Keresztesi József

Kispróza, nagy tétek

Megjelent az ÉS Követési távolság c. kritikai rovatában 2005.04.29-én

A Nyitott könyv címû elbeszélés hõse leparkol egy bekötõút mentén, kiszáll a kocsiból, és tesz egy sétát a behavazott, végtelen mezõn. Olyan messze jut, ahonnan már az autóját sem látja, pusztán a hómezõt körös-körül. A történet ennyi. Eljutott egy másik világba, oda, ahová valójában mindig is tartozott. A csöndben és a végeláthatatlan fehérségben elsétál egy erdõsávig, majd visszafordul, és saját nyomai mellett visszatér a bekötõúthoz. A kérdések már a visszaút során fogalmazódnak meg benne: "Ki vagyok, és mi lehetek, hogy ebben a csodában részem adatott? Senki, enynyi volt válasznyi bizalmam." Ezt követi a másik, a fájdalmasabb kérdés: "Hogyan is mondjam el majd ezt otthon, hol jártam ennyi idõn át, s ha még ezt nem is kell szóba hoznom, egyáltalán hogy mondom el, min mentem át? Nehézkesen vagy sehogy, nyögve, ugyanazon nulla szókat ismételve: hogy csodálatos. De hiába, a szó hallásán túl amott majd nem lesz semmi, semmi tapasztalat."

A Gumiharangok egy másik darabjában, A Berlingo örvényében az elbeszélés hõse karácsony délutánján indul horgászni a folyópartra. A karácsonyi horgászat metafizikai magánya - minden kietlensége ellenére - védõburkot von a történet hõse köré: "Otthon már karácsony van, de majd elmúlik. Én még maradok, egy darabig."

Nem, a Podmaniczky-hõsök nem boldogtalan emberek. Nem is boldogok persze. Más tétben játszanak. "Most nem dobok, csak nézelõdök. A víz sima, engedelmes" - halljuk a horgász monológját. Nem dobok, csak nézelõdök. De ha dobnék, mert elõbb-utóbb dobnom kell, az is olyan lesz, mintha nézelõdnék. Ezekbõl a hõsökbõl folyton-folyvást elõbukkan valamiféle ártatlan, gyermeki rácsodálkozás. "Miért nem az a világ van, amit én akarok?" - teszi fel a kérdést magában az uszodalátogató, akinek számos kellemetlen ingert (látványt, illatot, embereket) kell elviselnie ahhoz, hogy elérje, majd egymagában elfoglalja a szabadtéri medencét (Az elõírt tömeg). Íme, a Gumiharangok legfontosabb kérdése. A különbözõ novellák különbözõ válaszkísérletekkel próbálkoznak, de a probléma ugyanez. És ami a legmegragadóbb Podmaniczky Szilárd írásaiban, hogy nem haraggal: nem dühösen vagy keserûen teszi föl ezt a kérdést, hanem inkább egyfajta végtelenül nagyvonalú, sztoikus rezignációval: "...végül is, ha jól belegondolsz, és magadba nézel, nem neked van ez a kereskedelem kitalálva, de az is lehet, hogy az egész élet se." (A látványpék)

A boldogság lehetõségét többnyire a magányos tevékenységek kínálják, rövid kiruccanások a világból: kávé és cigaretta, horgászat, úszás, evés. A Gumiharangokban felbukkanó válaszkísérletek tónusát viszont rendkívüli gazdagság jellemzi, a szemlélõdõ mozdulatlanságtól a fanyar önirónián át a kíméletlen burleszkig. Tárcanovellák, kis abszurdok, rövid belsõ monológok, s ami nem derülhetett ki a fönti idézetekbõl: rendszerint brutálisan csípõs humorral fûszerezve. Podmaniczky sokat publikáló szerzõ, aki gyakran és szívesen mozog az újságírás és szépirodalom határmûfajaiban. Rengeteg tárcát és publicisztikát ír, és prózája is sokat merít ebbõl a hagyományból: biztos kézzel, gyorsan rak föl színeket és jeleneteket. Néhány szöveget billenékenynek éreztem ugyan, amikor a novella mûfaj zártsága és dramaturgiai lekerekítettsége valamiféle klasszikus értelemben vett katarzis felé tart (A partfokon, A távozó beteg), ám ezek voltak a kivételek. Mi több, a Gumiharangok kisprózái között magas találati aránnyal akadhatunk remeklésekre. Ne féljünk A látványpék finom hasonlatával élni: "a bolton fönn a vaslakat, megmozgatod kicsit, mint orvos a testes herezacskót". Nos, valami ilyesmit tesz az olvasóval is ez a kötet.

