Németh Zoltán
Podmaniczky Szilárd: Idegpályáim emlékezete. Podmaniczky Muvészeti Alapítvány, Szeged, 2006.

Podmaniczky Szilárd Idegpályáim emlékezete címu kötete a „ Novellák falusi gyerekkorról ” alcímet viseli. Az alcím és a cím között izgalmas feszültséget észlelhet az olvasó, hiszen míg a címbe foglalt „idegpályák” a zaklatottságra utal, addig a „falusi gyermekkor” valamiféle idilli állapotra, melynek nem sok köze van az „idegpályák”-hoz. Cím és alcím feszültsége a novellák olvasása során sem mérséklodik, hiszen a nyugodt, tempós, sok esetben szándékoltan „flegma” humorral dolgozó nyelv és a különös érzékenységgel megfigyelt falusi világ végig ébren tartja az elobb említett feszült viszonyt.

Ez a falu azonban nem az a falu, nem a népies írók faluja, hiszen humoros, abszurd, groteszk, nosztalgikus, idilli, szentimentális elemekbol áll össze, nincs benne a túléléshez szükséges elszánt akarat, nincs benne görcsös ragaszkodás a földhöz, nincs benne ösztönös harc, és nem dicsoül meg benne a falusi ember. Podmaniczky szövegeinek világa kb. a hatvanas-hetvenes évek polgárosult alföldi magyar faluja, de még így sem igaz: ezekben a novellákban a falu inkább csak háttér és keret, történeteinek központja pedig a kisgyerek, aki – ha nem lenne eleve gyanús Podmaniczky nyelve – akár maga az író is lehetne, és ekként önéletrajzként is olvashatnánk az Idegpályám emlékezete szövegeit.

Másrészt azonban arról sem szabad elfeledkezni, hogy ezeket a történeteket nemcsak az emlékezés és önvallomás irányítja, hanem a különféle szóviccek, a szavak jelentéseinek a történetmesélo részérol tapasztalható szándékos félreértései, az anagrammatikus szövegalkotás és olvasás. Néhány példa: „láttam rajta, hogy bár szomjas, mégis diadalittas”, „kiviszik a kertbe és elültetik, ahogy azt az egy szem unokájuktól, Jakubtól tanulták”, „dühödten nyalogat a tehén, rettenetes recés nyelvével. És tán még el is bogi magát a fülembe. Én majdnem elbogtem magam a fán.”, „Egyszer azért én is vezettem autót. Meg lett engedve, mint a vízcsap.” Ezekbol jól látható, hogy a „szomjas” – „diadalittas”, „szem”, „bog”, „megenged” szavak többértelmusége nyomán vesz kanyarulatot a történet, vagyis a nyelvre, a nyelv elvétéseire, játékos lehetoségeire helyezett hangsúly is fontos.

Podmaniczky novelláinak több rétegük van: az elobb említett nyelvkritikus szint, jellemzo még a naiv gyermeki nézopont megjelenése, a parodisztikus jelentésképzés, és egyfajta egzisztencialista, száraz, monologikus, furészporszeru humor, faviccek beleírása szövegbe – a történetek kisfiú foszereploje néha Mr. Beanre emlékeztet, hogy filmes példát hozzak. Podmaniczky láthatóan nem hisz a történetek elmondhatóságában, ezt az is erosíti, hogy a gyermekkorra visszatekinto felnott néha a gyermeki naivitás felol, máskor a felnott számára megjeleno gyermeki naivitás felol, megint máskor a felnott naivitása felol meséli el a történeteket. Ha tehát a „Ki beszél ebben a szövegben?” kérdésére akarunk választ kapni, egy meglehetosen sokszínu, idoben mozgó történetmeséloi identitásra láthatunk rá.