagyfokú autonómiát kölcsönöz minden darabnak. Szorosabb összetartozás csupán az elsõ három és az utolsó két szöveg között tapasztalható, amelyek egyfajta kettõs motivikus keretet képezve a mindössze sejtelmesen körvonalazott alapszituációt szemléltetik. Ehhez kötõdik a csodálkozó szándékú szájtátástól a fogak agresszív összecsattanásáig tartó erõsen szubjektív idõtartam, a "regényidõ", amelyet más jelzések kapcsán akár egyévnyinek is van okunk feltételezni, hiszen a könyv elejétõl a végéig éppen 52 fejezetre oszlik a képlapok mennyisége.
Kép-regényünk egyetlen felvétele sem tanúskodik azonban a mondottakon kívül motivikus összetartozásról, folytatódásról. A többször felbukkanó elemek esetében sem beszélhetünk kohézióteremtõ szándékról, lehetõségrõl. Nem figyelhetünk meg kronologikus rendszerezettséget (bár a könyv egyes negyedeiben a szövegek utalásrendszere némileg követi az évszakok változásának tendenciáját), nyoma sincs eseményszálaknak és továbbvitelüknek, az egyes opusoknak konkrét ideje és tere sincs, hogy kapcsolatok létrejöttét eredményezhetné. Bizonyos mechanikusság teremt csak rendet a szerkezetben (minden fejezetre 9 szöveg jut), amelynek poétikai funkciója nem tûnik számottevõnek, hiszen a fejezeteken belüli szomszédság ugyanúgy jól tûrné a felcseréléseket, mint a teljes fejezetek viszonylag szabad mozgathatósága. Nem jut eszembe jobb párhuzam, mint a lapátolás "rendje": vajon kell-e logikát keresnünk abban, hogy egy nagy halomból mikor honnan kerül az adott laptömeg a lapátra, s ennek pillanatában vagy a potyogás közben részei milyen véletlen sorrendiséggel kapcsolódnak "érintõlegesen " egymáshoz. A szerkesztés vezérelve tehát a montázstechnika alkalmazása, amely nem ritkán a szövegek belsõ kompozícióját is meghatározza: "A kisfiú mélyen a fotel karfái közé húzódva egy piros mûanyag pisztoly csövét karcolgatta a körmével. A tévé képernyõjén sziszegve szaladtak a mákszemek. Egy galamb szállt a párkányra, toporgott, mint aki nem tudja, jól van-e."
Azt hiszem, a legszerencsésebb mindezt úgy felfogni, hogy a mûegész létrehozásában egyfajta mozaikszerû összkép szerepelhetett végcélként, amely részleteinek kezelésével a szerzõ korélményébõl a szétforgácsoltságot, a világkép széttöredezettségét is képes metaforikusan megjeleníteni, leképezni.
Mivel az egyes darabok terjedelme igen rövid, korántsem mellékes, milyen sajátságokat mutat az önként vállalt korlátok közé szoruló nyelvi kivitelezés. Ez azért is érdekes szempont, mert eddigi kötetei kapcsán szerzõnk éppen a nyelvi erõ és lelemény apropóján kapta a legtöbb elismerést. Most komoly változásokat tapasztalhatunk, amelyek egy része a mûfajvál(asz)tás következménye. Ezzel magyarázható a szövegmondatok átlagos terjedelmének jelentõs lerövidülése, s vele az is, hogy a mûvek egy hatodának terjedelme nem is több, mint csupán egyetlen mondatnyi (ez pedig a mostani néhány sorral szemben korábbi novelláiban több oldalt is kitehetett). Ökonomikusságról tanúskodik a nyelvi asszociációk szerepének csökkenése a szövegépítésben (nincs "nyelvgerjedés"). Sehol nem marad hely az élõszóra, a dialogizálásra, és úgy tûnik, a szlenges elemek használatának radikális visszaszorítása szintén mûfaji kritériumnak számított a képlapok esetében.
