Irodalom Visszavág: 2001 TAVASZ-NYÁR (Új folyam 8. szám)

k szonja

Pakolás és senkiföldje

Podmaniczky Szilárd: „… hidraulikus menyasszony…”

Ha Podmaniczky Szilárd neve felbukkan a könyvpiacon, a dörzsölt olvasók már tudják, hogy különleges ínyencfalat került újfent a ponyvára. Nem kell itt világrengetõ, óriási hordereju eseményre gondolni, csupán arra, s ez a mai ingerszegénységben sem csekélység, hogy üdítõ olvasmányra számíthatnak azok, akik vállalkoznak az újabb könyv igénybevételére. A Képlapok a barlangszájból címu töredékfolyam után Podmaniczky ezúttal „…hidraulikus menyasszony…” címmel összegyujtött versekkel jelentkezett, s még jóformán meg sem száradt a tinta eme recenzió kéziratán, máris napvilágot látott az elsõ regény, a Két kézzel búcsúzik a leopárd (amely azonos a Nyakam Szeged címmel beharangozott írással, s amelynek méltatása az átfutási idõ szukössége miatt ezúttal elmarad).
Abban mind a szerzõ hívei, mind elutasítói egyetértenek, hogy a Podmaniczky-szövegelés (habár némi rokonságot mutat a kortársi próza egyes irályaival) radikálisan elüt mind a hagyományos eszményektõl, mind pedig az egyesek által egyszeruen csak posztmodernné egynemusített irodalomtól. Bizonyára sokan felkapták a fejüket, amikor hírét vették, hogy az abszurd képzettársításairól, frivol nyelvjátékairól, precíz körülírásairól ismert író nem a próza, hanem a líra területén indult kalandozó hadjáratra. S ha nem jelentkezett volna Podmaniczky ezt megelõzõen is rendszeresen versekkel (amelyek annak rendje és módja szerint megtöltik a Menyasszonyt, ahogy egy gyujteményes kötet esetében illik), alighanem e sorok szerzõje is csak üggyel-bajjal tudná elhelyezni ezt a poézist Podmaniczky epikai írásai között. Nem mintha a munemesdinek, mufajosdinak ebben az esetben különösebb jelentõsége lenne. Annál is inkább, merthogy a Menyasszony lírája is erõsen átpodmaniczkyzálódik, akárcsak az eddigi prózakötetek darabjai. Ha már összehasonlítás, leginkább a Képlapokkal tunik indokoltnak az erre irányuló ingerencia, hiszen az elõzõ könyv fragmentumai terjedelmüknél, surítettségüknél és erõs képiségüknél fogva erõsen gondolkodóba ejtették az olvasót e szövegek munemi besorolása ügyében. A képlapok legalább annyi líraiságot hordoznak magukban, mint epikai jelleget, míg a Menyasszony versei éppúgy magukon viselik a prózai jegyeket, mint poétikaiakat. Ilyen egyszeru volna? Aligha, nem.
A szerzõ több helyütt is szóba hozta, hogy szövegei valamilyen állásfoglalásra késztetik olvasóikat. Ez alapvetõen két magatartásformában, a teljes elutasításban és az elfogadásban nyilvánul meg. A fáma szerint aki egyszer ráérez a Podmaniczky-írások ízére, azok rendszerint az utána olvasottakat is kedvezõen fogadják. Mindez talán azzal állhat összefüggésben, hogy Podmaniczky szövegei sajátos térben szólalnak meg, amelyben már az a kétség is érvényét veszti, hogy ki beszél, mit mond és miért, és a megértés (illetve a muélvezet) szempontjából teljesen lényegtelenné válik, hogy egy zseniális kókler uz tréfát velünk, vagy egy autentikus (bár meglehetõsen korlátozott) beszélõ csavarja a szót, anélkül, hogy érdekelné, ki mit szól hozzá. A dialogicitás, a szöveggel való kommunikáció lehetõsége az irodalmon kívül keresendõ referencialitásban õrzõdik meg, nevezetesen abban a triviális felismerésben, hogy nincsenek többé nagy álmok, mindanynyian ugyanazokat az álmokat álmodjuk, mint a pakolás a pókerben. (Vagy a szépségszalonban, tehetnénk hozzá, ha már párbeszédrõl esett szó.) Zajlik mindez olyan nyelvi környezetben, amelyet a teória makacsul elzárva tartana a saját történetek referencialitásától, ha már minden egész eltörött és vége a történelemnek. Alighanem ez az az (alighanem nehezen feloldható) ellentmondás, amely miatt a Podmaniczky-szövegek nehezen engednek a kritikai reflexió csábításának. (Vagy a kritikusok engednek nehezen a Podmaniczky-szövegeknek?) Modernnek hagyományos, prének poszt. A kettõ között az irodalom senkiföldje. A szövegek, a megszokott színvonalon és kivitelben. Megbízhatóan.