S ha az irodalmat az önismeret eszközének tekintjük (és miért is ne), akkor be kell vallani, önmaga számára is sokat elárult a recenzensrõl, hogy képes volt hangosan végigröhögni egy olyan írást - az Üvegfenékrõl van szó -, amelyben a hõs egy termékeny szemantikai félreértésbõl kifolyólag azon ügyködik, hogy üres szörpöspalackot dugjon a saját fenekébe. Ugyanakkor az Üvegfenék vagy a szintén frenetikus Egy C-változat hõse (aki egy beragadt ablakkal vív hõsies küzdelmet) nem pusztán azért burleszkhõs, mert egyre reménytelenebbül bonyolódik bele az önmaga által okozott galibába. Ha merésznek is tûnik a párhuzam, a rezzenéstelen arc, a jó szándékú, de érzelmesség vagy önsajnálat nélküli együgyûség a mûfaj klasszikusát, Buster Keatont idézi meg. "Miért nem az a világ van, amit én akarok?" Ez Keaton fõ kérdése is, aki hajmeresztõ logikával igyekszik rendet tenni a környezõ világban, mûködtetni és használni e világ tárgyait. Hajmeresztõ, de logikus - a bundakesztyûként kifordított racionalitás ad alapot a rezzenéstelen kitartásnak, amely Podmaniczky Szilárd burleszkhõseit Keaton rokonaivá teszi.

A komoly és konok rezzenéstelenség persze nem nyújt teret az önirónia számára, mindemellett a kötet más szövegeiben kifejezetten ironikus portrét fest magáról az elbeszélõ: "Legjellemzõbb tulajdonságai: éjféltõl reggel nyolcig: aluszékonyság; reggel nyolctól délelõtt tízig: rácsodálkozás; délelõtt tíztõl délután egyig: a csúcspont kergetése; délután egytõl délután ötig: ilyen-olyan csúcspont; délután öttõl éjfélig: álromantika. Hogy az illetõt hogy hívták, már el se merem mondani." (A valóságos Eukrisztina) Bárhogy is hívják, a könyv túlnyomórészt egyes szám elsõ személyben szól, és a legtöbb írás mögé akarva-akaratlanul ugyanazt a figurát képzeli az olvasó. Ezt a kimondatlan konszenzust azonban látványosan fölmondja a Gumiharangok zárónovellája, Az ördög sem alszik örökké. Ravasz módon ez a kötet egyik legszemélyesebb írása, noha a szöveg beszélõje vélhetõleg nõ, egy divatbemutatón kifutóra lépõ modell. Podmaniczky kisprózái igen sokszínûek, a minimalista abszurdoktól a metafizikai magány életképeinek a minimalizmusáig, a humoreszktõl a klasszikusan zárt novellaformáig. Én mindenesetre e sokszínûségre, a határmûfajokon mozgó kispróza belsõ dilemmáira vonatkozó írásként olvastam a modell monológját: "...mikor jönnek rá maguktól, hogy soha semmi nincs megtervezve, éppen csak van, és kár bármilyen összefüggést várni, ahogy mondják, a zene, a színek, a fények, a mozgásom, ez mind ott és akkor van, soha máskor, én beérem ennyivel, õk nem, kiabálnak és tapsolnak, már látom a kifutó végét, de nem megyek addig, ideje visszaindulnom, elfáradtam és megint nem látok semmit..."