Általánosan fegyelmezettebb jelleget mutat tehát a mostani opusok nyelvi világa, ez azonban egyáltalán nem zárja ki a Podmaniczkynál már bevált szójátékok viszonylag gyakori elõfordulását, ami jó terepet kínál az alkotó ötletgazdagságának is. Úgy gondolom azonban, hogy Jánossy Lajos véleményével szemben nem beszélhetünk olyan elkülöníthetõ szövegtípusról, sõt olyan mûvekrõl is csak elég ritkán, amelyek csupán a nyelvi helyzetek kiaknázására vállalkoznának. A szavak többjelentése, a frazémavariációk szellemessége nem puszta viccelõdés vagy ötletkergetés okán lép mûködésbe, pl.: "A vérátömlesztõ részeg portása a heréjét sarlózta a ház mögött, s azon gondolkozott, hogy a halál ugyan kaszával jár az emberek között, de hogy a fenõkövérõl eddig még nem hallott, ez azt jelenti-e, hogy a halál kaszája önélezõs."
Még két olyan nyelvi jelenség van, amely feltétlenül figyelmet kíván. Nem vitathatjuk el szerzõnktõl a szemléletmód, a kifejezésmód szubjektivitását, de mégis szembetûnõ, hogy sehol sem találkozunk a nála korábban olyannyira kedvelt elsõ személyû narrációval. Lehet, hogy ez a korrajz elkészítéséhez szükséges objektivitás, elfogulatlanság jelzése nyelvi módon? A teljes kívülállóságot persze ki kell zárnunk, hiszen a szövegek harmadában olyan értelmezéseket, kommentáló jellegû társításokat találunk, amelyek teljes mértékben a szerzõre jellemzõek. Ezek mindahányszor egy-egy hasonlításban, párhuzamban testesülnek meg, olyan módon, hogy az ötlet személyességén túl képesek akár agnosztikus gondolkodásmódról, akár kifinomult érzékenységrõl tanúskodni, vagy sejtelmes bizonytalanságot, máskor meg érzékletes példaszerûséget, a képzelõerõ gazdagságát szemléltetni. A hasonlító szerkezetek nyelvi kivitelezése is bravúrosan sokszínû, és nem ritka, hogy egy-egy mûben továbbvitt, többszörös hasonlításokkal találkozunk: "A repülõk, mintha egy nem látott cipzárt húznának össze az égen, mintha alatta mindez csak egy sportszatyor lenne, amit nem használ senki, mert minden edzés elmarad.

*

"Végül térjünk vissza az olvasó esetleges bizonytalanságait elõidézõ körülményekre. Hogy mit is kezdjünk a képlap meghatározással, talán nem igényel még egzaktabb kategorizálást. Aki csak most ismerte meg Podmaniczkyt, a szerzõ sokoldalú eredetiségének köszönhetõen gyorsan megtalálja az érdeklõdés, a szimpatizálás apropóit is a mûvekben. Régebbi olvasói úgy vélhetik, szerencsés módon volt képes egyszerre megõrizni és megújítani önmagát. A kis üzenetekhez kapcsolható reminiszcenciák tovább segíthetik a mûélvezet hatókörének tágulását, a jelentés árnyaltabb megközelítését. E téren a recenzens a már említetteken kívül fõként Csehov-, Kafka-, Kosztolányi-, Radnóti-, Beckett- és Hrabal-élményének felfrissülését köszöni a képlapok elõhívójának. Csupán azon töpreng még, hogy milyen olvasásrendre biztassa az ezután próbálkozókat, nehogy csak spontán csapongjanak vagy bármit is elsiessenek. Talán a legjobb lenne, ha többször újraolvassák a könyvet. Meglátják, nem fogják unni, és mindig máshol lesz majd kedvük hosszabban is elidõzni, ami szintén így van jól. (Palatinus, Bp. 1999.)